A szentimentális hónap gyönyörűséges koraőszi napjai leereszkednek a
hegyekről, mint a boldog bánat és drága emlékezet pókfonálai, amelyek
mintegy az elmult, régi őszöket kötik a maihoz. És én mégis arra
gondolok, hogy Galiciában szép idő van.
Mint egy öreg szőllőtőkét elfelejtenek a hegyoldalban, amely a vénségtől
világít, dérre, zuzmarára vár, a hosszú hervadásra, – míg családom
valamennyi férfisarja ott jár a lengyel mezőkön, az egyik «vörös ördög»,
a másik árkot ás, a harmadik a távírógép kopogására figyel, napégette,
szélmarta arccal, megnőtt hajjal és szakállal, puskaportól, vértől
kifényesedett szemekkel vágtatnak, masiroznak a végtelen galiciai
mezőkön, ahová egyenesen Ukrainából és az Urálból érkezik az első hó és
jeges, dermesztő lehelete a téli szélnek.
Hajdan eleget jártam e tájon és most a nemes dunaparti vidéken, ahol a
hegyek barázdái és hajlásai reneszánsz-korabeli püspöki és főúri
címerekről vannak mintázva (mint régi kolostorokban egy-egy megbarnult
képen, egy vénséges püspök arcképének sarkában megtalálhatjuk a
visegrádi hegynek a mását) és a középkori koronához hasonlatos várrom az
Anjou-királyok nemes aranypatinájával látszik befuttatva a délutáni
napsugárban, míg alant, a szentimentális sétaúton – ahol ifjúkorom szép
őszi napjait, a jelen szomorúságait és Budapest háborúsan zúgó
morajlását, az ujságirodák véresen hangzó, elnyújtott kürtölését,
mellyel a friss csatatéri táviratok érkezését jelentik, néhanapján
felejtem – az ezüstös nyárfák, sárguló diók és méla vadgesztenyék alatt,
az ösvényre hulló levelek között, halk, ábrándos pihenőpadon és csöndes
merengésén az alkonyodó Dunának, a nap lenyugvásán és a hold katonagomb
formájú megjelenésén: – csak elhomályosultan jutnak eszembe a lengyel
vidékek és a nemes alakú, Rákóczi Ferencesen lecsüngő bajuszú és hosszú
sörényű, de potrohában elnehezedett lengyel urak, sárga csizmáik, zöld
nadrágjaik, Biedermeyer-frakkjaik, Szobieszkivel való atyafiságuk és
fehérre-pirosra festett arcú, táncos, szarvaslábú és hosszú fűzőt viselő
asszonyaik, kázsmir vagy tengerzölden lobogó szoknyáik, puderezett,
vöröses hajuk, amely olykor a hervadt kankalintól vagy az őszi
rozsmezőtől lopta színét; csak egy tévedt gondolatként, mint egy irányát
vesztett vándormadár keringése a sötétedő égbolton, ismeretlen táj
fölött, ér el hozzám a régi határszéli fürdői valcerek és polonézek
hangja, amelyet rongyos, hosszúhajú, de vörös nadrágjukon aranyzsinóros
zenészek tüzes tekintettel vontak; és Lemberg, csodálatos régi
ékszerekről vett női tekinteteivel; Krakkó, amely fölött a
Jagellók-tornyának méla harangszava oly bűbájos romatikával szállt, mint
ábrándozó zsidónők esti sóhajtása a magas ablakból; egy utazás az orosz
határ felé, kozák-tisztekkel, csengős szánon és a kas-farban a fegyverek
csöve kimeredt, mintha az erdőszélen a volhyniai farkasok üvöltését
várná a társaság; a francia pezsgővel és bunda-pálinkával fölszerelt
útszéli fogadók, ahol farkasfejű ebek vonítottak a dermesztő hold felé
és az ivóban bécsi táncosnő, a vándor-orfeum csillaga az asztalra rakta
szépformájú lábát: – ó, másképen látom mindezt ma, az emlékezés és
ábrándok máskor ellágyult, szentimentális hónapjaiban!
*
– Kard! Ki kard!
Mintha ezer sas repülne föl egyszerre az ég felé, úgy süvölt a huszárok
kihúzott kardja.
A paripák, amelyek eddig nyugtalankodva, ágaskodva, bókolva kapáltak, a
süvöltő hangra szinte megmerevednek helyükön. Ők már tudják, hogy mi
következik. Egy másodperc alatt szinte kővé válnak, hogy minden meglevő
erejüket összeszedjék.
A huszárok jó mélyen belehelyezkednek a nyeregbe, a szárat hirtelen a
csuklóra csavarintják és a kengyelbe beletaposnak.
Mintha a síkság fölött futó szél is megállott volna, kétszáz lépésnyire
hirtelen hegyes sapkás kozákok hosszúfarkú és farkas-inas lovai
bukkannak elő a cserjésből. Rémületes, egyben dühösítő láng vágódik a
huszárok szemébe, mintha a kora ősziesen hervadó mezőség váratlanul
tüzet fogott volna a lábuk előtt. A tűzcsík végigfut a mezőn.
A hadnagy a balszárnyon a viharszíjat érinti meg a kezével, már hangzik
a vezényszó, mintha az égből kiáltaná az öregisten hangja:
– Rajta! Rajta!