Az utca, a kávéház, a szalón, a budai korzó és az ábrándos őszi liget
merengő útja: tele van megelevenedett Jókai regényhősökkel, sebesült
katonákkal.
*
Alig egy fertályesztendeje, csodálatos változáson ment át a világ
körülöttünk.
Ha egy mai Klausz Péter, vagy a közelebbi időkből divatos Rip van Winkle
elaludt volna Pesten júniusban, midőn a trónörökös még nem indult el a
szelíd Zsófiával a végzetes szerajevói automobilútra; midőn csak jósnők
kártyavetésében vagy fantasztikus kisvárosi politikusok képzeletében élt
a világháború; szinte sóhajtva vonta mindenki életét a városban, a
vicces emberek megjelölték a napot, mikor az utolsó forint kimegy a
divatból, de mégis éltünk, éldegéltünk; midőn a költészet és irodalom
kezdett a valóságos élet napsugárjárta, hideg, fensőbbséges
hegycsúcsairól titokzatos mellékösvényre kanyarodni, hol többnyire a
hold világít, a szerelem régi-vésett ezüstpohárból issza az altatóport,
Biedermayer-figurák lépkednek szalagos cipőkben, Lakatos László, az
író-művész amulettet visel a nyakában és a szabályosan nyirt parkokban
halkan kondul az üvegharang; pesti delnőink fehér és fekete
utikosaraikkal a fürdőhelyekre pályáznak, Hajduné Vlissingenben énekel,
Siófokon Ányos Laci nótáját muzsikálják kék- és feketeszemű
asszonyoknak, a Léda nevű yacht régi idők ábrándosságával síklik a
Balatonon; midőn teljes, tökéletes sívárságában és reménytelenségében
nyikorgott az életunalom az öreg gavallérok bokájában, mint a
Barokáldi-cirkusz bohócának fagottozó térde és minden második ember arra
gondolt a városban, hogy a legnagyobb ostobaság az élet, a szerelem
tűrhetetlenül igénybe veszi időnket és a nők csalfábbak, mint valaha,
Konti régi operetteiben; míg egy negyedmillió ember ismerte Péchy Andor
piros szegfűjét és Bailyt, a francia bukmékert, költő zengett Carlslake
wisky-keverékéről, Rotschild Louist gisshübli vizével égő szomjúságtól
megmenti Pályi doktor, Kisbéren mesterséges úton kezdik világrahozni a
telivér csikókat, a Föld-istálló formába jön: – mily régi-régi dolgok
mindezek, mintha nem is ebben a században estek volna meg, hanem tán
színpadon láttuk a «Két pisztoly» című színdarabban, vagy tán egy öreg
negyvennyolcas honvéd mesélt róla gyermekkorunkban.
Klausz Péter felébredve álmából, csodálkozva dörzsöli a szemét.
Hová lettek az erkély alól a gitárosok, akik minden tehetségükkel és
energiájukkal csupán feketehajú hölgyről daloltak, mámorosan kancsalító
szemről és táncosnői bokáról? Hová lettek az öreg börziánerek, akik
lityegő, bő nadrágjukban, földreeresztett orral, már életükben csaknem
anekdotává változottan mendegéltek a Szabadság-téren és üzleti pangásról
oly gyakorlottsággal beszéltek, mint az öreg huszár, aki késő vénségében
elmondja hőstetteit; hová lett a léha dologtalanság, a tömérdek naplopó
és szerencselovag a kávéházból, a turfról, a Lantos Kaszinójából,
Stefánia kocsikorzójáról? Hová lett a nagy fehér automobil a fiatal
munkapárti honatyával, amely szinte légtornászi bravurral száguldott
népes útvonalakon?
Klausz, a hétalvó, jó darabig nézdelődhet a városon végig, amíg a régi
világból megtalál valamit a régi helyén; még az öreg Kiss Józsefből is
fiatal infanterista lett, aki a lövészárokban gyönyörű csatadalokat
irogat; az Akadémia öregurai azon tanakodnak, hogyan vegyék ki részüket
a világháborúból; a palack francia márkájával senki sem hivalkodik a
mulatóhelyen; a cigánypiros-színt a zenekávéházak dámái sem viselik
többé, divathölgynek még az alsószoknyája is csukaszürke; tépést
csinálnak a drága női kezek, amelyeknek nemrégiben csak annyi teendőjük
volt, hogy a férfiak térdenállva a kezükben tartsák és szentségmódjára
imádják; az ápolónők kackiás, de szeretetreméltó fehér köpenyege
Kunosyné mindennapi viselete; Kovács kisasszony háborús verseket szaval
és Fedák Sári kórházat surol; a Kékmacska és a nevezetes Flóra-termek
útmutatásai nyomán vezetett mulatóhelyek hölgyközönsége hósapkát horgol;
a főhercegnő meglátogatja a másvallású asszonyokat a hadikórházban;
Freystedler pasa nem adakozik; a lipótkörúti színházban senki sem jön ki
a színpadra hasított szoknyában; telve az emberek szíve csendes
meghatottsággal, áhitattal, imádsággal, a Kosztolányi-versek
mélabújával: – csak az őszi liget és a budai korzó vadgesztenyefái
folytatják regényes októberi életüket, aranypénzeiket azonban többé nem
találkozóra váró leánykák mantlija fogja fel, hanem nagybajuszú, öreg
magyar bakák horpadt válla, sántikáló hadnagyok szürke köpenyege,
sebesült katonák görbe sétapálcája kotorja a versek lehullt leveleit,
mintha Jókai írna egy új regényt.
*
A vége mégis csak az lett, hogy megjavultunk.
Akárhogy nem akartunk tudomást venni a nemzeti eszméről, az ideálokról,
a szentimentális világfelfogásról, az élet regényességéről: kiderült,
hogy az élet sokkal érdekesebb valami, mint valaha hittük. És az összes
régi «patrónok» most épen olyan jól működnek, mint akár negyvenkilenc
után, pedig akkor több közünk volt a háborúhoz, mint manapság, egyedül
voltunk, segítség, reménység nélkül és a segesvári csatában elhagyott
bennünket istennek földre küldött arkangyala.
A háború mindannak az ellenkezője, ami a reális világfelfogással
egyezik. Régi, nagyszerű korszakoknak visszatérő romantikája a háború.
Ismeretlen erőknek megjelenése a földön és az emberi szívben. Eddig
hihetetlen jelenségeknek, hősiességeknek, bátorságoknak,
életmegvetéseknek a sorozata. A bankhivatalnok hősi halála, a pesti léha
delnő megnemesedése, a lövészárokban éneklő magyar baka vakmerősége, a
felvidéki fiatal gyermekkertésznő utazása kicsinyeivel az ellenség
megszállta földön (midőn a vasúti teherkocsira krétával felírják a
gyermekek: «Isten vezet bennünket!»), a fináncok, csendőrök, póstások
hőstettei, a pesti fiskális, aki felcsap hadvezérnek, az orosz mezőkön
elesett gavallérok, a gyászjelentések, amelyeken a jegyes neve együtt
szerepel az öreg szülékével, az árvaszéki ülnök, aki egymaga tíz szerbet
megöl, a rőföskereskedő, aki ellenséges határszéli falvakat
felgyujtogat, a mészároslegény, aki a pópákat a fára húzza, a fővárosi
tisztviselő, aki csatát nyer Lublin alatt és főként a déli harctérről
jövő, háború próbálta, viharverte, vész és tűz látta bakák dalos
vonulása a nyugoti pályaudvarról, mellékutcákon, éjjel, felriadt
házmesterek és késői járókelők barátságos integetései közben, mintha
csak mostanában, odalent, a gránicon «stimmelt» volna össze a zászlóalj
a boldog dalolásban és még ez éjjel mennek tovább északra, új
borzalmakba, télbe és fagyba, ahol nappal a srapnell sárgásfehér
mellénye közeleg a levegőben, estve a varjak és a farkasok: – ha ez nem
a legnagyobb regényesség a földön, akkor Jókai Mór még annyit sem konyít
a regényíráshoz, mint egy szolgabírósági irnok.
És az érzelmek a szívben? Vajjon borultak szemek oly hamarosan könybe,
mint manapság, midőn a színpadon a csepürágó énekel vagy a magyar baka
imádságát olvassuk Przemysl-ben? Szinte fölöslegessé vállott az irodalom
és a vallás szentimentálizmusa, midőn sárga leveleken elgondolkozó arcú
sebesült katonák tologatják a bakancsaikat, fiatal özvegyasszonyok
sápadt arca tűnik fel a gyászfátyol alól, a póstást a folyosón várja a
szobalány és gyermekkori imádságot mond az úrnő csipkés ágyában, mert
mást nem tud; midőn elment délceg hadnagyok neve mellé az ujságban egy
pár betű kerül: «43. gy. e. mghlt.», bénán tér haza a családapa és nem
tudja többé karjára venni tapsoló gyermekét, új férfiak, új hadak
indulnak a régiek helyére: – minek akkor észrevenni, hogy bánatos
október is van a világon és a fák ködöt füstölnek, mint régen látott
gyermekkori tájakon?
*
A régi világ drágalátos szenvedélyeit, szerelmi boldogtalanságait,
amelyeket a költők szerettek piros rózsának vagy a garni vöröslő
villamos lámpájának nevezni (a lámpa alatt kettős öngyilkosságra
felhúzva a fegyver ravasza), a határszéli hegyeken túl égő falvak
fekete-piros lángja váltotta fel.
_(1914.)_