A peleskei nótárius már nyergeli a fakót, nemsokára útnak ered a
koronázó Budára. Nagy pompa készül Magyarországon, talán a legnagyobb,
amely alkotmányos hazánk történetében előfordulhat, új királyát
koronázza a nemzet. Sujtásos, vitézkötéses, napkeleti pompát kedvelő
fajtánk most megmutatja hogy mi a magyar virtus, mint ahogy a háborúban
is kivágta a rezet Árpád fia. E folytonos és szünet nélküli oroszláni
birkózásban, amelyben a nemzetnek megfeszülnek izmai immár harmadik
esztendeje, a fokosnak igazi «fénykorában» és az egetrázó, keserves,
szívből fakadó káromkodások idején: talán a végzetnek különös kegyelme,
hogy új királyhoz jut a harcban álló nemzet, koronáznak Budán, a kelő
nap aranysugaraiban eltünnek egy pillanatra szemeink elől a szél- és
holdjárta katona-temetők.
Örvendj, magyar, hogy még újra megláthatod a keleten pirosló Napot,
amely felváltja a nemzet horizontján a megvénült, halálra sápadt Holdat;
a hold immár átveszi uralmát a holtak birodalmában, az örökké lezárt
ajkú alattvalókon, akik a katonasapkájuk gombján I. F. J. betűit
viselik;
a másvilági hadgyakorlatokon nyargal el meredt csapatai előtt a holt
király zöld generális-kalapjában, mint nemrégiben itt a földön tette;
a kapucinus-barátok sírboltjából éjfélkor útrakel és letérdel imára
kulcsolt kézzel a limanovai huszárok tömegsírjánál;
az ő öreg vállai felett ezentúl már a hold fénylik a bús éjszakában.
Sóhajtsunk és feledjünk, mert hosszú uralkodása alatt megtanulta ezt már
a nemzet…
Ezalatt Budán a téli napfényben égigzengő rivalgás között szállnak a
levegőbe a tollas kalpagok.
*
Mindenekelőtt ez a nemzet a Duna és Tisza mentén: leginkább királyt
koronázni szeretett.
Nézzük a magyarok történelmét a fejérvári királysíroktól Habsburg
grófjaiig, a kimondhatatlan szenvedések és megpróbáltatások századaiban
is mindig megnyugszik darab időre a nemzet, midőn új király lép a magyar
trónusra: remél. Életre kelnek a holt királyok koporsói mögött mindig és
újra azok a gyönyörű nemzeti jelszavak, amelyek kellő időben
elkábították és boldogították a szabad sátorlakók maradékait. Egyik
század mulik a másik után a szellős rónák felett és a folyók és legelők
országában mindig egyforma hittel és bizalommal ringatják a kisdedek
bölcsőjét. Az Ázsiából jött ősök, a szarvasok és sasok gyermekei szinte
bálványimádó hittel bíznak a férfiúban, akinek fejére a koronát
helyezik. A nemzeti regék mind a csodák világából valók és a nemzet
továbbra is szereti hinni, hogy a csodákkal atyafiságban van mind a mai
napig, mi sem változott Emese álma óta, turul-madár, csodaszarvas, Szent
István koronája vigyáz az országra, mert a legenda sohasem szűnik meg;
sohasem múlik el az ázsiai nemzet misztikus eredete, a honfoglaló
vezérek emberfeletti alakja, Attila rokonsága, Sylvester pápa
koronájának varázslata. A király-koronázásban visszaálmodja önmagát a
nemzet a legrégibb korokig, mikor még eleven valóság volt a történelmi
dicsőség, mely ma könyvek holt betűje; mikor a koronázás, mint egy
nagyszerű és hatalmas nemzeti akarat nyilvánul a királyválasztás után, a
nemzet hűséget esküdtet fejedelmével. A koronázással a nemzeti
történelem látogat el a messzi ködből; ismét bebizonyosodik, hogy
mindaz, amit a nemzet multjából a históriás könyvek beszélnek, valóság
volt; csakugyan olyan gyönyörű, tündöklő a magyar nemzet ó-élete;
valóban vitézek, költők, félistenek voltak eleink, akik a királynak is
parancsoltak, hisz ők választották; tehát minden igaz, amit a
fehérszakálú lantosok a várudvaron énekeltek, a kontyos fejű vének a
pásztortűz mellett meséltek, titokzatos jegyzők felírtak és homokbuckák,
cölöpsírjai napvilágra tártak. Igazak a csodák, a királyok és a multidő
erdejének jegenyefáin lomhán üldögélő magyar századok. Valóság István
királyunk és Szent Lászlónk, Mátyásunk és András fejedelmünk, az
Anjou-arany fénylett és a visegrádi vár boltozatai Lajos dörgő hangját
visszhangozták. A molyette könyvtárosok nem hazudnak a nemzet nagyszerű
dicsőségéről és a rákosi szántóvető sóhajtása az itteni szebb életről
nem költői képzelem.
A király-koronázás megismétlődése mindig megerősíti a nemzetet multjába
és jövőjébe vetett bizalmában. A magyar korona felmutatása az új király
homlokán, megnyugtatja a nemzetet hatalmáról, erejéről és büszkeségéről.
A főúr felvetett fővel gondol történelmi őseire, akik a királyokat
koronázták, de felemelkedik az árokszélen a legrongyosabb falusi koldus
is, mert neki, a senki-fiának is köze van ahhoz, hogy Magyarországon új
királyt koronáznak. A magyarságba vetett bámulatos hitvallás, amely nem
hagyta el a nemzetet legszomorúbb napjaiban sem, a magyar szent
koronának a megjelenésével a Bakonyban bujdosó táltosok bálványimádásává
emelkedik.
Minden koronázásnál újra meg újra fogadalmat teszünk nemzetünk nagysága
és a magyarság zöld fája mellett,
öreg dalaink megifjodnak, mint az erdőn holdfényben lengő szűzek,
dajkameséink visszatérnek, mint a fehér gólyák tavaszkor a kémények
fölé,
himnuszaink ismét felzendülnek, mint a tarpataki vízesés döreje a
visszhangos Kárpátokban,
költészetünk új mesékkel és tündöklő élményekkel gazdagodik, mint mikor
új aranyfészket találnak a kincsásók bérceinkben,
történelmünk új büszkeségektől lesz ékes, mint a szentföldi hódításokból
hazatérő király palástján feltünnek a napkeleti ékszerek.
Régi királyaink ereklyéinek felmutatása a koronázótemplomban nemcsak a
multidők rajongott szellemeit ébreszti fel a kripták mélyeiből, hanem
mindig új alakokat mutat meg a felhők képeiből jövendőt jóslók előtt, a
lehullott, kiszolgált csillag helyén új égi kép jelenik meg a pásztorok
nemzetének égboltozatán és a tágas magyar mezőkön jóesztendőt jósolnak a
tél babonás jelenségeiből a csöndes gazdaemberek. Karácsony ádventjében
a hajnali misékre ballagó asszonyok már látják a kisdedet fehér, hosszú
ingében lefelé szállani a zuzmarás, nádfedelű házak magosságában. Zöld
gally van a kezében. Így közeleg a jövendő Magyarország felé.
*
A budai koronázás napjainkban is, midőn a búcsúzó esztendőt többé senki
sem látja annak a hófehér öregembernek, aki elbandukol a mult hóesésébe,
hanem inkább halálhörgést hallunk a mogorva decemberi országútról,
bevert fejű, legázolt testvéreink véresen hevernek az útmentén, miután
vándorlásukban civakodtak, a budai koronázás e piros homlokú
vándorlegények képei között is csengő-bongó, hattyuprémes szánon közeleg
a nemzet történelmében. Fiatal nő ül Mária Terézia aranyabroncsú
szánjában és repkedő fátyolán a reménység kis szentjános lámpásai
világítanak. Ez asszonyt és királyt csaknem egyformán hódoló nemzet
gondolatában nem lehet kívánatosabb fogalom, egy ifjú és szeretetreméltó
királynénál. A férfias ország szívesebben hajtja meg merev térdét egy
fiatal asszony előtt, mint vén császárok lábánál. Keletről jött eleink
óta nagy becse van fajtánknál a simogató asszonykéznek, gyengédkedő női
hangnak és dicsérő királynői szemnek. Az ibolyák hazájából származott új
királynénak nem lesz nehéz feladat női gyengédséget árasztani a
trónusról, hisz fiatalabb és így kedvesebb is, mint drága elődje volt,
aki néhány magyaros varrású szoknyával és lebontott hajával, ajándékba
adott szavaival úgy megzavarta nagyapáink szívét, hogy a legbölcsebbnek
tartott Deák Ferencnek szállott csizmaszárba az esze legelőször.
Elhalványuló arccal néz felénk a régi koronázási albumból Andrássy
Gyula; vidékies frizurája és táncmester-lépése biztosan a királyi pár
mögött jelentkezik. A bajor-leány mélytűzű, merengő szeme az áldott
asszonyok lelkébe sarjadzott és a kopasz, kipödrött bajuszú zászlósurak
egész életükben hajadonfővel állottak volna a budai vár alatt. A
gödöllői vadászkastély szentimentalizmusa elkisérte őt egész életén.
(Amint majd Zita királynét elkíséri ifjúsága, barnasága, lengesége,
borzas haja, ártatlan szeme. Ő a jövendő divatja, asszonyok álma, amint
a császárszakállas urak együtt multak el a holt királlyal.)
A pesti polgári bál után, hol a Wittelsbachi-leány fehér selyem
ruhájában megjelent, nem igen volt férfi Magyarországon, aki oda ne adta
volna a félkarját Erzsébetért. Asszony-tisztelő paripás fajtánk levett
süveggel várja új királynéját. Hála istennek, ifjú szép asszony került a
trónusra, akibe lehet újra szerelmesnek lenni, akit lehet majd
dédelgetni és akitől reméljük, hogy Budát megszereti és asszonyszívvel a
történelem könyvéből a téli estéken felolvassa az urának és gyermekeinek
azoknak a Habsburgoknak az emlékezetét, akik mind pórul jártak, mert a
koronázás után hátat fordítottak nekünk, itt hagytak, mint Szent Pál az
oláhokat és a nemzet csak sóhajtva, de néha fogcsikorgatva gondolt arra,
hogy miért is szerencsétlen ő, akinek nincs királya?…
*
Egy puha fehér asszonytenyér simogatását várja a harcbanálló, a hosszú
hadjáratban megkopott bundájú, fésületlen üstökű és elvadult szakálú
vitéz Magyarország.
Vajjon megtalálja-e az asszonytenyeret?
(1916.)