– Megázik szép köntöse, – mondom Fannynak, amint a jószagú májusi eső
csapkodja a zugligeti faleveleket, a tavaszízűeket, a rózsaszínű
akácvirágot, amely mielőtt itt helyét elfoglalta volna, egy
szentimentális angyalnak a levélpapirosán, a sarkon díszlett.
– Nem baj, nem kár a ruhámért… A szegény katonák amúgy is eleget
áztak-fáztak értünk! – feleli Fanny.
… A kenyerünket nem tudjuk megenni, – nem baj, csak a szegény katonáknak
legyen; a mészáros a Vöröskeresztnek adja a marhahús javát, a zsírral
takarékosan bánunk, váltópénzünk fogyatékán, betegség, bánat, csalódás
látogatott meg, szomorúságok és máskor tán kétségbeejtő bús élmények, a
deszkán nyujtózik az elsőosztályú utas: nem baj, semmi sem baj, csak a
katonáinknak legyen mindenük. Az övék most minden, megváltóinké,
prófétáinké, akiktől a bibliai csodáknál nagyobb csodákat várunk
fanatikus hittel, mint a nép, amely egykor a zsidó falvakban ama Judeai
lépéseit követte.
Hiszünk a csodákban, – mert körülöttünk már tíz holdtölte óta a
csodáknak oly árja zuhog, mint hold lementével a tengeren tajtékzani
kezdenek a végtelen habok. Hiszünk abban, hogy szikla vagyunk a
tengerben, amelyre a Vitézség templomát építették.
Azelőtti csendes, gunnyasztó polgári életünk csodái most mind eszünkbe
juthatnak.
Hisz csoda volt az, hogy éltünk! Hogy régesrégen meg nem haltunk egy
történelmi határkő tövében, mint az erejét vesztett vándorló az
országúton. Hogy almafák minden esztendőben kivirágoztak Magyarországon
és az anyák mindig magyarokat szültek. Alföldünk búzája, folyóink dús
gazdasága, hegyeink termékenysége és a kemény magyar koponyákban rejtőző
életrevalóság: Istennek e furcsa tartományában, Magyarországon
csodálatos élettel táplálta a nemzetet. A harangzúgásban, a zászló
lobogásában és a varga kalapácsolásában: magyar erő élt. A madarak a mi
nyelvünkön énekelnek országunkban és a Tisza felett hangzó
mennydörgésből kihallatszik a magyarok káromkodása. A vásárra menő
szekerek kerékzörgésében, a puszták felett andalgó éji csillagokban, a
sötét magasságban utazó vadludak kiáltásában: magyar hang van. Ha
csónakodban elmerengsz a nagy Dunán, azt veszed észre, hogy a hullámok
körülötted a Károli Gáspár nyelvén beszélgetnek, Petőfi üstöke lobog az
árvalányhajban, az őszi szél Tompa hangján sír az avaron. A házőrző
komondoraink hangját sehol sem hallhatod a világon, csak itthon és még
hasonlatos sincs a magyar butasághoz a föld kerekségen.
Csodákban éltünk, mi jámbor bibliai nép, – csodálatosabb életünk a
hervasztó Szaharán ki nem apadó forrás életénél. Természetfölöttibb
nemzeti emelkedésünk a tenger dagályánál, amelyet a hold járásával
vetnek egybe a tudósok. Folytonos virágzásunknál pedig csak az asszonyok
havonkinti újjászületése csodálatosabb, amelynek megfejthetetlen
rendezését ugyancsak a holdnak szokás tulajdonítani.
Éltünk, élünk, élni fogunk. Semmi se történt velünk, különösebb változás
a népek mostani forradalmában, csak a nemzet elővette régi századokból
való erkölcseit: minden ember katona lett. Már megtörtént ilyesmi az
országban, új honfoglalásért kötjük fel a kardot a népek háborújában,
Mária országát minden száz esztendőben újra meg újra el kell foglalni a
magyaroknak a külső ellenségektől.
*
A honfoglalás munkája a nemzeteknek minden erejét igénybe veszi. Az új
hazáért, – új a régi is, ha ismét el kell foglalni, meghódítani,
megvédeni, megtartani – az egész nemzetnek kell küzdeni, mint egy
embernek. A hivatásos hadsereg, amely béke idejében az ünnepélyes díszt,
a daliás megjelenést szolgáltatja a nemzeti életben, a háborúnak örökkön
éber, zordon szellem alakját fegyverrel őrzi fogságában, élesen tartja a
kardot hüvelyében, gondoskodik, hogy a karok a fegyverfogástól is épen
úgy izmosodjanak, mint a polgári munkától, a hivatásos hadsereg a nemzet
életharcában csak elmosódó keret lehet, amely hova-tovább eltűnik
szemeink elől a távolságban, amely a harcok kezdetét annak végétől
elválasztja.
Hová lett az a hadsereg, amelyet egy esztendővel ezelőtt láttunk magunk
körül? Hová lettek a hivatalos katonák, a kardjukat céltalanul csörgető
tisztek, akik az egyhangú szolgálatban, az egyforma gyakorlatokban, a
lassú előléptetésben unottá fáradtak? Hová lett a választófal, amelyen
át a hadsereg és a polgárság farkasszemet szokott nézni? – hisz ma már
tizedik hónapjában a háborúnak nincsen hadsereg, hanem fegyverbe
öltözött polgárság van. A polgárság óriási túlsúlyában felolvasztotta
magában a hivatásos hadsereget. Mint egy nagy hömpölygő folyamba a
mellékfolyók ömlöttek a hatalmas polgári társadalomba a különböző
fegyvernemek seregei, a katonai szervek. A tartalékosok, az ujonnan
besorozottak, az ujoncok rengeteg tömegében alig látjuk már a régi
manipuláns altiszteket, feszes főhadnagyokat, hisz az ügyvédek lettek
azóta főhadnagyok, és altiszt, aki még tegnap civilben járkált; a
legénységről nem is mondhatunk egyebet, mint amit a hatvan-, hetven-,
nyolcvanpercentes új sorozási statisztika magától beszél. Nincs régi
értelemben vett humoros tartalékos, nincs ügyefogyott, kigúnyolt
ujonc-katona, nincs polgár, nincs hadsereg: katona lett mindenki. A
nemzet fegyverbe állott és a tegnapi polgárok úgy verekednek, mintha
egész életükben ezt tanulták volna, ügyvédek, orvosok, hírlapírók
vezetik rohamra a földmíveseket és ha még soká tart a háború, a
polgárság a stratégiát, a legmagasabb vezetést is megtanulja, amint
eddig megtanult mindent, amit rábíztak. Ujoncainkról öreg kapitányok
könnybeborult szemmel beszélnek: nem volt még ilyen katonának való anyag
a világon! A polgárság letette a vizsgát ebben a háborúban. Rövid
hónapok alatt átalakult hadsereggé. Az új honfoglalást a polgárság
végzi, a katonává, vitézzé, hőssé magasztosult polgár, aki a fáradt vagy
megsebesült katonák helyére oly zúgva ömlött be a réseken, mintha a
malomgátnál a zsilipet felemelik és szabadjára engedik a megdagadt
hullámokat. Bömbölve, csattogva, mint az áradó Tisza, mindent elseperve
rohan a polgárság az új honfoglalásban. Ott vannak a tizennyolc évesek
és a negyvenkét évesek. A rőföskereskedő imént felszabadult segédével, a
tekintélyes gazda a kisbéresével és ügyvéd a bojtárjával.
Mindenki honfoglaló lett, új Zabolchok és Hubák marsiroznak a zászlók
alatt. A nemzet megtartja, megvédi helyét a Duna mentén.
És egyszer majd hazajönnek a hadból az apák és fiúk. Portáján elfoglalja
helyét a gazda, íróasztalánál a fiskális és a varga a háromlábú székre
ül.
Ki merné azt mondani, hogy az emberek ismét olyanok lesznek, mint voltak
a háború előtt?
Ki az a balga, aki azt hiszi, hogy a lövészárokból hazatért polgár mit
sem tanult honfoglaló katona korában? Hisz a békében, a polgári élet
szabályaira berendezett békében is megismerni a katonaviselt férfiúkat,
mikor ellenség helyett sajbákra lövöldöznek a gyakorlótéren! A
békeidőben való katonai szolgálat is ezer tulajdonsággal ruházza fel a
férfiakat. Hát még a harc, az emberfölötti háború, amelyet végigéltek!
Egyszer majd hazajönnek és megfogják az eke szarvát. Elnéptelenedett
falvakban füstölnek a kémények, az orvosok meglátogatják itthon hagyott
betegeiket, az ügyvéd leveri a port írásairól és a mérnök lövészárok
helyett házat meg magvetőgépet tervez.
Egyszer majd hazajönnek és körülnéznek itthon, hogy mint viselkedtek az
otthonmaradtak, eleget tettek-e kötelességüknek, mint ők a harcmezőn,
dolgoztak-e fáradhatatlanul, mint ők a fegyvert vitték vállukon,
csorgott-e homlokukról a verejték a vállak megfeszítésében, mint a véres
verejték, amely a Kárpátról leolvasztotta a havat?
Egyszer majd hazajönnek, akik most sasok és ölyvek és oroszlánok,… akik
nem csüggedtek,… akik vakon bíztak a győzelemben,… akik nem számlálták
az ellenséget,… megfagytak, ragályos betegségben szenvedtek és
szerencsésnek érezték magukat, ha a kolera-barakból visszakerültek a
srapnell-madarak tollhullajtásába,… akik a földbe, hóba beásva feküdtek,
mezitláb mentek a fagyott országúton vagy a sötétben halott bajtársuk
mellett aludtak,… akik a polgári élet szabados világából egyszerre a
katonai fegyelem, a vas-szigorúságú hadiállapot, a vérfagyasztó
fegyverzörgés világába tisztelegve léptek, midőn egyik napról a másikra
virradóban boldogan váratlanul katonák lettek,… akik itthon hagytak nőt
és gyermeket, megelégedett multat és bizakodó jövőt, gondosan felépített
életpályát, amelyen már zökkenés nélkül haladt kocsijuk, pontosan
megtervezett jövőt és a jelen csókjait, kívánatos eledeleit, kényelmeit,
nyalánkságait és asszonyait,… akik elmentek panasz, elborulás és
reménytelenség nélkül…; a honfoglalók egyszer majd hazajönnek és számon
kérik az itthonmaradottakat.
Készüljünk fel a szívekkel, emberek!
– Csak már hazajönnének! – Szegények! Még ha megver is a papám! – mondta
Fanny érzelmesen, miután az esőszemek tovakopogtak a fák bolthajtásán és
a sűrűségből lábujjhegyen mint egy hallgatózó tündér, kinyujtott
nyakkal, az orgonavirág illata jött elő a szél szárnyán, amely szél
talán egy galiciai honvéd sóhajtása volt.