Életkép 1917-ből.
Ők szomorú nőtestvérek voltak, mint a bánat a szemben. Az egyik a
Józsefvárosban lakott, a másik a Ferencvárosban, a harmadik Kőbányán.
Atyjuk egykor a városnál magasállású hivatalnok volt, válogattak a kérők
között, vénleányok maradtak és abból éltek, hogy szobaurakat tartottak.
Kuklinak mindig volt dugaszban egy vőlegénye. Fürtös diákfiú vagy
pantallós hadnagy, aki a józsefvárosi kávéházakban billiárdozott. Aztán
egy másik városrészbe költözött és Kuklinak el kellett felejteni
bánatát.
Vukli kedvelte a «tisztességes» női lakókat. Hivatalnoklányok,
diákkisasszonyok, vidékről elmenekült úriasszonykák laktak a
ferencvárosi Vuklinál régi bútorok között. Esténkint felhúzták a
zenélőórát, régi divatlapokat nézegettek, szabad volt beszélgetni a
reménytelen szerelemről, színházról és régmúlt kalandokról. Olykor
zsúrfixet rendeztek, a cukrásztól süteményt, fagylaltot hoztak, nagyon
boldogok voltak, arcképekbe voltak szerelmesek. Ha bajuszpedrő szagot
hozott haza valamelyik lakó, Vukli szomorodott szívvel eltávolította.
Csak erkölcstelen nők csókolóznak a kapu alatt.
Trufli a kőbányai serházak környékén lakott és szállást adott átutazó
kereskedőknek. Ő volt a leggazdagabb, legtekintélyesebb. Olykor
vidékinek látszott már Pesten, elhízott és nem tudott sokáig a városban
maradni. A vasárnap délutánokat a serházak kertjében töltötte, táncolt a
kaszinó majálisán és előkelő nő volt, aki szánakozva gondolt szegény
pesti testvéreire, mert nem hallják Hock János prédikációját a veres
templomban.
A sors könyvében az látszott megírva, hogy a három vén kisasszony
szótlan, apró boldogságokkal és csendes boldogtalanságokkal megrakott
életet folytat itt a lármás és hentergő városban. Mindig meleg
kályhájuk, jó levesük és álombaringató vánkosuk lesz, kényelmes papucsuk
és ülőhelyük a templomban. A sors azonban másként intézkedett. Háború
lett, hiába sopánkodtak a három kisasszonyok, hogy ők ezt nem akarták
megérni.
Kukli szobaurai, a kedves diákok és ápolt bajuszú hadnagyok legelőször
repültek el, mint a tűzmadarak a szélben. A posta elhozta a hősi
halálok, megsebesülések hírét. Tomszkból a hadifogoly levelezett.
Idegenek menekültek, falusiak telepedtek meg a cigarettafüstös
hónaposszobákban, mintha egy átutazó szálloda lett volna a józsefvárosi
lakás. Csaknem hetenkint változtak a lakók, fizettek, követelőztek,
lármáztak, nem ismerték ki magukat Pesten, mozdonyok füstjét cipelték a
lakásba, határszéli sarat vertek le a csizmájukról, egész éjszaka
jajgattak, jöttek-mentek, mind idegenebbek lettek, akiknek csöppet sem
imponált, hogy Kukli kisasszony édesatyja egykor városi hivatalnok volt.
Rideg, meghittség nélküli, bizalmatlan, vándor-cigány élet költözött a
régi csöndes hónapos-szobákba. Vőlegényekről szó sem lehetett a
jött-mentek között. Az élet elviselhetetlenül idegen lett.
Vukli még jobban megjárta. Mintha egyszerre megbolondultak volna a
lakói, a «tisztességes nők». Avval kezdődött, hogy kapuzárás után
kezdtek hazajárni és Vuklit vén boszorkánynak nevezték, aki nem akarja
tudomásul venni, hogy háború van, más világ van. Hajnalonkint vetődtek
haza a legrendesebb nők a zenés kávéházakból és nem egyszer
katona-bakancs állott a fehér ajtó előtt, midőn Vukli felébredt.
Szemérmes, érzékeny lelkét végtelenül lesújtotta ez a felfordult
állapot. Egymásután adta ki útjukat régi lakóinak és a hónapos szoba
céduláján szigorúan hangsúlyozta, hogy csak erkölcsös, magányos nő talál
nála otthont. Hiába volt minden óvatossága. Egy-két napig még csak
félrevezettette magát az új lakó hazugságaival. Hadiözvegyek,
hivatalnok-kisasszonyok fogták meg kilincsét, akik keservesen
panaszkodtak a magányos nőkre mért szomorú életről. De rövid tartózkodás
után már megfeledkeztek a szerződésről. Csodálatos, soha sem látott
ruhákat kezdtek viselni. A hordár a levéllel, a boy a virággal, a
gavallér elszánt arcával mindennapi látogató lett a legtisztességesebb
hölgyeknél. Vukli sárgaságba esett és a halált kívánta.
Trufli, a kőbányai, idegbajos lett. Régi, szalonnázgató, csendesen
számolgató, megelégedett kereskedők szálltak meg régente házában, akik
csizmaszárban hordták a pénzt, néhány literkével ittak a jó üzletre és
józanul utaztak tova. A régi kereskedők helyett új figurák jöttek,
akiket azelőtt soha sem látott Trufli. Bőröndben hozták a tenger bankót,
amelyet Trufli őrizetére bíztak; ha részegek voltak, ezerkoronással
gyujtottak szivarra, a városból a legdrágább és legelvetemültebb
nőszemélyeket cipelték Kőbányára; reggeltől estig veszekedtek; pénzt
olvastak, hogy Truflinak kidülledt a szeme és a rendőrség minden héten
elvitt közülük egyet, kettőt, mint a zsiványtanyáról. A titkos rendőrök
otthonosan telepedtek meg az atyáról maradt karosszékben, míg az
árdrágítókat várták. A csalók minden csodálkozás nélkül követték a
fogdmegeket. «Legfeljebb ülök egy-két hónapot!» mondták nyugodtan a
kereskedők, miután búcsút vettek Truflitól, hogy a bíróság előtt
megjelenjenek. Azelőtt hurkot vetettek volna inkább a nyakukba.
A három vén kisasszony vasárnap délutánonkint ijedten dugja össze a
fejét, mint idegen földön a vándormadár. Gyorsan megvénültek, mint az
óra, amelynek mutatóját előreforgatják. Ruháik oly régiek lettek, mint
divatképeik. Hajfürteiket szétzilálta a szél. A dalaikra nem emlékezik a
legvénebb sípládás sem. Vajon mi lesz még a világból?