Az állami színházak, a gyönyörű Nemzeti Színház és a ragyogó Opera
zárva, holott a világ minden nagy városában, a háborús országok
területén is, a színházak épen oly kedvvel és méltánylással végzik nemes
hivatásukat, mint a háború előtt. Csupán a magyar kultuszminiszter
óvakodik a műintézetek megnyitásától, kiszámíthatlan kárt és
kellemetlenséget okozván ezzel úgy a színházaknak, mint a művészeknek. A
magyar kultuszminiszterek mindig híresek voltak arról, hogy – egy-két
kivétellel – annyit sem értenek a kulturához, mint hajdu a
harangöntéshez. Bús dolog ez, hogy a kultuszkormányzat rendelkezik a két
gyönyörű magyar színház felett, az egyetlen drámai és a világhírű énekes
színház felett, amelynek személyzete páratlanul tehetséges, rátermett és
a legjobb a magyar színészek világában.
A Nemzeti Színház, amelynek szolgálatában lehetni minden jóravaló
színésznek álma és az Operaszínház, amely az új intendáns alatt Európa
egyik legjobb színházává emelkedett, hűtelen lett a közönséghez, amely
az utóbbi években szinte újjáébredve támogatta kedves két színházát. A
Nemzeti például lelkes közönséget toborzott az új és régi honi darabok
látogatására. Hová jár most az a közönség, amely oly szeretettel
figyelte kedves íróit és művészeit a bársonyszékekből? Hová lett a
Nemzeti híres, intelligens karzati publikuma és a páholyok mélyéből a
legjobb budapesti publikum, szentképarcú előkelő úrhölgyek, valóban
művelt úri férfiak? Ennek a közönségnek nem tudnak máshol játszani, csak
a Nemzetiben. Ez a közönség még megbecsüli a színdarabíróknak
magyarságát, a művészek régi tradiciókon felépült játékát, a magyar
kulturát, a történelmi multat, a hazaszeretetet. A Nemzeti közönsége
szinte egyenes atyafiságban van azzal a régi magyar közönséggel, a
honleányokkal és hazafiakkal, akik Döbrentei Gábor idejében oly
meghatott szívvel mentek a színházba, mint a magyar kultura templomába.
Ennek a közönségnek érdemes volt Shakespearet játszani és ennek írt
Kisfaludy és Szigligeti. A mindinkább idegenszerűségek felé hajló pesti
színészetben a magyar kulturának, nemzeti multunknak, fajszeretetünknek
szinte utolsó, de hatalmas vára volt a Nemzeti Színház. A magyar nyelv
ünnepélyesen, szinte harangbúgással hangzik a művészek szájáról,
gyönyörűség, hogy tudnak itt magyarul és művészileg játszani, egy nagy
és gazdag nemzeti büszkeség a színház némely előadása… A színészek
hónapokon át ácsorogtak, reménykedve, hol csüggedten a színház kiskapuja
mellett. Várták a miniszter döntését. A miniszter pedig azt döntötte,
hogy bocsássák szélnek a színház művészeit, kétheti felmondással! Miután
patrónokon nem lehet takarékoskodni, takarékoskodjunk a kulturán. Holott
az ország mostani háztartásában, midőn milliárdokat hoz mozgásba a
háborús állapot, a szegény művészek fizetése bizonyára jelentéktelen
helyet foglal el. Később új, úgynevezett háborús szerződést kaptak
kezükbe az aktorok, de a színház kapui tovább is zárva maradtak a
közönség előtt.
Tudjuk, hogy mit jelent az: színésznek játék nélkül élni? A színészet
természete az, hogy nem állja a hosszadalmas parlagon heverést. A
színész nem szántóföld, amelyet hében-korban pihentetni szükséges. A
színész nem pihen a munkátlanság idején, hanem csügged, felejt, fárad,
elkeseredik. A színésznek szerepkönyv kell a kezébe, az alakítás láza, a
színjáték szenvedélyes izgalma, a nézőtérről felhangzó taps és a
jóakaratú kritikus bírálata: ez a színész élete. Furcsa élet, de
általában a színészek mindig furcsa emberek voltak, midőn még
Shakespeare idejében a királynő előtt játszottak és udvari színészek
valának, sem voltak ők rendes emberek. Az éhséget még csak elviseli
valamiképen az aktor, de hogy estvére ne léphessen a lámpások elébe,
akár Faust bársonyköpenyegében, akár a sírásó bőrsüvegében: ezt a
színész nem tudja elviselni.
Körülbelül ez a magyarázata annak az új vállalkozásnak, amely a napokban
kezdődött el Budapesten. A Nemzeti Színház büszke tagjai, a gőgös
Irving-ek egy mozi-igazgató nem tulságosan előkelő, de élelmes
vállalkozásába hajtották nemes homlokukat és egy mozi-előadás keretében
színjátékot játszanak. A háború sok mindenféle csodálatos változásában
megmutatta azt a lehetetlenséget is, hogy Tóth Imre úr kitünő aktorai,
Shakespeare és Molière felkent papjai, régi, pompázatos Bánkok és Zrinyi
Miklósok egy olcsó és tradiciómentes, modern üzleti vállalkozás
keretében keresik helyüket. Szegény száműzött hercegek! Cipőfoltozással
töltik idejüket a sanyarúság napjaiban. Bajba jutott peleskei nótáriusok
egy idegen városban.
A közönség, amely nagyon szereti a romantikát, bizonyára megbocsátja
kedves hercegeinek a számüzetést és felkeresi a messzi idegenben drága
ideáljait, mulattatóit, regényes hőseit, ha tollas barett helyett
üzlet-irodai feketesapkát húztak is fejükre.
*
Bizonyára kevésbé érti a dolgok üzleti részét a kultuszminisztérium,
mint valaha is hittük, holott finánc-zsenik sohasem ültek a hold-utcai
palotában. Az állami színházak óvatos vezetősége félti színházait a
jövedelmezőség lehetőségétől; félti a közönséget, hogy nem látogatja
majd kellő lelkesedéssel és odaadással kedves színészeit, – lehet, hogy
az óvatosságnak van igaza; – a magánvállalatok azonban mindenesetre
teljes eréllyel megkezdték a munkálkodást. A közönséget épen azért kell
mulattatni, vígasztalni, kedvre deríteni, mert zord idők járnak
felettünk, – mondják ők és eddig nem is nagyon csalatkoztak a
színházlátogató közönség lelkesedésében.
A Tisza Kálmán-téri nagy színházat valamelyik estve zsufolásig láttam
megtelve emberekkel, Carment játszották, Szamosi mély, meleg hangja
zengett és egy vendégművész énekelte a tizedest, nem is oly
rendkívüliséggel, mint amilyen a híre.
A lipótkörúti színház bizonyára egy napig sem reszkirozná a világítást
és a fűtést, ha nem látogatná a közönség. Komoly, meggondolt
üzletemberek vezénylik a színházat, akik nem tréfálnak a legbecsesebb
portékájukkal, a pénzükkel.
És ma estve az óvatos, menekült Beöthy László is visszatér honába,
ahonnan a háború első, rémhíres napjaiban elfutott. Átveszi ismét a
gyeplőszárat kettősfogata fölött, hogy több-kevesebb szerencsével
felvegye a küzdelmet a közönség kegyéért. Az ujonnan épült színház elég
tetszetős, fehér cukrásztorta és a világítása pazarló. Az egyik legjobb
magyar színész, Hegedüs Gyula már kezében tartja szerepkönyvét a
kulisszák mögött, mire e sorok megjelennek. Izgalom, láz a vasfüggöny
mögött és előtt. Diadal vagy vereség? A színésznő szép lába nyomán
vajjon feldördül a taps, amelynek kartácspattogásából az ujonnan
átépített színháznak a jövendő sorsát figyeli a függönyök mögött az
igazgató?
*
Tél van, karácsony felé gurul a kalendáriumbeli szekér, az emberek
mintha beleilleszkedtek volna a világháború impozáns kereteibe.
Megszoktuk a rossz hireket, valamint a diadalokat. A csüggedt, nehéz
hónapok elmulóban vannak, az emberek mintha megtalálnák elveszett
lélekjelenlétüket, hidegvérüket, nyugalmukat. Rájöttünk, hogy az élet
nem lehet mindig egyforma, csendes, polgárias, olajozott gépezetű. Ilyen
is lehet az élet, mint a mostani, a háborús, az ijesztő, az álmatlan
éjszakás, gyászos és diadalmas. Lehet, egyik nap a földre vetni magunkat
a bánattól és másnap újra emelt homlokkal nézni a csillagokba.
A színházak, amelyek az elmult esztendőkben csaknem a könnyűvérűség,
léhaság és felületesség hajlékai lettek, midőn ordináré és nem mindig
jószagú emóciókkal izgatták a közönséget, ostobán bohózatos, máskor
idegenszerűleg hűvösítő színdarabokkal nevelték a pesti közönséget
annak, ami lesz: ízléstelennek, mostanában bizonyára óvakodni fognak az
irányzattól, amely lassan eltávolította őket a nemzeti állapottól.
Próbálkozzunk a nemzeti eszmékkel, hisz ideje most már tán elkövetkezett
volna a magyarság öntudatébredésének!
_(1914.)_
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A szenvedélyes barátok című regény e sorok megjelenése után
felköltötte a _Magyarország_ szerkesztőjének figyelmét, a regényt dr.
Mikes Lajossal lefordíttatta s lapjában közzétette.
_K. Gy._]