H. G. _Wells_, aki Rudyard Kipling után manapság legjobb élő regényírója
Angliának és a háborúellenesek egyik vezére, legújabb regényében (_A
szenvedélyes barátok_ lehetne a regény magyar címe) problémát fejteget:
a férfi és nő közötti viszonyról kimutatja, hogy nem lehet e két
nembeliek között sem barátságról, sem házasságról szó anélkül, hogy az
egyik fél rá ne fizetne az összeköttetésre. Úgy tudom, hogy az
ellenséges szigetországban egy esztendő alatt huszonöt kiadást ért e
komoly, nagy, tartalmas regény, amelynek stílusa és berendezése
vetekedik a Cooperfield-del, minden idők legjobb angol regényével. Wells
már nem a régi fantasztikus regényíró, akinek «Időgép» című regényét
Magyarországon is sokan olvasták. Wells megkomolyodott, azaz talán
közelebb lépkedett a piros, eleven élethez, a társadalmi problémákhoz, a
szociális eszmékhez. Az idős Wells nőkön és férfiakon töri a fejét.
Egykor, ha majd vége lesz a háborúnak, «A szenvedélyes barátokat» – ha
elkészül addig a fordítása – nagyon sokan olvassák Magyarországon.[1]
Kár, hogy a fegyverek zengésében a regényíró szelíd, szépséges lelkületű
muzsája is hadiruhába öltözött és a szigetről, amelynek termékei közül
legszívesebben az irodalmi exportot fogadta az európai olvasó, a
fegyverek csörgésében ijedten menekülnek a könyvek, a nagyszerű angol
regények, tudományos művek. Az irodalom, különösen a nemzeti államokban,
egy szívvel-lélekkel összenőtt a nemzeti öntudattal, hogy elválasztani
nem lehet a harci indulattól, katonáink szenvedélyes rohamaitól, a
vereségtől vagy a győzelemtől. A nemzeti államokban az irodalom és
művészet mind a nemzeti öntudat szolgálatában áll. Azért születnek az
írók, a könyvek, a színdarabok, hogy a nemzet jelleme, bátorsága,
készültsége, létezése erősödjön, növekedjen.
Vajjon nemzeti állam vagyunk mi, Magyarország?
*
Gondolkozás nélkül így lehetne felelni a kérdésre:
– Igenis, mi vagyunk a legnemzetibb állam Európában, mert nekünk
egyetlen exisztenciális alapunk, történelmi multunk, jövendőbe vetett
reménységünk az, hogy magyarok vagyunk. A magyarság fennállása, ereje,
büszkesége abban rejlik, hogy idegenül, rokon, testvér nélkül élt és
megmaradott tömérdek közönbös idegen, sőt ellenséges nemzetek között.
Semerre egyetlen barátunk, sehol igazi jóakarónk, még csak komoly
pártfogónk sem akadt a gazdag és nagy nemzetek között, amelyeknek
fejlődését, gazdagodását, előbbrehaladását, megizmosodását segítettük
évszázadokon át, őrködvén harcrakészen, könnyű karddal, elszánt karral a
kontinens keleti részein, hogy Európát megvédelmezzük az ázsiai
bajoktól.
Egyedül voltunk, mindig egyedül, önfentartó harcainkban, küzdéseinkben,
rettentő nemzeti válságainkban. (Álmodozó, kedves tudós bácsik
kitalálták, hogy messze, északon a tenger mellett laknak rokonaink, a
szerencsétlen finnek. Tehát még a tudósok fantáziája sem tudott a
magyarság részére mást kitalálni, mint egy olyan szegény rokont, aki
nálunknál is szerencsétlenebb, boldogtalanabb. Mintha a leégett szegény
emberhez messziföldről jött atyafi csatlakozik, akinek csizmája sincs. A
csizmátlan finnek talán vállalják is a furcsa rokonságot, hisz ez
atyafiság mellett nincs mit veszteniök.)
Tehát történelmi szenvedéseink, csalódásaink, vereségeink és végtelen
számú bajaink mind arra predesztinálnák a magyarságot, hogy
boldogtalanságában önmagában keresse az erőt, a vígasztalódást, a
jövőben való bizakodást. Hosszú századok elhagyatottsága, keserve, dacos
zordonsága után bizonyosan tudatára ébredhetett a nemzet, hogy csak
egyedül önmagában, a saját szívében, karjában, erejében bizakodhatik.
Tehát mi nemzeti állam vagyunk. A humusznak élünk, amelyből születünk.
Hegyeink, völgyeink, folyóink, történelmünk, nyelvünk, hagyományunk:
magyarságunk az életfeltételünk. Amint hűtelenek lennénk az ősi
multakból sugárzó energiához, amint elfelejtenénk, hogy nemzeti
irodalmunk, dalunk, művészetünk nélkül többé nem vagyunk már magyarok,
hanem akár portugálok: a nemzet megszünne.
Minden megmérhető, elgondolt és matematikus körülmény szorgalmazza, hogy
Magyarország legyen a legnemzetibb állam. Magyarabb, kiméletlenül
sovénebb, dühösen nemzetibb, mint bármely fajtája a világnak. Indiánabb
az amerikai indiánnál, lengyelebb a legszegényebb lengyelnél, székelyebb
a székelynél.
*
Miután pontosan megállapítottuk, hogy nemzeti államiságunkban
összpontosulnak azok az erők, amelyek a multban, a jövőben biztosítékai
a magyarság fenmaradásának: nézzük a valóságot, nyitott szemmel
vizsgáljuk meg a mai magyar életet, midőn egy rettenetes háború minden
erőt megpróbáló birkózásában ropognak a magyar izmok.
Az irodalomról kár volna beszélni. Utóvégre minden nemzetnek olyan
irodalma van, amilyent megérdemel. Jelenleg semmiféle irodalom nincs,
mert mielőtt a puder, francia piperecikk vagy lyoni selyem meghalna a
közszükségletben, az irodalom már akkorára rég kiterítve fekszik.
Hazánkban a könyv még mindig a legnagyobb luxus-cikk. Valóban rendkívüli
jó termésnek kell lenni vagy derék kártyajárásnak, hogy Magyarországon
az új könyveknek vevője akadjon.
Ellenben itt vannak színházaink. A város közönsége szereti a mulatságot,
a lármát, zenebonát. A színházak mindig jól aratnak Budapesten. Az
egyetlen komolyan jövedelmező foglalkozás a színházasdi.
Miért nem magyarok tehát színházaink?
A boldogtalan Nemzeti kapui továbbra is zárva maradnak, bár a miniszter
kilátásba helyezte megnyitását.
A többi színházak pedig mindent játszanak, csak nem nemzeti öntudatot
sugárzó darabokat. Az elmult évek színházi műsora mindenkit
meggyőzhetett arról, hogy a színháznak többé semmi köze sincs a
kulturához, de a magyarsághoz még kevésbé. Épen olyan üzleti
vállalkozás, mint bármely esti vagy éjjeli mulatóhelynek a létezése.
Most azonban a mulatóhely megszokott nemzeti közönyét azzal tetézte,
hogy idegen, teljesen idegen «művészetet» vonultat be Budapestre.
Idegennyelvű szinészek jelennek meg a deszkán, ahol minden talpalattnyi
helyre szükség volna, hogy onnan teli torokkal kiáltsák,
felejthetetlenül hangsúlyozzák magyarságunkat. Remélem, hogy az új
alakulásba még se egyeznek bele a pestiek. A fejére ütnek a mulatóhelyek
tulajdonosainak, a fekete selyemsapkára. Talán még sincs most szükség
idegen színészekre, midőn a mieinket se tudjuk eltartani.
Az ország helyzete, jelene olyan, hogy Budapest vezet hangban, példában,
divatban. A nemzeti ideál mécsvilága halkan éldegél valahol a messzi
szép vidéken, széles Magyarországon. És ahol még él, létezését a
zsinóros ruhának és a töltött káposztának köszönheti. Öntudatunkat,
büszkeségünket, reménységünket már régóta csupán politikai alapon véljük
beváltani. A politika most hallgat. Vajjon mikor jön el ennek a
nemzetnek az ideje, boldogsága, öntudata? Mikor fújjuk le vállunkról a
színes idegen madarak szemétjét? Mikor tudjuk meg végre, hogy egyedül,
végtelenül egyedül vagyunk mi magyarok a nemzetek összességében?
Amíg a Wells-regényt forgatom a férfi és nő lehetetlen, önző,
igazságtalan viszonyáról, mindig országunkra és egy másik országra
gondolok. A nő megfojtja, tönkreteszi a férfit az angol regényíró
szerint. Vajjon nem a mi nemzetünk az a férfi, aki elpusztul furcsa
házasságában?
*
Ködbe, homályba borul a téli Budapest, a fasorok, ligetek, paloták
mélyen alusznak a szürke égboltozat alatt. A világháború zengése nagy
messziségből hangzik el Budapestre, – olykor úgy látszik a város furcsa
kedvén, közönyös hangulatán, hogy már nincs is háború. Budapest a
háborút is megszokta és folytatja régi, mindennapi életét. Olykor
átvonuló katonacsapatok lépései döngenek az éjféli utcákon. Az alvó
város a másik oldalára fordul, «szegények!» gondolja tán magában és
másnap gondtalanul, üres lélekkel űzi különös mulatságait,
szórakozásait. Csoda-e, hogy messzi Hispániából Rómába vágyódik a
sebesült légionárius? Igazán meddő fáradozás öntudatot, dacos, büszke
magyar lelket verni ebbe a városba, ahonnan nemcsak a zengő háború, de
az igazi, a szenvedő, a fájdalmas Magyarország is messzire esik.
_(1915.)_