Másnap nem ment föl az atelierbe, félelmet érzett magában. Még folyton
tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki elől s csak magában
szinezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de öntudatosan.
Harmadnap már fölment, de a kép keveset haladt. Sokat beszéltek most már
közelebbről, egymás mellé ülve. A férfi néha kipirult, a magáéban
felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta, mint egy idegen
országból jött szép szavu apostolt s tágra nyitott mély szemeiben
látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tüz, a melylyel a
fiatal ember védi a maga igazságát.
Megértették egymást teljesen a maguk külön világában s zavarólag hatott
rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott. Egymás
után vágyakoztak mindig, szomoruan váltak el, örömmel találkoztak ujra s
ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig rajtuk. Mikor a fiatal
ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt. Egyszerre
eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is, kevesebbet
szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A szegény leányt
lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s egész más
kifejezést vett föl az arcza, mint a mi a képre volt rajzolva. A festő
nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt
magától.
Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s előbb elment. Lassan haladt le
a lépcsőkön s igazán ugy nézett ki, mintha beteg lett volna. A festő
utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltünt a
szemei elől.
--Szegény gyermek...
--Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan őszinték, mint eddig,--mondta
egyszer a leány s megteltek a szemei könynyel.
--Miért? De igen...
--Miért nem beszél nekem többé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép
volt...
--De nem igaz.
--Nem! Ön mondja ezt? Ön?
--Én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, ugy a mint van. Ne hallgasson
semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül vagyunk
milliók között, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha lázadók vagyunk,
legázolnak minket, sokan vannak.--Kis szünetet tartott, keresett érveket
ehhez az uj okoskodáshoz, de nem tudott meggyőződés nélkül ugy beszélni,
hogy a leány el is higyje, a mit mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy
gyönge s ez elkeserítette. Mit tudjon mondani ennek a leánynak, a ki ugy
néz rá most is, mint a papra.--Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi
fajtánk kihalt már, vagy átalakult. Én is azon az uton vagyok, hogy más
ember legyen belőlem. Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan
vallásnak, a miben nem hisz senki.
--Én hiszek.
--Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz
belőlünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem el. Nincs igazam,
szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit csinálunk
mi ketten.--Hátra huzódott és intett, hogy csak menjen, menjen a leány.
A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok beszéd, egyszerre
megrémüli, mikor már a leány a küszöbre tette a lábát, utána rohant s
megfogva a kezét, visszahuzta.
--Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk,
kinevetnek, megvetnek.
Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem szólottak
semmit, csak ölelték egymást, mintha féltek volna, hogy most mindjárt
elröppen a másik.