_Asszonyom_,
engedje meg, hogy hosszú idő elmultával ismét tiszteletét tehesse régi
hive, ha ugyan jár a póstakocsi arrafelé, hol csendes nyárfák alatt,
erdei sírkereszt és magát meg nem unó patak környékén egyformán él az
ábránd és emlékezet, e régen eltávolodott rokonai szívvilágunknak. Ah,
az elmult hetekben, mikor a fővárosban tárogatósok jártak az utcákon és
a néptömeg szinte túlvilági lelkesedéssel – mint a poklok mélyéből
megváltottak lelkei – üvöltött feltámadási himnuszt a bekövetkezett
háborúért, a kaszinó ablakából fiatal főurak, előre megfontolt szándék
nélkül, szónokoltak a suszterekhez, ujságárusokhoz, édes magyar
testvéreikhez, holott elképzelt jövőjükben csupán egyetlen izgalmas és
áhított és büszkén remélt szónoki cselekedet mutatkozott eddig, midőn
ezüstözött halántékkal és hosszas tanulmány után egy messzi februárban
egykor felemelhetik a nemes Széchenyi-serleget az ebédlőasztalnál, midőn
Berkes udvari zenész tust ránt s a legvénebb és legbüszkébb oligarchák
is szívesen koccintanak az ünnepi szónokkal.
E napokban, midőn esténként mindnyájan az utcákra szaladtunk, a
hadüzenet drága ténye, megváltó üdvössége, mint egy régen áhított
szerelmi óra elkövetkezett, a körúti mámor és tombolás, deliriumos
kiáltozások és a tömegszuggeszció elmultával egy csendes és visszhangos
mellékutcába kanyarodva a fáradtan megérkezett éjféli órában, titokban
felsóhajtottunk: mily jó volna ez önkívületi időket egy csendes, messzi
faluban tölteni, hol erdőség halkan lélekzik a koszorúformájú halmokon
és igazi, régi-módi méhes emelkedik a kert végében, hol a legfrissebb
ujság a _Hölgyfutár_ című napilap régi évfolyama, hol Érmelléki álnév
alatt egy régen porrá válott szív rajongott rímes sorokban Hollósy
Cornéliáért. A papot és a tanítót elvitték a sereggel, tehát egyetlen
nyugtalanító személyiség sem maradt a faluban, a háztartást süket
gazdasszony vezeti és a pipaszárakat fiatal hölgy tartja rendben, aki
Hoffmann Th. Amadeust ismeri a modern írók közül. Itt lefeküdni a
méhesben és hallgatni a mákfejek zörgését, mint egy Jókai-hős és a
karriol póstakürtje legfeljebb szombatonkint hangzik fel az emelkedésen,
de akkor sem hoz pesti ujságokat.
Ilyenformán festegettük magunkban az idillikus életet két vagy három hét
előtt, midőn a háború a bomba riadt riadásával csapott le a főváros
körútjain és boldogan ölelgettük a katonai mundér viselőit, akik az
utcán ültek és pipáztak.
Asszonyom, e napokban többször volt eszemben az erdei malom mohos
zsindelyfedelével, amelyet régi német képes ujságban vagy a valóságban
láttam, mint illett. A malomgáton Szép Ilonka mossa az ingét és valahol
románcot énekelnek arról, csupán a szerelemért érdemes élni.
*
Azóta, néhány röpke nap elmultával – példázat arról, hogy változnak a
belső kis világok, amelyekre örök esküket szoktunk tenni –
trombitaharsogós és éljenző, lakodalmas menethez hasonló, másvilágiasan
lelkesítő katonavonatok dörgése, hadbavonuló csapatok ütemes lépése
morajlik a fülembe, a gondolkodásomba, – őr vagyok, katonaőr szeretnék
lenni Galiciában, az orosz határszélen!
Mily szégyen itthon maradni, mikor mindenki elmegy, aki férfinek számít
a városban! Az itthonmaradottak szégyene tán még égetőbb, mint az
elmentek fájdalma. Az anyák, akik ragyogó arccal, boldog lelkesedéssel
kísérik fiaikat az állomásra – mily gyönyörű próbáját teszik az
önfeláldozásnak! A feleségek és kedvesek, akik a kendőt lobogtatják az
induló vonat után és a sötétruhás nők, akik már tudósítást kaptak, hogy
akit legjobban szerettek, kötelességteljesítés közben meghalt! Valóban,
mintha a nőké volna a háború, nem a férfiaké. Az ő hősies önfeláldozásuk
és életük, amelyet oly könnyedén áldoznak a háború oltárára, mint
úrnapkor virágaikat, mint egy könnyed csókjukat vagy mosolyukat béke
napjaiban a silány jótékonysági egyletek szolgálatában, mint egy kedves,
kérő szavukat az árva gyermekekért vagy alázatos mozdulatukat, amellyel
a perselyt emelik, midőn különbőző címek alatt gyűjtenek. Most az
életüket, a boldogságukat, mindenüket adják ily könnyed és nagylelkű
mozdulattal, midőn vidoran lengetik a kendőt a katonai vonat után. A nők
szinte nagyobb hősök e napokban, mint a férfiak, akik behunyt szemmel és
sietve elhagyják a házakat, ahol esténként a tűzhely mellett pipáikat
szívták és terveiket szövögették.
A sláfrokok és kényelmes papucsok, komótos ágyak és gondosan elkészített
ebédek ezennel megbuktak a férfi-életben, megbukott a nyávogó szerelem
és a könyhullajtásos randevu a Zugliget elhagyott sétautain;
befellegezett az éjjeli zenének, a déli virágcsokornak, az
emlékkönyvszerű képeslevelezőlapnak, a szerelmi öngyilkosságnak és a
boldogtalan szerelemnek, amelynek hősei édeskés korunkban szinte
Biedermayer-székekben eregették könnyeiket csipkés zsebkendőkbe. Mily
humoros figura lett a férfi, aki egy nő miatt tölti álmatlanul az
éjszakát, méregpoharat kever és végrendeletet ír! Mintha egyszerre, egy
nap alatt meghalt volna a langyos korszellem, amely női cipők
szalagcsokrain, vagy kibodorított frufrukon éldelgett és ábrándozott az
imakönyvbe préselt virágról! Jelenleg az az igazi férfi, aki magányos
őrházban, a messzi határszél fenyéres némaságában, a pirosra, zöldre és
fehérre festett határcölöpnél, elhagyott hídnál, (hol Ukrainából jövő
szél süvölt), katonai szolgálatát végzi, az elhomályosuló távol síkságon
ellenséges őrjárat hosszúfarkú lovai kocognak, lappangó kém csúszik a
vízmosásban, a sötét éjben puskalövések hangzanak és messze-messze
elbődül az ágyú.
Ah, egykor, midőn én jártam e helyeken, festett arcú lengyel úrnők
táncoltak a fürdőzenekar hangjainál és lompos, ereszkedett potrohú
férfiak az élet diadalmasságával ittak francia bort. Bécsi énekesnőt
hozott a szán karácsony előtt a fergetegben a katonai állomásra és
kozák-tisztek jöttek át a határon egy pohár italra.
*
Ez a háború szinte megjósolható volt azok előtt, akik néha a történelem
könyveit is forgatják.
Körülbelül minden ötszázadik esztendőben érkezik a világmindenség
óramutatója arra a helyre, ahol a jelzés a földi bolygó eseményeit
aktuálissá teszi.
Mintha egy nagy rulett-gép pördülései, csillagrendszerek, üstökösök
útjainak szabályossága ismétlődne a matematikus egyenlegben. Az
úgynevezett számtani szabályoknak megfelelően folynak az események a
történelem ismert koraiban.
Amiért az elmult évek Halleyről elnevezett üstököse nem ütközött
bolygónkba, amiért a Vénuszt és Szaturnuszt látjuk égi helyeiken, amiért
a nap felkel: e pozitiv matematika törvényein át érkezett el hozzánk e
világrész rengése.
A famózus ötszázadik esztendőben vagyunk – mondják a tudósok.
Keresztény időszámításunkban, Jézus megjelenésének évétől – de még
előbbről is, akik ezt megpróbálják kiszámítani – ötszáz esztendős az
arasz, amely e bolygón egyik jelentős eseményt a másiktól elválasztja.
Jézus megjelenését követő ötszáz év mulva, mint ismeretlen természeti
erőknek ébredése mutatkozik a népvándorlás kora. Honnan jöttek a
longobárdok, merről a vízigótok, – senki sem tudja. Egyszerre előjöttek
ismeretlen helyről és a világrészt felborították.
Ezerben a királyságok alakulnak, néptörzsek, vándorlások, özönlések
megállnak, ország- és birodalomhatárok keletkeznek, hűbéri és egyházi
állapotok erősödnek, királyok és urak megjelölteknek, a világrész
kocsinyomon halad. A papi hierarchia, mint a világ legjobban megcsinált
és végrehajtott szervezete, az országok életében és berendezésében
példaadó.
Ismét elmulik ötszáz esztendő és Luther János az ördöghöz vágja a
tintatartót. A hitújítás és nagy háborúk kora szinte földalatti erővel
morajlik végig a világrészen. Birodalmak és koronák düledeznek, a
középkor sötét várkapui szinte széltől hajtva becsapódnak, az emberiség,
amely már csaknem elfelejtette a Gondviselést és a lelkek életét,
jajgatva és kardot zörgetve szalad templomaiba. A hit és a másvilági
remény aranyszánkón száguld végig Európán, a hitújítási háborúk
hadseregei sötéten hömpölyögnek Madridtól Svédországig, míg Gutenberg
kis mécses mellett a bibliát nyomtatja, hogy a papok többé ne
olvashassák azt a festett könyvből, amit épen akarnak.
Bízunk a nagy Ismeretlenben, a Mindenségben és a természeti erők
ellenállhatatlan erejében. Ha őt Istennek hívják, – Istent hordjuk a
szívünkben ebben az esztendőben, midőn a templomok újra megtelnek és
hitetlen okosok szívében felébred a gondolat, vagy érzés a fölöttünk,
bennünk, mellettünk lévő Végzetben.
A dohány-utcai zsidótemplomból Quartin kántor gyönyörű éneke hangzik
péntek este, midőn tündöklő szemű pesti zsidónők sírnak az elzárt
karzaton, a Ferenciek-terén mint fekete galambok lépegetnek a templom
bejáratához úrnők, kik évek óta elkerülték a templomot, a rácoknál Budán
litánia mélabúskodik és esténkint otthon, álom előtt, mindenki
felsóhajt:
– Istenem!
_(1914. ősz.)_