A bácsi kenderfinomító-gyárban egy hete szünetel a munka. Az elmúlt
szombaton deputácziót küldtek a munkások az igazgatóhoz s béremelést
követeltek. Az igazgató a legkerekebben visszautasította őket s
csendőrségért telegrafált a parancsnoksághoz. Ezzel nem szabad késni,
mert később aztán nagyon megbánhatja az ember. A tüzeket kioltották az
egész gyárépületben, raktárak, gépház, műhelyek kapuira a zár mellé
föltették a lakatokat is. Kizavartak az udvarból minden oda nem tartozót
s elnémult az egész telep. A munkások a gyár kantinjai helyett
szétoszlottak a falubeli kocsmákban, szónokoltak, ittak s kimondták,
hogy gazember az, a ki munkába áll, mig követeléseiknek eleget nem
tesznek. Éjfélkor már az asszonyok is énekeltek, szemérmetlen, részeg
tömegek ölelkeztek a füstben s egy részük az asztal alatt hemperegve,
teljesen elázva kezdte élvezni a szabadságot. Az igazgató s a gyár
hivatalnokai átvirrasztották az egész éjszakát családjaikkal együtt.
Tizenkét órakor begyültek valamennyien a nagy tanácsterembe s az
igazgatóné teát szolgáltatott fel az egész társaságnak.
Másnap reggelre megérkeztek a zsandárok.--A kapus páholyába három
legénynyel beült az őrmester s a falu is tele lett szuronynyal. Csak a
rendet tartották fenn, nem elegyedtek semmibe, a mi a sztrájkolok közt
folyt. Őrizkedtek attól, hogy magukra vadítsák ezt a most már mindig
részeg tömeget s ha néhány nagyhangú rendetlenkedőt elfogtak, éjjel,
titokban szállították be őket a városba.
Egyszer aztán a sztrájkolókhoz beállított a szükség. Kevés megtakarított
pénzük volt és azzal is ugy bántak, hogy: vigye az ördög, most már ugy
is mindegy--fölették, fölitták s hamarosan elfogyott. Kezdtek
kijózanodni. Keserűség, düh fogta el őket. Az okosabbak megtanították
őket, hogy mennyire igazuk van és hitvallássá vált közöttük, hogy most
már semmi sem segít, csak a kitartás. Soknak már kenyérre valója se
volt, éhesen, szomjasan csavarogtak a többi közt s mikor hiába vártak
segítséget, sehonnan se jött, a tehetetlen ember vak dühével vetették
bele magukat a nyomorba, káromolták a czudar világot, a mely dőljön
össze, mert úgy se ér semmit; eladták a hátukról az utolsó zubbonyt
kenyérért és pálinkáért s aztán kábultan várták, hogy mi lesz.
Lassan-lassan levetkőzött az egész tömeg. Az elvesztegetett
czókmókjaikkal eldobálták maguktól azt a kevés józanságot és
megfontolást is, a mi addig meg volt bennük s a rettenetes nyomorúságban
magával ragadta őket a láz, az éhes ember őrjöngése. Most kezdtek csak
igazán félelmesek lenni. Ha az igazgató úr a csendőrhadnagygyal s hátuk
mögött néhány szuronyos legénynyel végigment a falun, visszaborzadt
némely arcztól s mikor folyton ismétlődtek ezek a tekintetek, az ő arcza
is fehér lett, mint a kréta s szinte menekülve ment vissza a gyárba. A
hadnagynak izgatottan magyarázta meg, hogy most már nemsokára baj lesz,
a faluban szerte pedig hirdetésekkel ragasztatta tele a falakat s
tudtára adta a munkásoknak, hogy egy heti ideje van még mindenkinek,
hogy viszatérjen a gyárba. Némi engedményeket is igért az esetre, ha
jövőre ilyen rendzavarás többé nem történik. Ez csak olaj volt a tüzre.
A vezérek a hirdetések nagy sárga papirosát lobogtatva, szónokoltak a
kocsmákban s tele ordították a szegény nyáj fejét azzal, hogy fél a
gyár, megijedtek. Most már csak azért se térnek vissza. Minden kell,
vagy semmi. A szegény embernek is olyan igazsága van, mint az úrnak. Ők
eleget koplaltak, majd kikoplaltatják az urakat is. Egymás után ugráltak
fel az asztalra szónokolni, a tömeg belefulladt a sok szóba s az
általános hangulat magával ragadott mindenkit.
--Megmutatjuk nekik!--ezzel váltak el egymástól s ezzel jöttek ujra
össze. Némelyiket már ingre vetkőztette a nyomor, ezekből rohammal dőlt
a szó és a káromkodás s ha rájuk nézett az ember, igazán azt hitte, hogy
igazuk van. Forrott, sistergett az egész tömeg, mint egy izzó katlan s
egy este nekimentek a gyárnak. Mig a nagy kaput döngették, valaki
fölrántotta belülről a kis ajtót és csendőrök állották el a küszöböt. A
kik az első sorokban állottak, meghökkentek kissé a szuronytól, de
hátulról nyomták őket, nem lehetett visszatérni. A hadnagy kiállott
emberei elé s revolvert tartott a kezében. Halavány volt, tanácstalanul
nézett végig a sok ember feje fölött s mikor a tömeg a falhoz
szorította, ujra visszament az udvarba, a nélkül, hogy valamit
rendelkezett volna. A tömeg zugott, csak a legközelebb állók szavát
lehetett kivenni.
Egy öreg, kis szürke ember állott az első sorban, élénk szemeivel
jobbra-balra nézett s menekülni szeretett volna. Már nem lehetett,
remegett az izgalomban, mig előre tolták egy-egy lépéssel s mikor már
látta, hogy okvetlenűl a szuronyok közé jut, reszketve szólott a
csendőrökhöz:
--Eresszetek be testvér, ti is szegény emberek vagytok.
Hátulról mindig előbbre tolták, egy csendőrkáplár mellbevágta a puska
agyával. Az ütéstől elszédűlt s támolyogni kezdett, valamit keresett, a
mibe megfogódzzék. Ránczos, barna homlokáról folyt az izzadtság s kis
szemei nyilás után kutattak, a hol elszaladhasson. A zsandárok
kiabáltak, előkerült a hadnagy is és vezényelt, de a tömeg már nem
hallott semmit, csak nyomta előre az előlállókat.
A kis öreg kétségbeesve tett egy-egy lépést s gyönge lábait
megtámasztotta a küszöbön. Visszaakart tartani mindenkit. Esedezve
nézett a zsandárokra s még egyszer elmotyogta nekik, hogy: bocsássák be
őket, hiszen mindnyájan szegény emberek. Mikor belökték a küszöbön,
félre akart hárítani utjából egy szuronyt, kétségbeesve nyomta oldalra a
puskacsövet s mutatta, hogy nem tehet róla, utána jönnek. Még annyit
látott, hogy a melléből kiömlik a vér s egy utolsó, szemrehányó
tekintettel végigesett a küszöbön. Szomszédai is melléje buktak s az
utolsó hang, amely átkísérte őket erről a világról a másikra, a
csendőrök sortüzének dörrenése volt, mintha csak az ő tiszteletére
sütötték volna el a puskákat.