Egy kis szünet után--talán pár hét lehetett mindössze--ujra láttuk, hogy
a Veressék háza előtt megjelenik az öreg Bojth doktor ócska batárja. Az
öreg ur besántikál a házba, a vén lovak bóbiskolva dőlnek neki a rudnak
s a nemkevésbbé kiszolgált fehérhaju, ősz bajuszu kocsis pipára gyujt a
bakon. A kik arra mentek, részvéttel jegyezték meg, hogy: Veresséknek
ujra betegük van.--Félóra mulva kijött az öreg Bojth, Veress elkisérte a
kocsiig s türelmesen hallgatta, a mint motyogva magyarázott valamit:
kávéskanállal kétóránkint, azután jön a por ostyában, erős leves,
csirkehus, a többit aztán elvégzi az Isten. Veress ráintett a fejével,
hogy: igen, a többit majd elvégzi az Isten, s azzal visszament a házba.
Az öreg doktor fölkapaszkodott a kocsiba, a kocsis hátrafordult, de nem
azt kérdezte meg, hogy hova mennek, hanem az indulás előtt még
bizalmasan, öregesen elbeszélgettek egy keveset. Az egyik ló
hátrafordult s megnézte, hogy fölült-e a gazda s amikor látta, hogy
csakugyan benn van már a kocsiban, odakoczintotta a fejét a másik
koponyájához, mintha mondta volna, hogy: no már most induljunk, öreg
czimborám--s el is indultak. A kocsis meg kérdezősködni kezdett:
--Melyik beteg?
--Most a Jenőke.
--Mi baja van? meghal?
--Meg.
--Ez lesz a hatodik halál náluk mostanában.
Az öreg doktor előbb mintha számítgatott volna magában, de aztán intett,
hogy igen ez lesz a hatodik. A kocsis előrefordult, rászólott a lovakra:
gyí hé!--s tovább mentek.
Most, sok év után, ha visszaemlékezem a Veressék házára, hiányos,
zavaros kép áll elém. Nem igen emlékezem már, hogy hány szobájuk volt s
négy-e vagy öt ablakon át világított be hozzájuk az utcza felől a nap,
de amint rájuk gondolok, rögtön az orromba csap a házuk szaga, az az
orvosságszag, mely beleette magát a falba, butorokba, szőnyegbe,
függönybe s a mely elkisérte Veresséket mindenhova. A gyerekek elvitték
az iskolába, Veress a hivatalba s az asszony a piaczra, boltba, soha ki
nem fogytak belőle. Szük előszobán át kellett belépni a lakásukba. Mióta
csak emlékezem, mindig ott állott egy nagy zöld függönyös szekrény, ebbe
hordták ki az üvegeket, skatulyákat, amiből már kiitták, kiették az
orvosságot. Volt ott kék, vörös, zöld, sárga üveg, _kétóránkint,
óránkint, félóránkint_ felirattal s lassankint tele lett velük minden
polcz. Ha félrerebbent a függöny, végigfutott az ember hátán a hideg. A
patikárius, jólelkü öreg ur, egyszer majdnem kidobta a Veressék
cselédjét.
--Vigyetek már a henteshez is valamit a pénzetekből!--kiáltotta reá és
majdnem elsirta magát, mikor a cseléd elmesélte, hogy ilyen unalmas
szolgálata soh'se volt. Inkább menne a kórházba, mert ott legalább
tudná, hogy hol van.
Akkor az öreg asszony volt beteg. Napjában tizszer is át kellett emelni
egyik ágyból a másikba, vele volt elfoglalva az egész család. A gyerekek
lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek s a félesztendő alatt, mig
nagyanyjuk a halállal küzködött, megránczosodott a képük s elfeledték
azt, hogy gyermekek. Veress megpróbálta kivinni őket a mezőre, hogy
ugrálják, kiabálják ki kedvükre magukat, de ezek a kis öregek nem éltek
a szabadsággal. Az apjuk sóhajtott, nem erőszakolta a dolgot.
Aztán beteg volt ott mindenki. Alig vitték ki az öreg anyót, az ujra
áthuzott ágyba lefeküdt Veressné. Az öreg Bojth doktor kocsija megint
megállott a ház előtt, az öreg ur rendelt valamit, ujra jött, ujra ment
s a lovak ugy beletanultak már a mesterségükbe, hogy maguktól
megállottak a Veressék háza előtt akkor is, a mikor véletlenül odabenn
nem is volt beteg. Sokszor megesett, hogy ketten is nyomták az ágyat,
ilyenkor nem kellett társaságról gondoskodni a beteg számára,
átbeszéltek egymáshoz. Közben ki-kiszegezték a kapura a fekete posztót,
feltüztek rá gombostüvel egy gyászszegélyü czédulát, délután megjött a
városi, megyei tisztikar, kirukkolt a tüzoltóbanda s mint valami
keserves sírás, felhangzott az udvaron a Beethoven-induló. Ez volt az
egyetlen jajszó. A család már beleszokott a gyászába, nem tudtak sírni.
Veress mindig összébb esett, a gyerekek tekintetébe pedig a korai
komolysághoz töprengés, bámulás vegyült, kezdték nem érteni a dolgot. Az
öreg asszony után elment Veressné, egy pár gyerek, valami unokahug, s
szép csendesen egészen megtelt a zöld függönyös szekrény az előszobában.
Most Jenőke lett beteg, dagadni kezdett a torka s azt mondta, hogy
bajosan tud nyelni. A nagynéni, akit az anyát helyettesíteni hozott
magához Veress, tapintatos, gyöngéd módot keresett, amivel tudtára adja
a dolgot, de erre nem volt szükség.
--El kell hivni Bojthot--mondta Veress s egy kanállal leszorítva a
gyermek nyelvét, belenézett a torkába. Nem is volt nagyon megilletődve,
egy karosszéket hozott az ágy mellé, s szótalanul várta az orvost.
Sovány, fehér kezét rátapasztotta a gyermek homlokára, nézte maga előtt
a földet. Azon gondolkozott, hogy mi lesz most már belőle, ha az utolsó
gyermeke is meghal, miután teljesen elfogyott körülötte a család. Hogy
másként is végződhetnék a betegség, arra nem is gondolt, már megszokta,
hogy az ő betegei meghalnak. Rendbeszedte emlékében a halottait s mikor
a végére jutott, odasorozta már a beteg gyermeket is. A temetkezési
társaságokról ugy beszélt, mint akik szivesek voltak elkezelni mellőle a
familiát, s most a beteg gyermek mellett állva, nézve a vergődő kis
lázas testet, csak az bántotta, hogy ezt is azok az idegen emberek
fogják elkezelni. Miért? Olyan szépen elvinné ő maga az ölében, megásná
a sirt, addig lefektetné a pázsitra, beszélne hozzá:--mindjárt készen
leszünk, csak egy kicsit várj még, rögtön, rögtön, aztán odaadná a
földnek, legyen az övé. Az eszébe se jutott, hogy talán életben marad a
fia. Hogyan lehessen azt elképzelni, hiszen a többi is mind meghalt. Az
ő agyában egészen más filozófia fejlődött ki, mint a milyen a mienk, a
kiknél még mindig ujság s valami rendkivüli dolog a temetés,--teljes
megnyugvás a kényszerüségben s tagadása mindennek, a mi segíthetne.
A mikor az öreg doktor megirta a reczeptet s adott egy csomó utasítást
és a többit az Istenre bizta--mosolygott és kicsufolta magában az
öreget:
--Ilyen öreg lettél s mégsem tudod, hogy ez mind nem segít. Nem
szégyenled magad?--gondolta s szeretett volna a szemébe kaczagni.--Vén
ostoba! mondta, amikor becsapta mögötte az ajtót s komikusnak találta a
lovát, kocsiját, minden tudományát. Mikor másnap ujra eljött, azért
elébe ment, hallgatta amit mondott, mert ebbe is ugy beleszokott, mint a
hivatalba, vagy abba, hogy a nap bizonyos időszakaiban enni kell, de
magában kinevette s nem hitt neki egy szót se.
Amikor megint eljött a megyei és a városi tisztikar s a tüzoltó-banda,
bizonyos megkönnyebbüléssel adta át nekik a kis halottat eltemetni. Arra
gondolt, hogy már nem alkalmatlankodnak többet, nincs kit elvinni s
mikor arra a jó tréfára gondolt, hogy a doktor lovait ujra nógatni kell,
hogy tovább menjenek a kapu elől, behunyta a szemeit és mosolygott.