Csendesen ültünk a kávéházban, egy kis lengyel-magyar sziget a nagy
német óceánban; csupa idegen gondolkozásmódu, előttünk épp olyan
érthetetlen emberek között, mint ahogy ők képtelenek minket megérteni.
Valósággal ostobák vagyunk egymásra nézve. Ők elképednek azon, hogy egy
hevesvérü, hirtelenbeszédü lengyel "czudar"-nak nevezi Bismarckot, vagy
keserüségében sírva beszél Szibériáról. Lehet más igazság is, mint a mit
a történelem csinált? És ez a sápadt, villogó szemü ember képviseli ezt
a másik igazságot? Hihetetlen, igazán hihetetlen. Néha valamelyik
ismerős közülük leül a lengyel asztalhoz s ki is mondja a maga
véleményét arra a kisebbségre, amely képtelen nyugton maradni három nagy
birodalom nyomása alatt. Mit akarnak?--magyarázzák meg neki--és
elkezdődik egy heves tüzzel, keserüséggel teli verekedés a szavakkal. Az
asztal köré gyül a publikum, a pincérleánynak egész tömegen kell
áttörnie magát, ha valaki vizért kiált. A billiárdozók leteszik a dákot
s a nagy lármára kiváncsian néznek be az utcáról az emberek.
Tegnap is igy esett, nagyon összevesztek a lengyelek a németekkel,
ökleikkel verték egymás előtt az asztalt s néha a nagy zürvavarban nem
lehetett tudni, hogy ki beszél. Mikor legnagyobb volt a riadalom, egy
kis, őszes ember erőszakolta át magát a publikumon, előbb kiköhögte
magát, mert nagyon megszorongatták, mig az asztalig eljutott s németül
kezdett beszélni.
--Lengyelek az urak?
Mikor megmondták, hogy igenis lengyelekkel van dolga, egyszerre
lengyelül beszélt tovább s mi csak pár szót értettünk meg abból, amit
mondott:--liberal, szoczial, egy lengyel ujság czimét és hogy
oroszokról, lengyelekről, Varsóról beszélt. A lengyelek tágra nyitott
szemekkel, csodálkozva hallgatták. Egy nagy pózeni fiu, akit a többiek
tagbaszakadt volta s harczias bozontos bajusza miatt _jenerál_-nak
hivnak maguk közt, nem tudott elfojtani egy-egy indulatos kifakadást s
meghatottan méregette maga mellett a kis, szürke embert. Az egyik
lengyel egyszerre felugrott az asztal mellől s elveszve a nagy
indulatokban, szinte öntudatlanul, felállásra kényszeritette a kis
jövevényt, s beszélni kezdett.
--Itt a bizonyság, nézzék ezt az urat, jól nézzék meg, lengyel
regényiró, költő és ujságszerkesztő; jól nézzék meg. Most szökött meg
Varsóból, a feleségét és gyermekét hozta magával, a harmadik gyermek,
egy kis leány, ott maradt, mert nem tudták hamarosan előkeriteni. Az
iskolában tanultam a verseit s most ... kell-e még több? Az önök poétái
palotákban laknak, a mieink pedig egy valamivel liberálisabb czikk
miatt, mint amilyen a mérték, futnak a rendőrség elől. Itt van ez az ur,
ez az önök találmánya...
A kis szürke ember majdnem az asztal alá zsugorodott, mikor körülnézve,
észrevette, hogy mindenki őt nézi. A lengyel fiatalember pedig szerette
volna, ha az asztalra áll, hogy jobban lássák s fogta a kabátját, hogy
el ne szaladjon. A _jenerál_ szitkozódott és sírt, nagy, esetlen
testében még mindig gyermek maradt az érzés, a körülállók pedig
lábujjhegyre állva néztek át egymás vállán, csakhogy jobban láthassák
ezt a nevezetes kis öreget. Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan
oszlani kezdett a publikum. Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember
elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük
zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a
szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek. A
hotelier pénzt kér s ha legalább tiz márkát nem fizetnek le a
tartozásból, kidobja őket az utczára; ezért bátorkodott fölkeresni az
urakat. Pirult, szégyenkezett, de valahogy kinyögte, a mit mondani akart
s lesütött szemekkel várta, hogy mi következik most. A fiuk összenéztek.
Az, aki előbb a leghangosabban veszekedett, dühös sietséggel kutatta ki
a zsebeit, de nem talált bennük egy fillért sem s kényelmetlenül,
szégyenkezve nézett az öregre, mintha bocsánatot kérne azért, hogy igen
szegény. Mindenki hallgatott. Az öreg ember arczán látszott, hogy
szörnyen megbánta már a kisérletet, végre is a _jenerál_ törte meg a
csendet, vette a kabátját s menni készült.
--Kérem, csak egy keveset várjon itt; azonnal jövök.--Mikor visszajött,
nem volt már felsőkabátja. Karonfogta az öreget és vitte magával, ugy
látszott, mintha a hóna alá vette volna, a kis ember majd eltünt
mellette. Az uton megbeszélték a dolgot.
--Van egy márkám és ötven fillérem--kezdte a _jenerál_. Megosztozunk
rajta. Hányan vannak?
--Négyen.
--Nyolcz kenyér: huszonnégy fillér, a többiért hideghust veszünk.
Menjünk az én hentesemhez, udvarolok a leányának, majd sokat ad. Van
gyertyájuk?
--Nincs.
--Akkor azt is kell venni, de gyertyát kapok hitelbe is, azért nem kell
pénzt adni.
Hosszu lábaival akkorákat lépett, hogy a kis fáradt ember alig birta
követni. Közben megvásárolta a gyertyát, hust, kenyeret s a hotel
kapujában odaadott mindent a vendégnek. A kis szürke ember azonban nem
akarta elbocsátani. Nagyon hálás volt, meg akarta neki mutatni a
családját, meg talán arra is gondolt, hogy beigazolja a nyomoruságát,
nehogy azt higyjék, hogy hazudott. A kapus kedvetlenül nézett végig
rajtuk, kellemetlen, kopott embereken s kopogásukra egy csinos arczu, de
beteges szinü asszony nyitotta fel a szoba ajtaját.
A gyermekek, mint valami éhes farkaskölykök, egyszerre nekiestek az
ételnek, nem sokat törődve azzal, hogy ki vette. Az asszony nem tudott
rendet tartani közöttük, az apjuk egy-egy szigoru pillantást váltott
velük, de azok figyelembe se vették s a _jenerál_ tanácstalanul,
ügyetlenül állott még mindig a szoba közepén.
--Kenyeret még! Kolbászt, sok kolbászt!--kiáltották a gyermekek s
ökleikkel taszigálták az apjukat.--Az odaadta nekik azt is, a mi éppen a
kezében volt, csakhogy hallgassanak. Az asszonynak alig jutott valami, a
kis éhes rablók mindent elvettek tőle. Egyszerre azonban elszégyenlették
a kapzsiságukat, észrevették, hogy igazságtalanul osztották fel a
vacsorát s visszaadtak egy-egy falatot az anyjuknak. Értelmes arczukat
odadörzsölték a sovány karjához s kétfelől is nógatták nagy szeretettel:
--Egyél mama, egyél, édes!
A férfi csüggedt, sötét arczczal bámult rájuk s visszafojtotta a
sóhajtását, hogy ne zavarja őket. A _jenerál_ az ágy szegletére ült s
ugy összehuzta magát, mintha nem akarná észrevétetni, hogy itt van. Nagy
fejéhez mérten aránytalanul kis szemeivel a gyermekek felé pislantott
néha s megijedt, amikor egyet nyikorgott sulyos teste alatt az ágy
deszkája. Érezte, hogy alkalmatlan, de nem tudott hamar alkalmas okot
találni arra, hogy elillanjon. Szerettek volna beszélni, de nem tudtak.
Nagyon idegenek voltak egymásnak. A _jenerál_ a maga naivságában is
megérezte, hogy zavarná őket, ha kérdezősködnék; egy pillanatra azt
hitte, hogy átlát a két előtte ülő alak koponyáján, s mint egy zsongó
méhsereg, ugy tünt fel előtte a kis szomoru ember fejében a sok gond,
baj, hozzá nem szólt volna a világért. Az asszony szótlanul ült az
asztal mellett s hálásan nézett az idegenre, a miért nem háborgatta. A
gyermekek egy durván összeszegezett ládára ültek le a sarokban s egymás
között suttogtak valamit. Az asztalon füstölögve, unalmasan pislogott a
hosszu, vastagbelü gyertya s ugy tánczoltatta a falon az árnyakat,
mintha zsinegen rángatták volna a négy fekete foltot valami
bábszinházban. Végre a férfi szólt, csak azért, hogy valamit mondjon.
--Egy nap megint a hátunk mögött van.
Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga
lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte:
--Miért sirsz?
Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre
hangosan kezdett sírni. A _jenerál_, mintha csak engedelemre várt volna,
hogy beszélhessen, hozzáment, ügyetlenül motyogott, hogy: nem lesz
mindig igy és hogy megsegít az Isten, s mert nem tudta szóval elmondani,
a mit gondolt, nagy tenyeres kezeivel ügyetlenül kalimpált a levegőben s
azután már csak nyögött, erőlködött, hogy valamit mondjon.
A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik
visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian előre tolakodott.
Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a
_jenerál_ hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment:
legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget.
Szótalanul, lassan haladtak le egymás mellett a rossz lépcsőn s csak az
első emeletnél állottak meg egy szóra.
A _jenerál_ akart valamit mondani, de nagyon nehezen ment a beszéd.
Százszor bocsánatot kért és még se mondott még semmit, végre előkereste
mellényzsebéből a maradékpénzt s a kis ember markába nyomta. Ujra
hadonázott lapátkezeivel a levegőben, mert anélkül nem lehet értekezni.
--Holnapra, reggelire, délelőtt majd dolog után látunk...
A szegény ember szégyenkezve huzta be vállai közé a fejét s
elkényszeredve kinálgatta vissza a pénzt. A _jenerál_ azonban nagy
esküdözéssel fogadkozott, hogy neki kimeríthetetlen hitele van, annyit
ehetik felirásra, amennyit akar s voltaképpen nagy teher rá nézve, ha
pénze van. Nem tud vele mit csinálni.