A paripák szinte fölvisítanak, fölhördülnek, mint a zsákmányra ugró
vadállatok.
Nagyot dobban a mező, mintha alul, mélyen a föld alatt bomba robbant
volna.
Az előrenyomuló kardok acélja egy hosszú villámlás, mint derült égen,
napfényben fut végig az égboltozaton, az olvadó platina színében a
villámsugár.
Fergeteg morajlik föl a csendes tájon. Mintha a föld szakadna.
Így támadnak a huszárok.
*
A hadnagy alól elszaladt a ló, ő eszméletlenül maradt a mezőn.
Arra tért magához, hogy a vihar mind távolabb tombol és a letaposott
fűszálak nagyon felegyenesednek. Egy kikerics meg épen sértetlen maradt
itt mellette, kartávolságnyira. A mező messziségében porfelleg, vörös
füst; és puskaropogás hangzik.
Mennyi darázs jött hirtelen a mezőre!
Mintha vadméhek rajzanának valahol a feje felett. Aztán halkan, majd
erősebben – amint a hallása visszatért – süvölteni, fütyülni kezdtek a
darazsak, mintha versenyt futnának a darázskirálynő tiszteletére. Talán
egy Dzirdzen-kas a jutalomdíj, mint Alagon a «Kozma»-napján az ezüst
névjegy- vagy szivartartó…
Ejnye, hová lett Puskás őrmester?
Az előbb még itt állott mellette és lecsüngő nagy bajsza alatt a
«Frájlájn»-nak mondott kedveskedő, évődő szavakat. A kanca állítólag
felelni szokott a gazdájának. Lám, a vén legénységi ló, amely a
remondáknak szokott a tanítója lenni az iskolában, jobban tudta a
kötelességét, mint az ő drága Matyija, amely a tavaszon akadályversenyt
is nyert Megyeren! Vajjon visszakerül-e Matyi, – még egy csomó díjat
lehetne nyerni Alagon, ha ugyan megtarthatják a versenyeket az idén…
Talán visszafordul a hűséges ló, amint nem érzi többé nyeregben a
hadnagyát?
Hadnagyunk föl akarta emelni a fejét, hogy körülnézzen a morajló mezőn,
de a nyakára valamely csavart tettek időközben, talán szalmakötelet,
amilyennel a nyugtalan lovat szokták megkötözni a kaszárnyában.
«Ejnye!» – gondolta a hadnagy. – «Mi történt velem?»
Senkit sem érzett maga körül, csak a kikerics reszketett meg néha a
szeme előtt, amint hason feküdt a mezőn.
A fejét, – a fejét azt bizonyosan igen jól tudná mozdítani, ha ez az
ostoba csavar valahogy lemenne a nyakáról. De a szalmakötél mind
erősebben szorítja a földhöz. Vajjon mi lesz ennek a vége?
Most mintha a csákója ellenzője is megmozdulna és lassan ereszkedne
lefelé a két szemére. Milyen meleg, tikkasztó ez a csákó! Szinte elolvad
a homlokán és sötéten, ragadósan folyik be a két szemébe. Egyszer azt
hallotta, hogy rossz anyagból készítik a csákókat!
A meleg kocsikenőcs egy darabig piroslik, – mintha huszárok nadrágja
világítana messziről, – aztán elsötétedik minden, – a kikerics
valcerlépésben távolodik, mint Eliz a pesti téli kertben, midőn
felkötött szoknyában táncol.
Nini, itt van a reggeli lengyel falusi uraság. Félig rombadőlt nemesi
ház kőkerítésén ingujjban és házisapkában kihajolt, a haja itt-ott
zöldült a rossz festéktől és az arca petyhüdt, csüngő, mint az éjszakázó
öreg muzsikus-cigányoké.
– A légió! – kiáltotta és bojtos pipaszárral lelkesen integetett.
Mintha már azóta hadnagy lett volna a lengyel légióban és piros,
arannyal hímzett házisipkában peckesen lépegetne egy szakasz önkéntes
előtt. Nagy, domború emberek ezek, a feleségük csipkemanzsettát tett a
kezükre, a karddal dohányt vágtak még tegnap… Egyiknek piros csizmája
volt, mint a cirkuszban a majomnak.
Az elmaradó lengyel falu végén tengerzöldruhás, karcsú és
rongyosszoknyájú úri kisasszony lép elő és az ősz hervadó virágaiból
csokrot nyújt át az ezredesnek.
Furcsa, hogy az egyszer látott női arc hajlik most fölébe, – a hosszú
pillájú szemek és a homlokig kifehérített arc, szépségflastrom balról és
gyönge, kékes bajuszka a nemes száj felett. A tengerzöld ruhán repkedő
szalagok, mintha foltokat takargatnának. Egy folt a tavalyi lakodalomról
beszél, pezsgő foltja a nyári fürdőzésről, egy másik folt tán
lekvárfőzés közben került a tengerzöld ruhára. Drága a benzin erre felé,
szalagocskával kell befedni az egyetlen ruha hiányát.
A hadnagyunk most trombitaszót hall a messziségben. Huszárok
trombitálnak. Figyel a jelre. Takarodót fújnak valahol, – tán egy
alföldi poros kaszárnyában, gömbákácok és eperfák szegélyezik az
utcákat, a patikusné élveteg nagy szemével az ablaknál áll, a
Szitás-kisasszonyok kacagnak az esti korzón, a kis Koronában frissen
csapolnak az oleánder-bokros udvaron, – éjjel azonban, egy vonat megy
Pestre és felgyürt gallérú köpenyegben éjfélkor a vonatra lehet szállni,
holnap az Operába vált jegyet, szép zsidóasszonyokat nézeget felvonás
közben és tán ott lesz az a nő is, akit szeret…
Már itt is van. Csak a kezét látja. Fehérvizű gyémántgyűrűk ragyognak
rajta. Most, mintha nagyobb volna ez a kéz, mint máskor.