Eszembe jut egy öreg, bolond kocsis története, ugy a mint azt nekem az
én müncheni barátom, Sipniewski Franck elbeszélte. A vén szolga addig
mesterkedett, mig feljutott oda, a hol az igazi lengyel hazafi
megtalálja végre az őt megillető tisztességet, felhuzták az akasztófára.
Mert a lengyelnek olyan szent az akasztófa, mint nekünk a kereszt. A
legkomolyabban beszélnek arról, hogy majd egyszer, tudja a jó Isten hogy
mikor, ha majd szabadok lesznek, Varsó piaczán akasztófát állítanak föl
az elnyomatás emlékére s egy márvány falba belevésik mindazok neveit, a
kiket bitón fojtott meg a fehér czár nevében, a muszka igazság. Ha majd
fölépítik azt a falat, a te neved se fog hiányozni róla, öreg Demeter.
Az öreg Sipniewski nagyon kompromittálva volt a hatvanharmadiki
fölkelésben. Egyik éltető lelke volt az egész mozgalomnak. Nem volt
politikus, csak hős. Elszánt és naiv, mint a felkelők nagy része.
Megesküdött akár a szüz Máriára, hogy győzni fognak, de egyéb alapja nem
volt a hitének, mint a nagy bátorsága, vagy az, hogy most már bizonyosan
velük lesz az Isten. Elég sokáig volt ellenük.
Mikor már rendben volt minden, olyan titokban, hogy csak a vak nem
látta, gyülekezni kezdett a tábor. Az öreg Sipniewski befogatott egy
könnyü kocsiba, Demeter, a vén kocsis felült a bakra, ur kocsis nagyon
elbúcsúzott hazulról, sirva kisérte ki őket a kapuig a háznép s a kis
kocsi mögött gyorsan felporzott az ut, hogy aztán beálljon az az ijesztő
csend, a minek okvetlenül el kell következni, ha olyan valaki hagy el
bennünket, a kit nagyon szeretünk s egyszerre eltünik szemünk elől még a
por is, a mit a kocsija fölvert. Az országút pora még ismerős, de a mi
azután következik, ismeretlen, idegen világ.
A naiv katonában mégis volt annyi politika, hogy a meglepetés ellen
biztosítani akarta magát. Hogy aztán gyerekes idea született meg
becsületes agyában, az megint rávall a hősre, aki sehogy sem tud
komédiázni.
Azt hitte, hogy valami nagyon furfangos cselt eszelt ki, megállította a
kocsit s tanácsot tartott Demeterrel.
--Te öreg--mondta neki--ha kozákokkal találkozunk, rá se hederíts, hajts
tovább. Ha megállítanak s kérdezik, hogy hova megyünk, azt feleljük,
hogy Varsóba. Hogy honnan? Hát Kocinski urtól.
--Igen, Kocinski urtól.
Mindenki tudta, hogy Kocinski az oroszok részére dolgozott. A ki tőle
jön, az csak nem lehet gyanus. Ur is, kocsis is jót mosolygott ezen a
tréfán. Demeter még hátra is nézett, megbámulta az urát, hogy milyen
okos ember. Összekacsintottak, két ilyen vén róka mindenkit lefőz. Majd
megnyulik a kozákok orra ők meg vigan hajtanak tovább.
De nem igy esett.
A legközelebbi dülőnél három kozák nyargal a kocsihoz. Az altiszt
elkérte az irásaikat s faggatni kezdte őket.
--Hova mennek?
--Varsóba.
--Mit akarnak ott?
--Lovat venni.
--Nincs most vásár.
--Lesz a jövő héten.
--Honnan jönnek?
Sipniewski erősen a kozák szeme közé nézett s kivágta a feleletet.
--Kocinskitól.
A kozák megkérdezte Demetert is.
--Honnan jösztök?
--Kocinski urtól.
--Otthon volt az ur?
--Otthon.
--Hát az asszony?
--Az is.
Erre szó nélkül közrefogták a kocsit s a szegény Demeternek arra kellett
hajtani, a merre ők parancsolták. Visszavitték őket az első katonai
állomásra, átadták a tisztnek. Demeter behuzta vállai közé a fejét s nem
szólott többé egy szót sem. A tiszt más kiséretet adott melléjük s
tovább kisértette őket. Negyednapra már a hadbiróság előtt állottak. A
nemes ur egyenesen, mint a ki helyt áll mindenért, Demeter pedig a
lengyel paraszt csökönyös makacsságával, inkább csak rásandított az
aranyos, czifra urakra. A hogy lesz, ugy lesz, de tőle ugyan nem
hallanak egyebet, mint a mit a gazdája parancsolt.
Demetert kiküldték s a biróság elnöke vallatóra fogta Sipniewskit.
--Hol voltak?
--Kocinskinál.
--Nem igaz, Kocinski három hét óta Varsóban van; most újra kérdem, hogy
hol voltak?
A szegény sarokba szoritott ember komoran maga elé bámult s nem felelt.
Nem azon gondolkozott, hogy mit mondjon, de az suhant át egyszerre az
agyán, hogy veszve van s ez elkeserítette. Még ki sem lőhette a
pisztolyát s már is véget ért számára minden. Mig szótlanul ott állott,
köny is gyült a szemébe s motyogni kezdett: szegények, szegények. A
családjára gondolt, tudja a jó Isten, hogy mikor látja őket még egyszer.
Talán soha. A tiszt érdeklődve nézett reá s gyöngédebben szólott hozzá:
--Olvassa itt maga, az ön neve is benne van a jegyzékben. A felkelőkhöz
ment, igaz? Ne tegye még sulyosabbá a helyzetét.
Sipniewskinek eszébe se jutott, hogy tagadjon, elpirult, hebegett volna,
ha megkisérti. Ugy érezte magát, mintha fojtogatnák, leesett egy székre
s reszketett a hangja, a mint egy-egy szót kinyögött.
--Igaz.
Behivták Demetert. Az öreg ugy kullogott be az ajtón, mint a hogy egy
ilyen furfangos emberhez illik s talán mert félt, hogy váratlanul
végighuz valaki a hátán, még mindig vállai közé szedte be a fejét s csak
ugy a gallérjából nézett a világba, mintha nem akarna künnebb jönni.
Mikor egy pillanatig azt hitte, hogy senki se néz reá, odasandított a
gazdájának: mi már értjük a dolgunkat, ugy-e uram?
--Hol voltatok?--kérdezte a tiszt.
--Kocinski urnál.
A tiszt Sipnievskihez fordult s intett neki hogy beszéljen a kocsisával.
A szomoru ember könyes szemmel s fájdalmasan mosolyogva czáfolta meg a
szegény Demetert.
--Nem ott voltunk, fiam. Hazulról jöttünk, mondd meg az igazat.
Demeter előbb meghökkent, de azután visszamosolygott a
gazdájára.--Átlátok én a szitán mondta a szemeivel, mert hangosan nem
szólhatott.--Neked ezt mondanod kell uram, de én nem vagyok olyan
bolond, hogy utánad beszéljek.--A tiszthez fordult s bizonykodott az
igazsága mellett.
--Kocinski urtól jöttünk bizony, Kocinski urtól.
A gazdája egy lépést tett feléje s beszélni akart vele, de a tiszt nem
engedte meg. E helyett ő igyekezett kiszedni Demeterből az igazat.
--Van-e feleséged?--kérdezte tőle.
--Van.
--Gyermek is?
--Hát hála az istennek, mind fiu.
--Egyet se látsz többé közülük, ha hazudsz.
Demeter meg volt sértve. Végignézett a tiszten, azután a mellére tette
mindkét kezét, mintha kérdezné, hogy csakugyan róla beszélnek-e? A tiszt
türelmetlenkedni kezdett, mégegyszer rászólt a szegény ostoba kocsisra.
--Hol voltatok?
--Kocinski urnál.
A kozákok kilökdösték szegény Demetert az ajtón s lezárták egy sötét
pinczébe. Az uri rab fenn, a hivatal mellett kapott börtönt, amig itt
van, megbecsülik, azután vezesse a sorsa. A hadbiró este kártyázott vele
s elnyert tőle vagy hetven rubelt. Ittak is, a fogoly sóhajtozott, haza
gondolt, a biró vigasztalta s biztatta, hogy ne féljen, nem kötik fel.
Sok az enyhitő körülmény, hanem az a szerencsétlen Demeter nagyon
elrontotta a dolgát. Holnap próbálnak még vele.
Reggel felhozatták ujra.
--Hol voltatok?
--Kocinski urnál.
A gazdája megfogta a gallérját, a szemébe nézett s az izgalomban
reszketve beszélt hozzá. Néha megrázta, hogy jobban megértse azt, amit
mond neki s a fülébe kiabált, mintha süket volna a szegény ember.
--Demeter, ne légy bolond. Mindennek vége, most már ne légy szamár.
Mondd meg az igazat.
--Azt mondom.
--Nem igaz. Nem voltunk Kocinskinál. Őrült! Vigyázz magadra. Beszélj
igazat. Látod, hogy én már mindent elmondtam, nem kell, hogy tagadj.
Honnan jöttünk?
--Kocinski urtól.
--Meg vagy veszve!
Demeter ránevetett a gazdájára és sehogy se tudott tisztába jönni a
dologgal. Mit akarnak itt vele? Hanem az a másik ember, akiről tudta,
hogy mind a kettejüknek ellensége, gyanusnak tünt föl neki s hamarosan
elbirálva a helyzetet, rájött a szerencsétlenségére, hogy itt hazudni
kell tovább is. Azt hitte, hogy ráparancsoltak a gazdájára, hogy előtte
igy beszéljen. Nem, nem, rajta nem lehet kifogni.
--Kocinski urtól jöttünk.
A gazdája kétségbeesetten nézett reá és várta, hogy térjen magához. Sirt
dühében s összeszoritotta az öklét, hogy agyonvágja a vén kocsist s
lihegve alig birva magával, ujra elkezdett beszélni.
--Demeter! Édes öregem, szegény szolgám, fiam, mond meg az igazat. Hol
voltunk? Ugy-e otthon, ugy-e?
Demeter még jobban beletemetkezett a gallérjába, nagy küzdelem folyt le
a szegény paraszt lelkében, de azért nem hagyta magát elbolondítani.
--Nem, Kocinski urnál.
A hadbiró erre azt monta, hogy: elég. Demetert visszavitték a pinczébe s
megmondták neki, hogy imádkozzék annyit, a mennyit csak tud, mert két
óra mulva meghal. A szegény ember kimeresztette a szemeit erre a
beszédre, nézett ide-oda, de azután azt mondta, hogy jól van, egyszer
ugyis el kell menni, hát mindegy.
Két óra után felhozták. A szegény jó embert nagyon megviselte ez a kis
idő, megtörpült, keserü vonás huzott barázdát az arczára, de azért nem
hagyta magát. Élénken nézegetett körül, várta, hogy valaki segitsen
rajta. Mikor az akasztófa alá állitották, felnézett, dörzsölni kezdte a
homlokát, hirtelen szedte magába a lélegzetet s összemenve, reszketve
várta, hogy mi lesz.
Pár perc mulva lejött néhány tiszt s köztük a hadbiró. Mikor meglátták
ezt a szegény, bolond figurát, szorongva néztek össze. A biró valósággal
dühbe jött, láza is volt, mert ugy ráordított a szegény öregre, hogy az
majd leesett a lábáról.
--Hol voltatok te barom! Beszélj!
--Kocinski urnál.
A tisztek elfordultak. Demetert megragadták a kozákok s amig az ember
százig elszámlál, Demeter már meg volt halva.