A szegény fiu pedig elbódorgott az utczákon, maga se tudta, hogy merre
megy. Mindig az apja járt az eszében s úgy mosolygott, mint egy csendes
őrült. A gyár előtt megszólították a csendőrök:
--Hogy hivnak?
--Vas József.
--Mit keresel az utczán?
--Hát csak úgy járok.
--Eredj haza, a mig jó dolgod van.
Haza nem akart menni. Úgy tett, mintha szót fogadna, gyorsabb léptekkel
indult el lefelé az utczán, de mikor már nem láthatták, ujra ellankadt s
úgy húzta maga után a lábait, mint a megvert komondor. Kétszer is elment
a házuk előtt, látta, hogy világosság van odabenn, talán éppen vacsorát
ad az asszony a gyerekeknek, de azért nem ment be. A nélkül, hogy tudta
volna, merre megy, kiért a faluból. Mikor már nem látott házakat maga
körül, szétnézett, törülgette a szemét, hogy jobban lásson s megdobbant
a szive, mikor balra észrevette a temetőt.
--Én Istenem, hát idekerültem?--kérdezte magától s elindult a halmok
között megkeresni az apja sirját. A fellegek mögül előderengett egy kis
holdvilág, könnyen rátalált. Sokáig nézte, arra gondolt, hogy a tavaszon
kijön majd egyszer az asszonynyal s bevetik az egészet fűmaggal, akkor
majd nem lesz ilyen fekete. Fáradtnak érezte magát, leült a sirra és
szórakozottan simogatni kezdte a hevenyében, két faágból összerótt
keresztet. Imádkozni szeretett volna mindenáron, de alig mondott el
egy-két sort a Miatyánkból, már másfelé kalandoztak a gondolatai s
egyebet motyogott a fogai között.
--Látod öreg, nem jól van az, hogy úgy előre mentél. Most is élnél,
együtt lennénk.
Rémülten kapta föl a fejét, mikor lépteket hallott a háta mögött s a
kibukkanó hold fényében megcsillani látta a szuronyokat. Két csendőr
jött. Az uj sirok körül czirkáltak. Mire azonban megállottak előtte,
visszanyerte a bátorságát. Ok nélkül csak nem bántják, emberek ők is.
Hogy ide jött, abban ugyan semmi rossz sincs.
--Mit akarsz itt?--kérdezte az egyik csendőr.
--Hát csak kijöttem. Apám van itt alattam.
A csendőr gondolkozva nézett rá, nézegette az arczát, aztán gyöngéden
odébb tolta s ő is leült a sirra.
--Adj egy kis helyet.
Intett a társának is, hogy üljön le. Egy darabig hallgatva ültek egymás
mellett, vontatottan indult meg egy-két szó közöttük. A fiu huzódott,
félszegen mindig több, több helyet adott a másik kettőnek, azok pedig
fáradtan, komoran bámulták maguk előtt a földet.
--Öreg volt már? kérdezte az egyik s befelé mutatott a földbe.
--Olyan hatvanas.
Az idősebb csendőr gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is
végignézte a fiút, a mig szólott.
--Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e?
--Az, az, ismerte talán?
A csendőr meglökte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit
hallott belőle: a kapuban, de erre fölkapta a fejét.
--Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.
A csendőr gondolkozott, találgatta magában: megmondjam, ne mondjam?--de
mikor végignézett a fiatal ember szelid, szomoru arczán, mégis elmondta.
--Látod fiam, szomoru ez, én voltam éppen az, a kivel összejött az öreg.
Meg kellett neki halni.
A fiu utána mondta:
--Meg, meg.
Kiváncsian mérte tetőtől talpig a csendőrt, tudni akarta, hogy hogy néz
ki egy ilyen ember. A csendőr tovább beszélt:
--Miért jött oda... Öreg ember létére tudhatta volna, hogy az nem tréfa.
Ha én nem lettem volna ott, ott van más, mindegy.
--Persze, sokan vannak, jegyezte meg a fiu és sóhajtott. Ez elragadt a
csendőrökre is, elszomorodtak. A fiu jött elébb szóhoz, megint az
apjáról beszélt és most már sírt is.
--Rosszul tette pedig káplár úr, jó munkás volt s vénebb katona, mint
maga.
A csendőr intett, hogy kár érte. A fiut meghatotta a részvét, egyszerre
szükségét érezte annak, hogy bizalmas legyen és beszélni kezdett a maga
dolgairól.
--Én már megmondottam mindent. Hiába erőlködünk, az urak csak azt
csinálják a mi nekik tetszik. Visszamegyek a gyárba. Szóljon káplár ur
egy-két jó szót az igazgató úrnak. Sokat köszönhet most a gyár maguknak,
tán hajt a szavára, ajánljon be neki. Megteszi ugy-e? Hiszen maga káplár
úr olyan jó embernek látszik.