Borus, kesergős idő volt, hosszu, már tizennégy nap óta tartó
napfogyatkozás. Egy haragos, fekete felleg folyton eltakarta előlünk a
napot, az eső hidegre csapolta le a levegőt, néha egy kis hó is hullott
alá, vagy jég kopogtatta meg az ablakot és augusztus közepén fölvettük a
télikabátot s befűtöttünk a kályhába egy kis tavalyi szénnel. Egy
barátom, az ablakom alatt elszaladva, a prémes gallérból fölkiáltott
hozzám: No nesze természet, süsd meg!--Szóval föl volt fordulva minden.
Én is éreztem a többivel, hogy be vagyunk csapva, ez se nem nyár, se nem
ősz, valami habarék a négy évszakból összetéve. Olyan fekete, hideg és
vizes, hogy elmegy benne mindentől az ember kedve, csak bámul, vár
valami változást és fázik.
Az utcza túlsó oldalán építenek. Ezelőtt két hónappal egy szegény kis
viskó szégyenkezett a nagy puszta telken, ma már két emeletnyire
haladtak a nagy bérházzal. A télre készen kell, hogy legyen az egész
négyemeletes épület, sietnek vele. Mindennap kétszer-háromszor látom
erre hajtani a pallért. Kis kocsija van, elül magas, széles üléssel és
egy mindig izzadt, nagy fekete ló van befogva. Egy-két perczre megáll, s
szalad tovább. Közben háromszor is megnézi az óráját, s lihegve
kapaszkodik föl a bakra, hogy újra kezébe vegye a gyeplőt. Az épülő uj
ház egy egész világot vett el előlem. Ugy éreztem magam, mintha falun
laktam volna. A kis ház teteje fölött elnézhettem, mig csak ellátott a
szemem, messze ki a vidékre, tul a gyakorlótéren, tul a vasúti vonalon,
egész a ködös kék hegyekig. Jól visszahúzódva a szobába, nem láttam a
többi emeletes házat, csak a nyilt, szabad világot. Innen kaptam a
levegőt is, mindig üdét, frisset, egy-egy kis szelet, az eső után
nedves, borzongató, de azért kellemes párát s nagyon megérezte a lelkem
az építkezést. Mintha a fejemlágyára hordták volna azt a sok téglát,
amiből fölépítik ezt a négyemeletes polgári kaszárnyát, ugy nyom a nagy
lárma, s elkedvetlenít ez az elhízott, aranylánczos ur a kopott
kocsijával s a lovával, a mely olyan fekete, mintha valami temetkezési
társulat szolgálatában állott volna eddig.
Nagy futásra, amelynek már a hangjából ki lehet érezni, hogy a futók
menekülnek, jajveszékelés lármájára az ablakhoz szaladtam.
Eszeveszetten, nagyokat ugrálva lefelé, rohant le egy ember az
állványról. Ez volt az utolsó a falon, a többiek már mind félkörben
állottak az utczán s töprengő tartózkodással bámultak a falakra.
Némelyiknek tisztán leolvastam az arczáról, hogy szeretne egy lépést
előre tenni, de nem mer. Az asszonyok tátott szájjal, nehezen lihegve
huzódtak meg a férfiak háta mögött, s csak lassan indult meg a beszéd,
pár szó, mintha féltek volna megzavarni a levegőt.
--Befelé hajlott, láttam,--mondta egy öreges, meggörnyedt vállú asszony
s ledobta válláról a nehéz téglahordó kast.
--Ropogott is,--tódította a második s mindjárt akadt több is, aki
hallotta ropogni a falat. Több hang összevegyült, már egyszerre
beszéltek:
--Megfagyott a vérem...
--Alig birt a lábam...
Megkerülve a telket, előjöttek azok is, akik a hátsó falhoz hordták a
meszet és téglát. Kérdezték, hogy mi baj s arra újra elkezdődött a
szegény tudatlan emberek kevésszavú beszéde, hogy: ropogott is, meg hogy
befelé hajlott a homlokfal, s az öreg asszony újra ismételte, hogy:
megfagyott a vére, a másik pedig, hogy alig birta a lába. Az uj
asszonyok, leányok érkezésével nagyobb lett a lárma, az utcza közönsége
is megállott, perczről-perczre nőtt a csoport. A férfiak komoran
bámulták maguk előtt a földet s durván visszalökték azt, aki előre akart
tolakodni. Aggodalmasan nézték a falat s várták, hogy bedőljön.
Az asszonyoknak nem volt igazuk, a fal nem befelé hajlott meg, hanem
egyszerre, mint egy meghajlított késpenge, a közepén ki az utcza felé
kezdett domborodni. Tetejétől az aljáig s lassan, valami olyas hangot
adva, mintha egymáshoz dörzsölnének két követ. A ház előtt tágulni
kezdett a kör, pár asszony befogta a fülét, hogy ne hallja majd azt a
robajt, amelylyel összedől a fal. Az utcza túlsó végén vágtatva jött két
rendőr, s bár semmi szükség nem volt reá, egy megijedt ember hívására
sebes galoppban, nagy csilingeléssel érkezett meg egy mentőkocsi. A
lovasrendőrök sippal hivtak még magukhoz néhány gyalogost a közeli
utczákból s a hivatalos kordont is megvonták a ház előtt. Egy munkást
elszalasztottak a pallér után s a reszkető, aggodalmas emberek nagy
csendességében tovább várta a tömeg, hogy mi lesz.
Már mindenki türelmetlenkedett. Lesz valami, nem lesz? Éppen az ablak
alatt két öreg ur beszélgetett arról a hallatlan könnyelműségről,
amelylyel manapság építenek s az egyik azt mondta, hogy meg kellene
csapatni minden pallért, aki ilyen hitvány ember. A másik tovább ment,
azt mondta, hogy a piaczon, a városháza előtt, kellene megcsapatni, ugy,
ugy... Elhallgattak, mindenki figyelmes lett egy munkásra, aki az
utczába befordulni látván a pallér kocsiját, szitkozódni kezdett.
Visszafeleselt a rendőröknek s durván esküdözött, hogy ha az Isten
mondaná, akkor se hallgatna. Ez a hangulat ragadós, nyugtalan lett
egyszerre a többi is, s csak akkor csendesültek el kissé, a mikor
látták, hogy egy rendőrtiszt is ül a kocsin. Mormogtak, mint a cseléd,
aki nem mer hangosan veszekedni a gazdával.
A fal megállapodott a fele utján s hiába várták, nem akart beomlani. A
pallér bosszankodva, minden szavát heves mozdulattal kisérve,
magyarázott valamit a rendőrtisztnek, az pedig csak a vállait vonogatta.
A fellegek mögött lassan lefelé csúszott az égbolton a nap. Néha a
vékonyabb rétegeken átszűrődött egy-egy sugár és sárga pontokkal szórta
tele a sáros utczát. Valami bucsuféle volt ez. Esteledett, nem telik
bele másfél óra és sötét lesz. Ez még türelmetlenebbé tett mindenkit.
A pallér hátulról megkerülte a falat, s visszajött. A rendőrtiszthez
ment s ugy, hogy más is hallja, hangosan mondta:
--Nem dől be.
A tiszt nem akart sokat beszélni, unatkozva kijelentette, hogy mindjárt
megérkezik a városházáról a bizottság, az majd megmondja, hogy mit kell
tenni. Jött is nemsokára három ur. Az egyik távol maradt a veszedelmes
helytől, félszegen ódalgott be a munkások közé. A másik kettő és az
építőmester egészen a fal mellé merészkedett. Sokat beszélgettek halkan
egy téglarakás mellett s nem tudtak elnyomni bizonyos fontoskodó
kifejezést az arczukon, mikor visszajöttek.
--Momentán nincs veszély--mondta az egyik, s mert hirtelen nagyon
megtetszett neki ez a különös hangzású szó: momentán, többször is
ismételte. A másik ráhagyta, hogy ugy van. A rendőrtiszt kissé
hitetlenül hallgatta őket s csendesen, alig észrevehetően mosolygott és
kijelentette, hogy le kell dönteni a falat, semmiesetre sem engedi meg,
hogy éjszakára is állva maradjon. Az urak megint visszamentek a falhoz,
körülnézegették minden oldalról.
--Félóra munka két ügyes embernek--mondta az egyik.
A munkások lassan közeledni mertek. Az egyik uri ember a bizottságból
közéjük ment s biztatni kezdte őket.
--Szép pénzt lehet szerezni. Két ügyes ember egy félóra alatt
széthányhatja.
Néhányan a fal felé pillantottak s az egyik azután komolyan maga elé
nézett, mintha ki akarna valamit számítani magában. Mások várták, hogy
mit akar s mikor látták, hogy már majdnem elhatározta magát, kezdtek
kedvet kapni a munkához. Még féltek egy kicsit, de az egyik, mintha
ketté akarná vágni a dolgot, gyorsan a pallérhoz ment s beszélni kezdett
vele. Ketten-hárman utána indultak, az egyik a fél uton visszatért. A
pallér pénzt vett elő s megmutatta az embereknek. Azok összenéztek, az
egyik sóhajtott s azt mondta: Isten nevében, a másik is rántott egyet a
vállán, mint minden nagy elhatározás után tenni szokta s a két ember
elindult a fal felé.
A visszatért munkás elkényszeredett mozdulattal mutogatott feléjük s a
körülötte állóknak tövéről a hegyére elmondta a dolgot.
--Neki mennek a falnak, Körösi ur husz-husz pengőt igért nekik. Meg
vannak bolondulva, ugy odalapítja őket a földhöz, mint a legyeket. A vak
is látja, hogy be fog dőlni velük a fal, kevés a malter, sok a tégla,
két ember nem semmi...
--De ha az urak azt mondják, hogy megbírja...
--Az urak?--Megvetőleg legyintett a kezével.--Mit tudnak ahoz az urak?
A rendőrök közül elő akart törni egy asszony, de nem bocsátották előre.
Az egyik munkás felesége volt s csak most vette észre, hogy mire
vállalkozott az ura. Sirva kiabált utána, mire látta, hogy az
erőszakoskodás hiábavaló, a rendőrök nem engedik előre jönni.
--Ferencz, Ferencz! Gyere vissza!
Az egyik kőműves megfordult útközben s a határozatlan mozdulata arra
vallott, hogy szeretne visszatérni, már megbánta az alkut. De ez csak
egy pillanatig tartott, elszégyenlette magát s erős léptekkel indult
neki a falnak.
Az asszony tovább kiabált. Egy rendőr rámordult, hogy maradjon veszteg.
Mikor az urát meglátta a fal tetején, egyszerre el is némult. A
szemeiből kibeszélt a kétségbeesés. Egyszerre valami belső ösztön arra
késztette, hogy letérdeljen és imádkozzék. Nem létezett számára,
körülötte senki, félig önkivületben kezdett el imádkozni. Semmi új sem
jutott az eszébe, pár szót ismételt folyton a Miatyánk elejéről.
Mellette a mentőkocsi elé fogott ló kaparta a földet és nyerített az
istálló után.
A két ember pedig ontotta maga alatt a falat, tompa puffogással hullott
a tégla a sárba. Óvatosan keresték a szilárd talajt, arczukról csurgott
a verejték s háromszor is megrugdosták a helyet, a hova léptek. Lassan
eltűnt egy emelet, szabadabban kezdtek lélegzeni az emberek. Néhány
gyerek _éljent_ kezdett kiabálni s a hátsó fal egy üres ajtónyiláson át
látni lehetett, amint az én ismerős kék hegyeim mögül lassu méltósággal
elindult útjára a hold.