Mikor a piktor közbe-közbe letette a palettát, sokat beszélgettek.
Mindenről össze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon
gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy ujra
munkához kezdjenek. A lány azt mondta:
--Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.
--Hát a képpel mi lesz?
--Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat
akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét mulva kapja
meg.
--Nem sokat törődik a képekkel?
--Semmit.
Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a festő megkérdezhette:
--De a leányával igen?
--Velem se nagyon,--mondta a lány s keserűen legyintett kezével a
levegőbe. Nem tartozom az üzlethez, ő pedig csak üzletember. Egész nap
nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis, gorombáskodik
itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki. Tehetek amit
akarok, élhetek ugy, a mint épen a legjobbnak látom, neki az
mindegy.--Egy kicsit elmélázott, hátradőlt a széken és sóhajtva beszélt
tovább.--Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne olyan üres az
életem, mint most. Érzem, hogy senki se áll hozzám közel. Kár is
beszélni ilyesmiről, mert csak nagyon elkeseredem s azért nem változik
semmi.
A festő szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni
valami sötétebb szinnel. Inkább a földet nézte, mint a vásznat, nagyon
elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.
--Igy van mindenütt, fogy a szivünk s nő az eszünk. Komoly dolog ez,
nagy átalakulást jelent, megsinyli minden. Nem az ön állapotára mondom,
talán tulozza is kissé, a mit mondott, hanem látom napról-napra
mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet. A ki nem érti a
kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.
Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg előbb s nagy
volt hangjában az erő.
--Én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is kell,
hogy küzdjön valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a szivünket s
nem elzárni. Ez a föld, ugy a milyen, soha se fog fölemelni, sok benne
az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az anyag a
művészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála, becsület,
jóság, természet--semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették az emberek,
hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én
megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem. Legyen más az okos, én
csak szeretni akarok s nagyon szeretni, ugy, a mint ma már csak kevesen
tudnak.
A lány magába szivott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta,
hogy még beszéljen a festő. Az pedig elgondolkozott s öntudatlanul
babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak kezet
egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani akart
volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.
Lenn nem találta otthon az apját s örült, hogy egyedül maradhatott egész
este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyujtott, a mikor már
besötétedett, csak a sötétben gondolkozott a divány támlájára dőlve.
Valahogy igy gondolta ő ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a
gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól
tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a
tömegből. Megtisztulni, megtisztulni!
Körülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte, hogy
milyen messzire van tőle. Magasan fölötte áll s valami megvetésfélét
érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott,
hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gyönyörködni benne s magában
ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet.
Perczről-perczre érezte, hogy mennyire távolodik azoktól, a kikkel
együtt él s ha eddig valamennyire vonzódott hozzájuk, most üresség
maradt a vonzalom helyén a szivében s egy csomó mély fanatizmus, csupa
olyan tanok, a melyek korlátot emelnek közte és a többi ember között. A
többi ember pedig első sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s
mig magában fölépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen
apja van. Behivta a cselédet.
--Ha apám hazajött, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg
vagyok.