A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár
és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta
annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar közepén koppasztott
le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda a bejárónénak, a ki
a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket. A háta mögé is
tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az ablaküveghez
támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép nagy fekete szeme
volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen gyermektesten, a
mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és kezekkel, mintha a
gyermekiskolából vitték volna férjhez. Nagyon nehezen birta magát.
Utolsó napjaiban volt annak az időnek, a mire az anyaság következik az
örömökkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a gyermek szopik, mig kapkod a
levegőben, a mikor már gyermek az a sejtés, a mi most remegés, félelem,
nyugtalanság és örökös halálos képzelődés. Aztán tükröt kért a
bejárónétól, a kit most egy-két hónapra fogadott melléje az ura, és
csinosította magát. Különféle maradék pántlikákat csokrozott össze a
sovány nyakán meg a mellén, a hajába is kötött egy vörös máslit,
vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a mit összefogott. Aztán
friss fehér réklit vett elő a szekrényből, nyögött, mig ide-oda
vonszolta magát, fölvette s azután megint elhelyezkedett a széken az
ablak mellett és bámult a világba megtört, bágyadt nézéssel, mintha
vizes hályog ereszkedett volna szemére. Az asszony ki- és bejárt és
csörömpölt a konyhán az edénynyel s aztán becsapta maga után a külső
ajtót s elment valamerre egy kicsit. Egy délelőtt tizenötször is
elszaladt egy kicsit s pálinkaszag ömlik a szájából, ha visszajön.
Olyankor a kicsi madárasszony zsebkendőt tömött az arczára és
szenvedett. Szólani azonban nem mert, mert ha a vénasszony itt hagyná,
egészen egyedüli maradna egy doromboló nagy lusta macskával, a kit nem
lehet átküldeni a tudományos asszonyságért, ha már egyszer ugy adja az
isten, hogy ott kell hagyni az ablakot.
Délben hazaszaladt az ura egy kis félórára. Csak éppen hogy hamarosan
bekapta az ebédet, a mit a vénasszony főzött, s már menni is akart
vissza a munkába. Szigorú rend van a gyárban, tiz percz késés öt hatos,
húsz percz egy forint büntetés, ha még tovább késik, akkor be se menjen
többet. A férfi szép, nagy legény volt, egy kicsit tulságosan katonás,
amolyan altisztes intelligencziáju, kemény vonásokkal. A mesterségére
nézve bádogos. Jó munkáju, józan ember, a ki egy szoknyában vette
magához a kis leányt és bebutorozkodott, a maga emberségéből, meg éves
lakást tartott kétszáztiz forintért. Mikor ujra el akart menni, az
asszony a nyakába csimpaszkodott, lehúzta magához és remegve
csókolta--és suttogott neki.
--Estére talán itt lesz. Állj meg majd az ajtóban s hallgatózz. Majd
rikkant egy nagyot.
--Gondolod?
--Talán... Egy kicsit megállott a szive verése, rémület szaladt végig az
arczán...--De hát én, vajjon hol leszek én?
A férfi indulatosan vágott közbe. Nem akart goromba lenni, de már
annyiszor hallotta ezt a sejtést és annyira nem tudta megérteni, hogy
dühbe jött, ha ujra ismételte az asszony.
--Ugyan ne beszélj marhaságot!--mondta.--Itt leszel, hát hol lennél,
itt...
--Vagy másutt.
--Fenét!... De észrevette, hogy a kicsi test megvonaglik s mindjárt
sirás lesz a feleselésből, hát erősen a karjaiba szorította az asszonyt
s nagy, mohó csókokat nyomott a nyakára, ott, a hol finom rövid
hajszálak váltak ki a kis czopfból, a mi mint valami finom szőke
szálakból összesodort kötélvég esett végig az asszony hátán a fehér
réklin. Mikor mégis csak megindult a homályos szemekből a köny, az ölébe
vette és csitította.
--No fiam, hiszen tudod, hogy nem komolyan veszem... Csak mérges vagyok,
hogy annyit emlegeted... No, ne sirj... ugy megsajnál az ember, ha még
sirsz is.
--De megházasodol ujra, ugy-e meg?
--Bolond vagy. Hagyj nekem az ilyesmivel békét.
Hallgattak s a férfi az asszony feje fölött átnézve, szintén a szomszéd
falra bámult. Ott is volt két ablak, valami olyasféle kis lakásnak a
szemei, mint amilyen az övék volt. Abban a partájban egy
lokomotiv-vezető lakott, a ki Budapesttől Predeálig utazott, meg vissza,
aztán aludt egyet itthon s ujra ment Predeálra meg vissza. Csak a
felesége volt itthon, egy nagyon szép, széles csipőjü, vállas kövérkés
asszony, a kinek halovány, urias fehér volt az arcza. Sok regényt
olvasott kék táblás könyvekből és sokat és jó ételeket evett. Szeretett
jól élni, hozzátartozott ez a polgárias nyugalomhoz, a miben igy egyedül
élt a vándor urával, aki mindig halálra fáradtan jött meg s mig a
vacsorájából az utolsó falatokat ette, már aludt. Gyermek se volt a
házban, még egy macska se és csak éppen néha jöttek látogatóba a
szomszédasszonyhoz élemedettebb urféle népek, akikről rosszat suttogott
az udvar. De ez inkább azért történt, mert a szép asszony nem igen
elegyedett össze az udvar egyéb népeivel. Örökké bezárkózva olvasta a
regényeket és ha szép drága ruhában elment hazulról, megemelintette a
csipkés szoknyáit az árok fölött, ahová a szegény asszonyok öntik ki a
mosogató vizet és ugy hordta a fejét, mint a páva. Ez rosszul esett a
szegény népeknek és szivesen beszéltek hát rosszat a
lokomotiv-vezetőnéről, a kit különben maguk között csúfondárosan a
_nagyságá_nak neveztek.
Mig a szegény kicsi fakó Terka meg az ura átbámultak a szomszéd falra,
egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit elmosódott a
figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a szépség, meg
az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával valahonnan
belülről, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva egy csomó
habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm a szájába az
ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette, mosolyogva, gyöngéd
beczézéssel s megevett egyet a tetejéből, aztán meg letette az egész
garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy csak egy pillantásig is
törődnék az udvarral, visszament a szoba szürkeségébe. Csak éppen a
szép, kövér vállai látszottak még, a mint a derekán rengve tovább úsztak
bele a sötétbe és utána világított a tele tál fánk, a jó élet, a hizás.
A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre. A
szája is tátva maradt, kifeketéllettek belőle a rossz fogai és
összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy
harapnia kell belőle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:
--Mit bámulsz? Még megkivánod...
Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni
akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.
--Hozzál belőle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...
--Én odamenjek?
--Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba
vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belőle.
--De fiam.
A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A
mikor meghallotta, hogy miről van szó, lelkendezni kezdett s
pálinkagőzzel vegyesen ontotta magából a szót.
--Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a
szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem gyermekség az.
Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a tojással. Menjen
csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.
A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülődésén, a hogy a
kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul,
rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az
udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan
illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be--és azután
egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának és
kopasztotta, némelyik vessző már egészen csupaszon hajladozott rajta,
majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél s
fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen
mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az
egész kicsi udvart magába nyelő sóhajtás ereszkedett volna le a házon,
fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.
--Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,--mondta a bejáró asszonynak, a ki a
konyhán csoszogott előre-hátra.--Nézzen utána...
Az asszony rá sem hallgatott.
--Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.
--Mibe?
--Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni
egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jőjjön, mint egy
paraszt. Vagy igen ?
--Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...
Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy
nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten s
kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan asszony
az ablak mögött, egyéb időmérő hijjában, számlálni kezdett hangosan:
egy, kettő, három, négy--és lassan mormogott tovább mindig komorabban
... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel, hogy gyorsan,
szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte dobálta az
indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd
kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött
ki, de csak a küszöbig. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával,
odaadta az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult
keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a
konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a
székről és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és
rikácsolt belőle a düh:
--Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?
--Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se köszönje.
--Ne köszönje, nem kell--mondja meg neki. S a kis szegény teremtés
leesett a földre s tehetetlenül vergődni kezdett, mint valami beteg
veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az
asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy megérteni
lehetett a gyönge szavát:
--Ott ragad. Annak a nőnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz
velem, Istenem, Istenem...
A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül
szólott rá, ha kicsuklott melléből a sirás.
--Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön,
mulat még egy kicsit...
Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal
igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját,
fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.
--Hát szervusz, most már csak szaladjak...
--Jól mulattál?
--Likőrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...
--Hazajössz korán?
--Persze, amint lehet.
Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást erőltetett s
okvetlenül meg akarta még ölelni az embert.
--Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.
--Nem, de hát mit akarsz?
--Csak hallgatózzál majd az ajtó előtt. Ne nyiss be mindjárt.
--Jó, jó.
Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. Először csak úgy
véletlenül találkozott össze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s
azzal végződött a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével, hogy a
szép, nagy asszony előrehuzta az ablakon a függönyt s csak az egyik
szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra. Az pedig
tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a vénasszony előtt
a beszédet, csak magában motyogott, keservesen nyögve, mintha főbeverték
volna és kábult lenne:
--Végem van, végem van...
Mikor este hazajött az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és
nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte elő a
szekrényből, öltözködött és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt
hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru mosolygással
találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a szegény kis
nyavalyásra:
--De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.
Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.
--Nem állok utadba.
--Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?
--Nem állok utadba.
A férfi bevágta maga után az ajtót s a konyhában kezdett el kiabálni:
--Utamba? Hát micsoda utamba? megyek a hova akarok...
A kapuig úgy ment, hogy kopogott a sarka a kövezeten s azután a kicsi
asszony csak érezte, hogy valahol itt van a közelben, de nem hallotta.
Egy kicsit még bámult a homályba s aztán egyszerre csak maga se tudta,
hogy mi következik s lefordult a székről, mint egy lötyögős kis
tarisznya. A fejét belevágta az asztal lábába s alig hogy érezte, csak
éppen kábult volt s megveszekedett forgatagba szaladt össze a feje
fölött a világ.