A miniszter a napokban levelet kapott egy hajdani iskolás társától,
Szüts Tamástól. A levéliró igy kezdte a mondanivalóját: "Mélyen tisztelt
Kegyelmes Barátom Ur"--s elmondta, hogy addig is, mig a hivatalos irást
megrajzolná az ottani polgári iskola rajztanára, értesíti, hogy a város
megválasztotta diszpolgárának, és egy hét lefolyása alatt jönnek a
deputáczióval. Ő mint polgármester, szintén fölrándul ez alkalomra s
örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kegyelmes barátját
tiszteletteljesen üdvözölhesse. Hiszi, hogy nem méltóztatott még
teljesen elfelejteni a várost, melyben született, amelyben együtt
iskoláztak s amely most a díszpolgársággal leróni igyekezett
háládatosságának egy kis porczióját.
A kegyelmes ur egy perczig azon gondolkozott, hogy mi is hát voltaképpen
érdeme a díszpolgárságra--és rájött, hogy semmi. Szégyenlette magát a
levél elolvasása után, mert bizony igazán elfeledkezett erről a kis
fészekről, Szüts Tamásról, meg a többiekről. Mosolygott, ujra elolvasta
a levelet s hátradülve székében, teljesen átengedte magát az emlékeinek.
Lassankint megformálta magának az egész kis várost, a milyen most lehet,
Szüts Tamást, a ki nyurga, a sok tanulástól meggörnyedt diák volt s most
bizonyosan még hosszabb s még görnyedtebbé tette hátát a sok városi
gond. Kellemes meleg töltötte el a visszaemlékezésben s pajkos örömet
érzett a Szüts Tamás látogatásán, mig arra gondolt, hogy nagyon kellemes
lesz össze-vissza kérdezősködni a deputáczióban. E perczben annyira
megszerette ezeket a régi jó, becsületes embereket, hogy türelmetlen
lett s szerette volna, ha mindjárt benyitnak az ajtón.
Nem kellett sokáig várni rájuk, a másik hét szombatján már megjelentek.
A kegyelmes ur kiment eléjük az előszobába és Szüts Tamást rajta kapta
azon, hogy még utoljára elolvasta a beszédét, melyet hozzá akart
intézni. Erre azonban nem volt idő. A kegyelmes ur karonfogta, boldogan
megveregette a hátát egy öreg urnak, aki szintén a deputáczióhoz
tartozott s vitte őket befelé. Utánuk ment egy harmadik ur is, aki a
diplomát szorongatta a kezében. A miniszter csak akkor vette észre, hogy
ezt is a város küldte fel, mikor már be akarta csukni előtte az ajtót s
szeme a polgármester kétségbeesett tekintetével találkozott.--Aha! Tehát
háromtagu a küldöttség, gondolta magában s mosolyogva, kézen fogva
vezette be a künnrekedt szalonkabátos urat.
Szüts Tamás hozzá akart fogni a beszédhez, de a kegyelmes ur útját
állotta a jó szándéknak. Elvette az oklevelet s maga se értette, hogy
miért olyan boldog, de ugy érezte, hogy össze-vissza csókolná Szüts
Tamást, ha egyedül volnának. Hasonlított egy ismeretlen boldogságba
cseppent diákhoz, végigömlött rajta az öröm, kisugárzott a szemeiből, az
arczából. Aki a diplomát hozta, szerényen hátrahuzódott. A miniszternek
nagy jó kedvében pajkos, diákos ötlete támadt, s hozzáment és bemutatta
magát, megmondta a nevét és hozzátette azt is, hogy mi a foglalkozása:
magyar királyi miniszter.
A meglepett uri ember kapkodott, ijedten nézett két társára, mintha
tanácsot kérne s szintén bemutatta magát.
--Becski Samu igazgató-tanító.
De már másfelé járt a kegyelmes ur, a Szüts Tamás kezét szorongatta s
nevetve mérte végig.
--Jó husban vagy, öreg...
--Hál' istennek, hát igazán nem kegyeskedtél megfeledkezni...
--Dehogy, dehogy.--Van-e feleséged?
--Van.
--Hát gyerek?
--Az is.
--Hány?
Hogy hány a gyerek, azt már nem hallotta, mert a mint a mellette
feszengő öregre nézett, egyszerre eszébe jutott, hogy ki is voltaképpen
ez az úr. Elkomolyodott, kedves emlékek támadtak föl a lelkében, könyek
gyültek a szemeibe és sóhajtott.
--Alig, alig ismertem meg, Babarczy bátyám. Jól tette, hogy eljött. Él-e
még a néni?
--Csak betegeskedik szegény feje.
--Hát a műhely?
--A fiamnak adtam, én már penzióba tettem magamat.
--Jól megy a munka?
--Nincs panasz rá.
Elhallgattak. Az igazgató-tanító keveset értett az egészből, ő később
származott be a városkába A másik három ember boldogan mosolygott,
egyszerre összeomlott közöttük minden korlát, meghatva, könyes szemekkel
nézegették egymást. Az öreg Babarczy asztalosmester a szemeit törölgette
s apránkint eldicsekedett mindazzal, mire az uton elkészült.
--Megvan még a gyalupad, kegyelmes ur, amin gyalulni tetszett. A gyalut,
mindjárt hogy el tetszett kerülni tőlünk, a fiókba tette a feleségem
emlékbe. Nagyon szerette a kegyelmes urat...
--Hát szilvaizes pánkó van-e még a világon, Babarczy bátyám?
A kegyelmes ur kis diák korában mindennap átjárt az öreg Babarczy
műhelyébe alkalmatlankodni. Gyalult, furt, faragott, elfáradt a nagy
munkában s jóllakott a mesterné asszony hires lekváros pánkójából. Most
egyszerre az ötlött az eszébe s az a gyermekes reménye támadt, hogy
talán hozott magával vagy egyet a zsebében. Egy lekváros pánkóért a
régiek közül örömest lemondott volna egy udvari ebédről.
Az öregnek felragyogott az arcza s boldogan hadart.
--Meg, meg, megmondom az asszonynak, hogy még emlékezni kegyeskedik a
pánkójára. Nagyon boldog lesz. Ha tudná, hogy mi itt most miről
beszélünk!
Az igazgató-tanító kelletlenül szorongott. A kegyelmes ur észrevette ezt
s hamarosan pár kérdést intézett hozzá.
--Hány iskolaköteles van a városban?
--Háromszáznyolczvannégy.
--Sok a mulasztás?
--Szigoruan járunk el, kegyelmes uram.
--Nagyon helyesen.
Az idegennel szemben egyszerre miniszteri sablon lett belőle s ujra
felderült az arcza, mikor visszafordult a két régi ismerőshöz.
--Nálam ebédeltek ma, öregem, ugy-e Babarczy bátyám.
A két ismerős majdnem ujjongott örömében, nem tartottak már meg semmi
formát, csak a régi jó barátok voltak. Kényelmetlenül néztek össze,
mikor eszükbe jutott az igazgató-tanító, de a miniszter egyszerre
kisegítette őket zavarukból.
--Igazgató urat is szivesen látom.
Mindjárt át is vezette az urakat a lakásába s négynek teríttetett. A
Kaszinóból hozatta át az ebédet s a három régi ismerős pillantásai
összeölelkeztek az ételek gőzében. Mosolyogva kinálgatták egymást, sokat
koczintottak s az öreg asztalosnak sokszor eszébe jutott a felesége. A
miniszter kiolvasta a szemeiből, hogy mire gondol s olyan falusias jó
kedvében volt, hogy elérzékenyült s egy pohár pezsgővel felköszöntötte
Babarczyné asszonyt. Áthajoltak az asztalon s ugy beszéltek egymáshoz. A
házigazdát minden érdekelte, a mi ujságot csak mondtak. A református
templomot újra fedték, az öreg kántor helyett uj énekli már a
zsoltárokat, a Zsoldos-utcza most már hosszu, kinyulik egész a határba,
tavaly fölépült az első kétemeletes ház, a vén városi mérnök leánya
férjhez ment a járásbiróhoz, mind, mind nagyon érdekes dolog. Egy-egy
perczre elhallgattak, máskor meg, hiába integetett az igazgató-tanító,
egyszerre beszélt a két vendég s a miniszter hátradőlve a székén, nedves
szemekkel hallgatta őket.
--Édes jó parasztjaim--gondolta magában s hagyta, hogy beszéljenek, ő
csak hallgatott s ha az igazgató-tanító ur nem lett volna ott, egyszerre
ölelte volna magához mindakettőt. Becsületesség, jóság, egyszerüség
sugárzott le az arczaikról, ez ugy hatott reá, mint egy pohár
kristálytiszta forrásviz.--Édes jó embereim--ismételte magában sokszor
áradozva.
Az inas zavarta meg őket. Belépett és komolyan, mint a ki elítéli az
ilyen kirugásokat, jelentette:
--A miniszterelnök ur ő excellencziája várja a kis szalonban a kegyelmes
urat.
A kegyelmes ur átment a kis szalonba s komolyan néztek össze a vendégek.
Suttogva szólott az igazgató-tanító:
--Lehet, hogy áthozza és bemutat neki.
--Már hogy gondol ilyent--utasította rendre a polgármester.
--Valami nagy baj lehet az országban, ha még az ebédnél sem hagyják
szegényt nyugodni--mondta az asztalos.
A többiek ráhagyták, hogy bizony meglehet, komor idők járnak.
Mikor visszajött a kegyelmes ur, szerették volna leolvasni az arczáról,
hogy baj van az országban, de éppen ugy mosolygott, mint előbb, csupa
megelégedés, öröm öntötte el, mikor ujra megpillantotta a vendégeit.
A polgármester mindjárt el is mesélte, hogy egyszer-másszor vele is
megesik, hogy a főispán megzavarja az ebédet, pedig hát az embernek
egyéb nyugalma sincs, csak éppen amig eszik.
--Legjobb az iparos dolga, senki se parancsol neki--véleményezte az öreg
Babarczy s nem tudott elfojtani egy sajnálkozó mosolygást, a mint
végignézett a hivatalnokokon. Az igazgató-tanító meg előhozakodott, hogy
neki is vannak néha kellemetlenségei a tanfelügyelővel, de ezt már nem
hallgatta senki, a vendégek és a gazda hallgatva gyönyörködtek egymásban
a jó ebéd után s csak egy kézszorítással mondták el egymásnak a jó
kivánságot, hogy: egészségére adja Isten, a mit megevett.
Az igazgató-tanító aztán odahaza ilyenformán adta elő a dolgot:
--A miniszter látta, hogy bennem tanult emberrel van dolga, meghívott
ebédre, a másik kettővel nem tudott mit csinálni, hát azokat is
meghivta, pedig mondhatom, hogy igazán illetlenül viselték magukat,
különösen az öreg Babarczy. Előre megmondtam, hogy nem kell mesterembert
küldeni föl a kegyelmes úrhoz.