A magyar ellenzék vezérei új emberek és új társadalom eljövetelét
jósolják a képviselőházban, amely társadalom napirendre tér fölöttünk,
itthonmaradottak fölött, ha nem viseljük magunkat az új kor kivánalmai
szerint. Bizonyos, hogy e nagyszabású kortársainknak, a magyar pesti
Mirabeauknak most is igazuk van, – hisz születésünk óta mindnyájan
reménykedünk az új idők eljövetelében s minden valószínűség szerint a
következő esztendők nemesebb, tartalmasabb lelki áhitattal, ízesebb
testi kenyérrel, az utópikus álmokhoz közelebb fekvő érzelmekkel látják
el a társadalmat, mint közelmult sivár korunk, midőn derekabb férfiaink
napról-napra halogatták, hogy kivándorolnak az országból.
A boldogtalanok és szegények országa szép hazánk. Az álmok országa, ahol
mindenki mást álmodott, mint amit a holnap megvalósíthat. Tüzes
ambiciók, nevezetes elmék, nagyszerű tulajdonságok pusztultak el
részvétlenül. Az emberi butaság és korlátoltság gonosz fölénnyel
diadalmaskodott. Mindenki a forradalmat várta, a lelkek forradalmát,
amely majd felgyujtja a bedeszkázott agyvelőket. A forradalom helyett
jött a háború, a lövészárok, a magyar katona világraszóló dicsősége, a
váci huszárok rohamozása, az uzsoki öreg népfelkelők bajonett-harca, a
magyar baka megdicsőülése Szerbiában, a galiciai vár éhinsége, megvakult
tüzérek kezébe a tapogatozó botocska, az öreg Désy Zoltán halálmegvető
bátorsága, itthon a rossz kenyér, a posztócsaló, az árvagyermek, a
gyászruhás hölgy, a féllábú katona: ez következett az időben, miután a
Váci-úton a proletárok már felgyujtották a benzines hordókat.
Minden új lesz a háború után. Az emberek, az asszonyok, a gyermekek, a
tollak, amelyeket választáskor a kalap mellé tűznek; a világfelfogás;
magánéletnek, kényelemnek, pénznek túlértékelése, amely egy dögvészt
vagy háborút nem látta országban idővel kifejlődik; a polgári
karosszéknek imádata s a tyúkleves az ebédlő asztalon; nők
selyemharisnyája, férfiak beteges előretolakodása a közpályákon; az
üresfejűek lármás érvényesülése és a tehetségek hátraszorítása; az
ostoba gőg és megvetés, amellyel az Andrássy útján vagy Kisújszálláson
érdekelték egymást a magyarok; a pénznek mindenhatósága s a
büntetőtörvénykönyv dicsekvésre méltó, elismerést kiváltó megkerülése a
vagyonszerzés útján; a családi tisztességtelenség és leánykereskedők,
uzsorások, félkézkalmárok furcsa megbecsülése, amely országunk
fővárosában lábrakapott; a nők operette kedélye és szegény lányok epedő
tekintete a meggazdagodott ringyó kocsija után; a férfiak
megkomolyodása, elgondolkozása az elmult háborún és a csalásnak dühös
üldözése, mert az ellenség valódi, gyilkos golyókat lőtt a mellekbe, míg
itthon hazug szavakat, frázisokat, elvetemült, körmönfont gyalázatokat
szőttek az írók, politikusok, vezérek: – minden megújhodik e bibliai
megpróbáltatások után.
Nagyon kiváncsi vagyok már a féllábú káplárra, aki végigverekedvén a
háborút, először nem kap kenyeret Magyarországon!
*
Egyelőre csupa istenfélő, istent megismerő katona jön hazafelé a
csatamezőkről. Olyan szelidek, mint a bárányok. Elmentek, mint komor,
mélyhörgésű bikák, élesre fent csatabárdok, a szívben menydörgő keserves
káromkodások: és mint szentéletű, réveteg lelkű, halálosan
elcsendesedett, kézlegyintéssel vagy főbólintással mindent elintéző
férfiak térnek vissza. A srapnell vonítása még a fejük fölött hangzik,
midőn éjszakánként felriadnak a kórházi ágyon; a borzalmas tél, mint
dermedt kisértet álldogál álomtalan szemük ablaka előtt; a lövészároktól
két lépésnyire érzik még magukat s ha elszenderednek, a gépfegyvert
hallják messzire kattogni s golyók fütyülnek különös, hizelkedő hangon a
fülük mellett, mintha mindig azt mondanák: «fiú», fiút keresnének.
A harag és az ökölbeszorított felindulás, amely az augusztusi
katonavonatok mozdonyainak vérvörös szemébe végigrohant a magyar
tájakon, mint rosszalkodó kiskölyök elaludt fekhelyén, síró szemére
szorítván ökleit. Már elmult a homloktüzesítő, szivetrázkódtató dühös
indulat, amellyel a bajonett az ellenség szíve táját kereste.
Megtanultuk a kitartó, szigorúan önfegyelmezett háborút, a
takarékoskodást az emberpusztító orkánban, a jaj-nak elnyelését és Isten
nevének nem hiábavaló emlegetését. A hadviselt katona megannyi
megkomolyodott, megbocsátó, bölcs férfiú, aki a szenvedésekben,
nélkülözésekben, a mindennapi vendégeskedésben a Halál terített
asztalánál elsősorban az életnek túlságos fontosságát elfelejtette. (A
régi, rossz világbeli regényekben az oroszlánvadászt látták ilyennek a
fiatal kisasszonyok, aki biztos magasságból, fakoronájából lövi a
sivatag királyát. Vajjon hová törpül az oroszlánvadász hősiessége a
székely bakák bicskarántó, puszta kézzel fojtogató rohamozása mellett?)
A harctéri katona oly ismeretségben van a halállal, mint a kórházi
orvosok, akik megszokottan, felindulás nélkül végzik teendőiket a
haldokló körül. Ifjú koromban sokszor gondolkoztam az orvosok
lelkivilágán, akik véleményem szerint a parlamentair szerepét töltik be
a halál és élet mesgyéjén. Vajjon, mikor arra kerül a sor, hogy maguk is
meghaljanak, mint annyi sokan, akit gyógyítani próbáltak, akinek
pulzusát, szívverését hallgatták, lehelletét megvizsgálták: a meghalást
bizonyosan úgy ismerik már, hogy a haldoklás egyes momentumai többé nem
újszerű dolgok előttük; mintha már sokszor-sokszor végigmentek volna
azon az uton, amely a költői kedélyek szerint tamariska-bokrokkal van
szegélyezve és félreeső, mellék-utacskája egy nagy kertnek, ahol az élet
majálisa folyik; a táncban, énekben, zenélésben, szerelmeskedésben
elfáradt lovagokat és hölgyeket az orvosok a szomorú bokrok között a
sötét vasajtóig kisérték, amely felnyilott a delikvens előtt, de maguk
kivül maradtak és visszatértek az ünnepélyre, – gondoltam magamban
régente, ha télszagú, zuzmarás bajuszú, öreg falusi körorvost láttam
leszállani szánkójáról vagy a professzor aranykeretű pápaszeme fürkészve
tapadt azon férfiú szemébe, akit legjobban szerettem. A halál bölcsészei
voltak ők a képzeletemben, akiket atavisztikus gyöngédséggel tiszteltem,
hisz a leghatalmasabb urasággal, a halállal vannak mindennapi
ismeretségben, mint más ember a kisasszonyokkal.
A harctéri katona, aki fekete-veres országutakon, elesett bajtársakon át
gázolt, látott maga körül elhalványuló homlokokat, szemeknek sajátságos
végső tekintetét, különös torokhangok hallatszottak utána az erdőszélről
és nyugtalanító nyögések maradtak el mögötte a pusztaságon, míg ő maga
mind előbbre ment, közvetlen közelségébe a halálnak, épen olyan sajátos,
rejtelmes lelkű lény polgári világunkban, akit e percben csak fürkésző
tekintettel vizsgálhatunk, mint aki valamely nagy veszedelemből, égő
házból, mély folyam örvényéből, gyilkosok kése elől megmenekedvén, itt
áll előttünk, mintha mi sem történt volna vele. Mintha már kezet fogott
volna a halállal mindegyik és érezte volna a másvilági ember markának
kemény szorítását. Ők már tudják, hogy milyen a halál, van-e szakálla,
hangja, teste, – vagy csak egy végtelen melódia ő, amely a fülekbe
hangzik, mint hosszú vonónak huzása a kifeszített hegedühúron, amelyet
láthatlan kéz stimmel a messziségben, – vagy egy furcsa elborulás csupán
a halál, amely a legvígabb kedélyállapotban, gondtalan, életvéget nem
gondoló, befejezést nem hivő, szinte az örök életet sejtő embert
meglátogatja, mint augusztusban (1914-ben) hirtelen elborult a nap a
Duna fölött csónakomban, a partok elcsendesedtek, különös, hűvös
barnasága lett a folyónak, a fecskék lankadtan ereszkedtek alá és a
visegrádi várrom fekete, halottas-házként állongott a hegyormon: a
napfogyatkozás szörnyű, szívverést csöndesítő borulata vonult a tájon:…
ilyen a halál? Gyermekkoromban az orvosok nem feleltek tudákos
kérdéseimre és most hallgatnak a katonák is, akik az életbe visszatértek
a másvilágról. Mintha Dániel próféta rejtélyes kinyilatkoztatása volna
minden szó, amelyet a harctérről visszatérő katonák szájából hallunk.
Keveset beszélnek, nem türelmetlenek, nem panaszosak, sem haragosak, sem
bánatosak, mosolyognak a féllábúak, amint a menetszázadot látják a
kórház ablakából és jajszó nélkül üldögél helyén a vak katona. Valamely
furcsa, nagyszerű embertipust látunk magunk előtt, amelyről eddig
fogalmunk sem volt. Mintha a holdból jöttek volna ők valamennyien, akik
a hosszú háborúból vissza-visszatérnek. Mintha tökéletesen elfelejtették
volna régebbi, velünk együtt folytatott küzdelmes polgári életüket!
Mintha már nem törődnének az itthoni életnek ezer kellemetlenségével,
apró szekaturájával és anyagi gondjaival, amelyek egykor előttük is
akadályokként álldogáltak. Mintha egy másik, ismeretlen világból jönne a
harctéri katona, ahol mindennek leszállott az értéke, az életnek,
szerelemnek, pénznek, előrehaladásnak, egy Utópiából jön a katona, ahol
mind megjavultak az emberek, mert rájöttek, hogy nem érdemes rossznak
lenni, nem érdemes szomorúnak, sem jókedvűnek lenni, semminek sem
hangosan örvendezni, vagy oktalanul búsalkodni, csupán szelid, csendes,
megadó mosollyal bizni az Istenben, az örök Jóban, az élet
Végtelenségében.
«Mindnyájan zarándokok vagyunk!» – mondta nekem egy katona, aki kilenc
hónapig volt a csatában és azelőtt talán sem a «zarándok» szót, sem
értelmét nem tudta. Hol tanulta? Limanovánál egy apáca szájáról vagy
nyakig eltemetve hóban a Kárpátok között?
*
Azt hiszem, hogy jelen időben még nem törődnek valamely túlságos
mértékben a harctéri katonák azzal, hogy lesz-e választójoguk a háború
után. A politikai dolgok jelentőségét elfelejtették, mint a kényelmes
ágyat vagy polgári jólétet. Bizonyosan köszönettel vették volna a nemzet
köteles elismerését, de hogy nem kapták, azon sem búsulnak. Egyelőre más
dolguk van, mint azokkal törődni, akik az országhatár megvédését rájuk
bizták, de voksot nem akarnak adni. Majd, ha egyszer valamennyien
hazajöttek, ha mostani álmodozó, másvilági hangulat lemulik róluk, a
hősök és a szentek emberfölötti kedve, ismét emberek lesznek, rossz vagy
jó emberek, kicsiny szenvedélyekkel, igazságtalanságokkal, bántalmakkal
törődő emberek: ha eszükbe jut, egyetlen rohamozással beveszik az
alkotmány sáncait, mint a gorlicei magaslatokat.
A régi hősök – szinte a gyermekkor messziségéből – úgyis megbuktak mind
e háború alatt. Megbukott a régi társadalom, amely most a háborúban
végképen összekeveredett; megbuktak az «urak» és «parasztok»: többé tán
sohasem halljuk e szavakat; megbukott a szolgabirák országa, a kortesek
tanyája, az agitátorok ostoba lármája; megbukott a ficsúr figurája a
vármegyén vagy a pesti aszfalton; a párbajhős, a krakéler gavallér; a
tiszteletreméltó uzsorás és a gazdag leánykereskedő; a «jó üzletember»,
akit csaláson kaptak és a nagykeresetű ügynök, aki jövedelmező üzleteket
szállított; megbukott az erkölcstelenség, a könnyelmű asszonyok
kócsagtollas kalapja, amely után irigyen nézett a szegény munkásleány, a
léha szerelem és a szerelmi bánat s öngyilkosság. Új világ jön a régi
helyén. Milyen lesz? Vajjon milyen hely adódik ebben a féllábúaknak és
félkarúaknak? Csakugyan rákerül a sor, hogy a mankót lecsatolják
lábukról s úgy verekedjék ki helyüket? Mélységes titok a jövő társadalom
képe, csak annyi bizonyos, hogy a gazságoknak körülbelül végük van.
A katona még messze jár. Még dolga van. Győzelmet kell befejezni. De
közeleg az idő, mikor elindul hazafelé és felocsudik háborús
kábulatából.