Régi igazság, mint a közmondások, hogy Magyarországon minden második
ember ügynök. Az orvos, aki esetleg gyógyszetárosok vagy fürdőhelyek
érdekeit támogatja; az ügyvéd, aki a bankok pénzeit elhelyezi vagy
engedélyt, hadiszállítást, mulatóhely szabadalmat kieszközöl; a
földesuraság, aki gépgyárak, biztosító-társaságok, földhitelintézetek
alkalmazottja és az előkelő pesti asszonyság, aki a barátnőinek –
részletre – fehérneműt, szőnyeget, függönyt szerez. Egész Magyarország
egy nagy részletüzlet. Szegény, de kényelem után vágyakozó) kispénzű, de
pör esetén izzadva fizető ország vagyunk. Hogyan vehetne bárki
vadászfegyvert, messzilátócsövet, varrógépet, remekírót, menyasszonyi
kelengyét, bundát, hálószoba-berendezést, olajfestményt, szent bibliát,
fényképező-gépet, sorsjegyet, írógépet, ujságot, nagy Jókait, zongorát,
klub-tagságot és mindent, mindent, ami a modern élet kényelmes
fenntartásához nem éppen szükséges, de jó? Csak a mészáros és a pék nem
dolgozik részletre. De némely vendéglőben úgynevezett jegyfüzeteket
árulnak az ügyes főpincérek. A részletüzlet a modern üzleti életnek
nélkülözhetetlen kiegészítője, sőt fenntartója. A szegény emberek
üzlete, – de hisz mindnyájan szegény emberek vagyunk Magyarországon. Bár
senki se vallja be, hogy a ruha-részlettel adós szabójának.
S körülbelül ezért ügynök mindenki Magyarországon. A különbség
legfeljebb az, hogy a pezsgő-ügynök, üzleti érdekből, huszártisztes, –
mily régi fogalom! – hetyke, pazarló fellépéssel hódít, míg a szent
könyvek terjesztője a vidéki házakban azzal a kifogással sózza el
könyveit, hogy a jövedelemből szegény, öreg jeruzsálemi zsidókat
segítenek. A főhercegék életbiztosítója a jó üzleten kívül rendjelet is
keres, míg az elszegényedett grófnőket ma nem mindig fogadják
udvariasan, ha jótékonysági kalendáriumot akarnak eladni.
Magyarország ügynöki állapota éppen oly régi, mint történelmünk.
Hajdanában főuraink a koronával kereskedtek, Zsigmond a szepesi
városokkal zálogüzletet csinált, törökkel, franciával, orosszal
tárgyaltunk a hazai föld felett, míg jött a zseniális Lévay, aki a
biztosítást hazafias, magyar, nemzeti alapokra helyezte, háromszínű
lobogót bontott és a minisztertől kezdve a letört gavallérig mindenkit
biztosítási ügynöknek verbuvált. A biztosítási ügynök ott táncolt a
legelőkelőbb redut-bálon és a grófi körvadászaton a sorban állott.
Lóháton járták be Magyarországot és az akkori Pest legszebb dámáját, a
fehérkaméliás Rózát ültették a lóra, hogy kíséretül szegődhessenek a
felvidéki utazásban. Ugyan ki ne biztosította volna házát, amikor a
legközelebbi atyafi, rokona terítette elébe a szükséges írásokat? A kor
magyaros írói, tündöklő megjelenésű Balázs Sándor, dalos poéták és
országos korhelyek keltek útra, hogy végigmuzsikálják, táncolják,
dalolják, szavalják Magyarországot a hazafias biztosítási üzlet
érdekében. Úgy tudom, hogy az intézeten kívül egyetlen ügynök sem
gazdagodott meg. Ellenben jó Erdélyi Gyula, aki Pest megyét feldolgozta,
magyarruhás, daliás, lármás, duhajkodó ifjú volt, amikor elindult
szekéren a pesti vámnál és megrokkant öreg úr lett, mire ismét
visszatért ifjúkori álmaihoz, a költészkedéshez.
Talán ebből az időből maradt a hagyomány, hogy a vidéket járó ügynök
kedveli a vadréce-tollas vadászkalapot, a lovaglónadrágot és a
hajtókeztyűt. A tönkrement földesuraságok, lepásszolt gavallérok, égett
bérlők idejéből, midőn Amerikába csak azok mentek még hazánkból, akik
becsület ellen vétettek, míg az itthon maradott elesettek feltámadtak,
talpraállottak újra, midőn az ügynöki táskát a kezükbe vették. Sok szép,
lendületes, Vas Gereben könyveiből kivágott figurát láttam vidéki lakos
koromban, akik külsejükben, érzéseikben, gondolkozásukban a régi, az ó
Magyarország gyermekei voltak, akikből Széchenyinek kellett volna lenni
Grünwald Béla teóriája szerint, ellenben az elkezdődő modern, magyar
életben csak úgy járhattak tovább gummitalpas, sárga cipőben, – az én
időmben ez volt a kisvárosi gavallér álma, – ha beállanak a lendülő
üzleti élet gépezetébe: jégkárt becsülnek, házat biztosítanak, borral
kereskednek. A mult században az ügynöki foglalkozás a magyar úriélet
tartozéka volt. Szinte nem is volt igazi «zsentri», akinek a zsebében
nem lett volna biztosítási kérdőív. Nyugalmazott főbírák, gyönge irodájú
prókátorok, a Jókai régi jó táblabirái kopogtattak anyai nagybátyámnál,
midőn új magtárt épített. Szép volt szemtanuja lehetni a régi magyar
vármegyei életnek, az alispán-választásnak és a muzsikás, jókedvűen
tönkremenő köznemesi osztály szegényedésének. De tanulságosabb látvány
volt ennél az új Magyarország kialakulása. A csalatkozott,
kishivatalában kényelmetlenül, nélkülözve feszengő nemesség, a
történelmi osztály hogyan barátkozott meg az üzleti élelmességgel, a
pénzszerzéssel, az ügynöki provizióval. Az apák összeadni sem tudnak,
míg a fiuk már fejből tudják a díjtételeket. Nagy ember volt az öreg
Lévay, aki a külföldi biztosítótársaságokat idehaza a magyarság, a
hazafiság nevében megverte.
*
Szép hazánkban, a háború előtt vonaton, hajón és kocsiúton a
vadkacsatollas férfiak szorgalmasan jártak-keltek. A kereskedelem
legősibb fajtája, az utazókereskedés hatalmas arányokat öltött. A
berlini és brünni utazót hindenburgi eréllyel szorította a magyar ügynök
kifelé hazánkból. A kereskedelmi utazók egyben a magyar gazdasági élet,
a kultúra és hazafiság hírnökei. Azt lehetne mondani, hogy a pesti
_vigéc_ az utazóbőröndjeiben a mintákon kívül a magyar ipar és
kereskedelem zászlóját viszi a távoli erdélyi, felvidéki, dunántúli
városkákba és falvakba, ahol a régimódi kereskedő németül vezeti még
üzleti könyveit, bécsi portékát rendel és a brünni utazót várja. Ezek az
erélyes, fáradhatatlan, szinte képtelen, erőfeszítésre és munkára
trenirozott fiatalemberek, akik éjszakáikat vonaton vagy kocsin töltik,
úttörői voltak a mai nagyszerű ipari és kereskedelmi életnek. A magyar
portéka diadalmasan verte a külföldit. Öreg kereskedők, akik Kaposvárott
vagy Lőcsén üldögéltek az üvegfal mellett és a vén bécsi utazót várták,
akivel félemberöltő óta dolgoznak, lassan beadták a derekukat a pesti
rohamra. Ma már alig van kereskedő Magyarországon, aki az itthoni jó
portéka helyett silány külföldi árút eresztene boltjába. A kereskedelmi
utazók egy negyedszázad alatt átformálták, megmagyarosították kereskedői
életünket.
Ezek az erélyes, izmos, eszes kereskedők most többnyire a harctéren
végzik kötelességüket. Bizonyára ott is megállják helyüket és Barna úr
vagy Fehér úr, aki a polgári életben sincs mindig hozzászokva a
kényelmes ágyhoz, hisz az esztendő háromnegyedrészét úton tölti, a
lövészárokban épen olyan nyugodtan szendereg ültében, mint az erdélyi
havasok között, esős őszi éjszakán, a kocsin. Holnap nem a brassói szász
boltosra fogja fordítani erélyességét, hogy magyar árút adjon el, hanem
a szibériai vadászokkal lesz meglehetős heves, nyomatékos üzlete.
*
De a magyar bolygó zsidók közül nem fekszik mindenki a kárpáti
fedezékben, sokan maradtak itthon, akik a háborús esztendőben sem
varrógépet, vadászpuskát vagy könyvet eladni nem tudnak. A vevők is
elmentek a csatába. A mult esztendő, a háborús kezdet zűrzavara, a
beláthatatlan jövő megzavarta vadkacsatollas fiatalembereinket, miből
élnek ők, akik napról-napra, folytonos munkával, utazással, bolyongással
keresik kenyerüket? A könyvterjesztő cégek ijedten bezárkóztak, a
részlet-üzletek megállottak. És a legszorgalmasabb ügynök álla is
felkopott.
Ekkor alakult az a jótékonysági vállalkozás, amelynek könyveiben most a
rendőrség lapoz. Számlacédulákra hadi-bélyeget ütni, a kereskedők
könyveit jótékonysági bélyegzővel ellátni, papirosszalvétákat
terjeszteni a hadi-jótékonyság javára: ez volt a vállalkozás célja.
A vezetők, az igazgatók, a pénztárosok majd megfelelnek magukért az
illetékes helyen. Itt most a szegény ügynökök dolgát szegezem le, akik
bizonyára oly ártatlanok az esetleges manipulációkban, mint abban, hogy
háború van és varrógépet, könyvet, látócsövet senki sem vesz az
országban, ők híven, jelesen végezték megbizatásukat. A jótékonyság
szolgálatában épen úgy, emberül megfeleltek kötelességüknek, mint tavaly
ilyenkor, midőn zongorát vagy Vörös postakocsit árultak. Ezek a kitartó,
fáradhatatlan emberek, akik többnyire szegénysorban élnek és csekély
provizióért megteremtettek nagy, milliomos-cégeket, létrehoztak
vállalkozásokat, magyar irodalmat terjesztettek, a könyvolvasást
hallatlan mértékben szaporították: a jótékonyság szolgálatában,
koldus-alamizsnáért, gyakran meg sem becsülve a munkaadótól és a
vevőtől, oly hatalmas munkát végeztek, hogy százezreket hoztak össze
fillérenkint. Ha valaki hibát követ el a vállalkozás körül, az bizonyára
nem az ügynök volt, aki szegény a háborús esztendőken varrógép helyett
hadibélyeget volt kénytelen árulni, nem egyszer tán hazafias
lelkesedéstől áthatva. Ő csak elvégezte, amivel megbízták.
Hangyaszorgalommal, fáradságot nem ismerve, számba sem vehető éh-bérért
összehozta a jótékonyságnak a százezreket.
A magyar ügynököket, akik számos hasznos és nemzeti dolognak voltak a
megteremtői, nem lehet elítélni pénzemberek esetleges hibája miatt, akik
a tőke szokásos lelketlenségével egyformán kihasználják a munkást és a
fogyasztót.