A szürke kis vendég pedig állandóan megjelent. Ugy látszik, hogy több
rendbeli kijárásokkal rendelkezett földalatti palotája, mert ha az egyik
lyukat betömték, más oldalról sétált elő. Ha személyesen nem
jelentkezett, akkor a falban rágcsált, s ez már magában is rettenetes.
Szoboszlayné kétségbe volt esve, de segíteni nem tudott a bajon, csak
jajgatott. Valamelyik szomszédtól kaptak egy öreg macskát, de az egér
mindig gyorsabb volt, mint a macska. A fiatalok pedig észre se vették,
hogy mennyire vágyakoznak már egymás után. Ha a férfi késett, a leány
sokszor szaladt az ablakhoz, megnézni, hogy jön-e már, s olyan
titokzatosan mosolyogtak néha össze, mintha mondani akarnának egymásnak
valamit. A leány beállott jogásznak, hallgatta, nézte, a mint tanult
Gergely. Néha órákig elültek egymással szemben, anélkül, hogy hangosan
beszéltek volna, de a szemük sokszor összetalálkozott. Máskor meg
elmondtak egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott, ilyenkor a férfi
megfogta a leány kezét s el se eresztette, míg csak búcsúzni nem kezdtek
egymástól. Ez tartott a leghosszabban, pedig csak pár lépésre váltak el
egymástól.
--Megbukom a vizsgán, nem tudok tanulni--mondta egyszer a férfi.
--Tud már eleget,--mondta a leány s büszkén nézett rajta végig.
Sokáig tartott, mig annyira mentek, hogy a férfi beszélt is arról, a
miről eddig csak gondolkozni mertek.
--De én nem tudok majd maga nélkül élni--tört ki egyszer belőle s
megragadta a leány kezét.
A leány csak nézett és mosolygott a nagyon szerelmes szüzek tiszta,
boldog mosolygásával s folydogálni kezdtek szeméből a könyek.