Most már vér is folyt, sok vér. Gőzölgő vörös tócsák aludtak meg a kapu
előtt s folytak el keskeny, kanyargó árkokban a kövek közt. Az emberek
elfordították tekintetüket s megátalkodott tekintettel, összeszorított
ajakkal mentek tovább. A kapu előtt asszonyok és gyermekek
jajveszékeltek, egyenkint eresztették be őket az udvarra s átadták nekik
a halottjaikat. A sebesülteket benn ápolták a gyárban, a nagy szövőterem
megtelt ágyakkal, melyek közt föl és alá járt egy-két csendőr. Délután
megkezdődött a temetés. A csendőrök párosával, komolyan kisérték el a
koporsókat, mintha ők is a gyászolókhoz tartoznának. Egy másik csapat
egy csomó munkást lánczra fűzve hajtott be a városba, a falu pedig
mintha megdermedt volna, nem mert mozogni. A kocsmákba, a söntés mellé
csendőrök szállásolták be magukat s fegyvereiket egy-egy üres hordóhoz
támasztva, figyeltek. Némelyiknek egy-egy pillanatra leragadtak a
szemei, de a másik fölrázta. Negyvennyolcz óra óta nem aludtak. A
hadnagy álmosan járta sorba a posztokat, halvány volt a fáradságtól meg
a sok vértől. Néha azon vette észre magát, hogy sirni szeretne és
sóhajtott.
Egy kocsmában mégis összeverődött néhány munkás. Itt csendőr se volt,
nem jutott mindenhova. Csendesen ittak, suttogva beszéltek s az
elfüggönyzött ablak mögött is összedugták a fejőket, komor arczczal
cserélve ki egy-egy szót s keresve valamit a füstben. Mikor egy nyulánk,
szőke fiatal ember belépett közéjük, összenéztek s némelyik sóhajtott. A
fiatal ember a kis szürke munkás fia volt. Szomoruan ült le az asztal
végére, elfogadta a bort, de nem tudott inni. Gyorsan pislogott, hogy ne
sirjon s csak egy-egy szóval válaszolt a kérdésekre. Legjobban szerette
volna, ha nem háborgatják.
--Hát eltemettétek?--kérdezte az egyik munkás.
--El.
--Ott volt a zsandár is?
--Ott.
--Nem vágtad agyon?
A fiatal ember csak intett a fejével, hogy: nem. A másik mosolyogva
méregette végig a szemével s mutatni akarta, hogy kevésre becsüli.
--Én leütöttem volna az öklömmel.--Mutatta szőrös, durva kezeit s ujra
mondta:--az öklömmel. A fiu elgondolkozott, hosszasan bámult bele a
pohárba s mikor fölemelte a fejét, azt kérdezte:
--Hát azután?
A másik fölvonta a vállát s ivott:
--Az mindegy. A mi azután jön, az nekem semmi, hanem a zsandárt
leütöttem volna.
--Nem jól tetted volna, nem jól--erősítette a fiatal ember s a többihez
fordult, mintha igazságot kérne. De azok nem adtak neki igazat. Egy
másik is mutatta az öklét, az asztalra vágott s ő is elmondta, hogy mit
tett volna.
--Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, hogy mer odajönni?
Sokáig hallgattak. A kis szürke ember fia gondolkozott, a maga igazságát
mérte össze a másikkal s a végén nem adta meg magát s míg beszélt,
látszott rajta, hogy nagy átalakulás ment benne végbe tegnap óta.
--Én is gondoltam rá--mondta--de nem jól tettem. Ők az erősebbek. Most
már látom, hiába minden. Hát ha leütöm a zsandárt, mi lesz? Engem is
leütnek. Hát a kis fiam, abból mi lesz? Abból embert kell csinálni, nem
olyant, mint a milyen szegény ördög az apja, hanem urat.
--Mégis leütöttem volna!--állitotta konokul a másik.
--Le, mert nem vesztettél semmit.
--Hát az öcsém, ott fekszik a zsandárok közt a kórházban.
--Meggyógyul, de az én apámat már sehogy se tudod felkölteni.
Nem annyira a beszéd, inkább a végtelenül szomorú arcz hatott a többire.
Elhallgattak.
--S még vissza akarnak hivni, mondta végre az egyik s rámutatott a falon
függő sárga hirdetésre.
--Én vissza is megyek, ha bevesznek, mondta csendesen a fiatal ember.
--Te?--riadtak fel a többiek.
--Én hát!--s most már valami dacz is vegyült a szavába, kezdte megvetni
ezeket az embereket, a kik nem tudják megérteni.
--Hát a szegény apád vajjon mit szólana hozzá?
--Nem szól ő már semmit.
Vette a kalapját és indult. Már a járásán is látszott, hogy egy nap
alatt nagyon sokat vénült. Támolygott s alig találta meg a kilincset. Az
ajtóból még egyszer visszafordult s komolyan szólott a többihez:
--Jertek ti is vissza.
Az egyik elkiáltotta magát:
--Mi? Hogy mi menjünk vissza?!
A másik hozzá akart vágni egy poharat. Annak, a ki legelőször szólott,
megint a temetés jutott az eszébe, mert újra elmondta:
--Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, oda mer jönni.