Az emlékezet.
Éjszaka jön, mikor úgy csörög a szél, mint a lószerszám másvilági
paripákon; a fatáblák mögött haldokolva távolodik a hold a felhők
köpönyegei mögé; orgyilkosok, kormosképű rablók, kést szorongató
vándorlegények óvakodó lépésétől reccsen meg a grádics, hogy a tolvaj
ijedten megáll; a gyertya fekete kanócában ifjúkori szemeket látni,
amelyeknek tulajdonosait egykor megaláztunk, megbántottunk; a görcsös
kezek alig tudják távoltartani a nyakra kívánkozó hurkot… Ő ott áll az
ágy lábánál és fekete köpönyegében mozdulatlanul néz ránk, mint egy
Dante-fő. Közönségesen: álmatlanságnak hívják.
*
Álmatlan éjszakákon utazom.
Valamelyik éjszakán Bécsbe mentem, mint régi atyámfia, aki követ volt és
Felső-Magyarországról a diétára utazott, Pozsonyba, egy kőhajtásnyira
Bécstől. Ha az öreg élne, most tán delegátus lenne, újra utazhatna a
kocsiján a szakácsával, a pincemesterével, a kenőasszonyával, a
muzsikusával. És gúnyosan bólongatna a töltésen vágtató vonatnak, ahol
éhes, fáradt emberek egymás fején ülnek. Milyen jó lett volna fogadalmat
tenni, hogy életünkben sohasem ülünk vonatra, mint a régi emberek!
Manapság arra szokás megesküdni, hogy a repülőgépre nem szállunk fel.
Ez a fentebb említett rokonom két dologról volt nevezetes. Meghallotta
bármily messziről is a kincsásók munkáját. Megmondta az ágyában fekve,
hol ásnak a határban rejtett kincs után az unatkozó parasztok.
Ugyanezért egy télen kiásták a saját kamaráját. Másik nevezetessége
volt: az utazás. (Végül is holtan hozták haza a lovai a gyékényes
kocsin; a hold világított és hazáig egyenesen, holtan ült.) Ismert
minden csárdát és korcsmárosnét a bécsi úton. Tisztában volt vele, hol
kapni a legjobb pörköltet, hányas termés fekszik a pincében, kinek a
leánya a korcsmárosné, mi a háziszolga neve. Még Bécsben is kiösmerte
magát. Tudta, mikor csapolnak a kulmbachi serházban, a Burg tövében,
amely csapolásból a császárnak is visznek egy korsóval, mellé
einspennert. Eligazodott a Rothenthurm-gassze körüli borpincékben.
Lakáscímek voltak a fejében, ahol barátságos nők fogadták az idegent. A
főhercegnőknek köszönt az utcán, azok visszabólintottak. A bécsi magyar
iparosok dalárdájában a basszust fújta, ha épen dalestély volt. Olcsó
keztyűket hozott ajándékba. Kezet fogott az udvari múzeum portásával.
Egy öreg inas egyszer szemethunyt, mialatt az öreges ember próbaképen
behemperedett Mária Terézia hatalmas ágyába Schönbrunnban. Ha pénze
elfogyott, volt akitől kölcsönkérjen. Keresztapja volt egy meidlingi
kertészné gyermekének. A korcsmáiban esztendős távollét után is helyén
találta a pipáját. Egyszer aztán a császárhoz is meghívták.
Vasárnap volt és udvari kurir ment érte a Fehér Farkasba, a vámhoz.
Rokonom frakkot húzott, köcsögkalapot tett a fejére és elindult a
futárral. Útjuk a csatornán vezetett át. Azon a régi hídon, amelynek
közepén egy nagy Mária-szobor őrködik, éjjel-nappal mécsekkel
megvilágítva. A hídon hirtelen nagy szél kerekedett, amely leragadta
rokonom cilinderét. Repült a köcsögkalap, egyenesen a csatornába. A
fekete víz csendesen meghintázta a kalapot, aztán vinni kezdte.
Rokonom a csatorna partján a kalapja után futott és kiáltozással hívta
fel az emberek figyelmét szerencsétlenségére. Amíg egy őgyelgő hajós
nagynehezen megértette, hogy rokonomat a császár várja, amíg csónakot
oldott, amíg evezni kezdett, a cilinderkalap elmerült a csatornában.
Még ha nem lett volna vasárnap és a boltok nyitva lettek volna, rokonom
akkor se vehetett volna nyomban új kalapot. Olyan nagy feje volt, hogy
csináltatni kellett külön a kalapját! Így nem tehetett egyebet, mint
nyakába vette a várost és hajadonfejjel futott egyik ismerősétől a
másikhoz kölcsön-kalapért. A verejték patakzott a homlokán. Elképzelte a
császárt, amint türelmetlenül kinyitja az előszoba ajtaját.
– Ejnye, hol késik az a magyar?
Az ismerősöknek mind kisebb fejük volt, mint rokonomnak. Próbálgatta,
rángatta a kalapokat. Némelyik csak a fejebúbját fedte, a másik úgy állt
a fején, mint a cirkuszban a dummer Augusztén. A delet is szaladgálással
töltötte, pedig jó ebéd várta a Piros Almánál. A korcsmárosnénak
megigérte, hoz valami emléket neki a császártól. Már csaknem
összeroskadt a fáradtságtól, amikor benyomult Riedlhez, – a mostani
nagyapjához, aki szintén kávéfőző volt. Riedlnek akkora feje volt, mint
rokonomnak, s mint tisztes bécsi polgárhoz illik, kéznél volt a
köcsögkalap. Délután négyet vert az óra Szent István tornyában. A
császár már elhagyta a Burgot. Vadászni ment. Sohase jutott többé eszébe
hivatni a kalapnélküli magyart. Némelyek szerint meg is haragudott,
ugyanezért rokonom elveszítette népszerűségét Bécsben, ahol
tengett-lengett, reménykedett. A korcsmárosnék kiadták az útját, a
keztyűsök elhúzódtak az asztala mellől, végül a policáj is érdeklődni
kezdett. Rokonom testben, lélekben megtörve utazott haza, ahol azt
mondták:
– Úgy kell a kutyának. El akarta adni a hazát.
*
Most megint Bécsbe készülődnek a magyar követek. Delegációs ebédet ad
Szemere, a külügyminiszter, a Magyar Ház gazdája; ámde még se jut
mindennapra nagykanál; hol esznek akkor a követeink? A bécsi korcsmáknak
mostanában rossz hírük van. A bécsiek Budapestre járnak jólakni. A híres
konyhákat hiába keresné rokonom, ha feltámadna. Még a sör is elfogyott,
pedig az öreg Dreher él.
Tervezték, hogy pesti vendéglőst visznek magukkal, aki majd főz, mialatt
a követek tanácskoznak. Lehet, hogy így is jó lesz. De mégis csak
leghelyesebb visszatérni az öregek, a régi utazók példájához, akik
kényelmesen, tengelyen tették meg az útat, senki se ült az ölükben a
vonaton Pesttől Pozsonyig, legfeljebb szépleány. Az élelmiszert nem
egyszer eleven állapotban vitték magukkal. A disznót kocsin, az ökröket
hajtották hozzáértő emberek. A városvégi fogadóban a magukkal hozott
szakácsné állott a tűzhelyhez. A saját borukat itták, az otthoni
lisztből dagasztottak, a maguk tányérján ettek. Az ejtőzés közben
fogpiszkáló mellől nézegették a sok plundrás osztrákot, aki a városban
szaladgál.
Az igaz, hogy mostanában országos veszedelmet jelentene az éhes
osztrákok amúgy is alig fékezhető írigysége, még keményebben
összeszorítanák öklüket a zsebükben, de a követeink legalább nem
koplalnának idegenben, midőn hazánk ügyeiben tanácskoznak. Csak hadd
füstöljön az a magyar kémény Bécsben, ropogjon a láng a hízó alatt, elég
gazdag még ez az ország, hogy a delegátusait ellássa élelemmel a hideg
osztrák földön.
Ámbátor szép álom, illetőleg álomtalan éjszaka fátyolképe mindez. Abból
a huszonegy korona napidíjból, amelytől a delegátus szeme kopog, nem
lehet valami nagyon nyújtózkodni. Száz év előtt önkéntes honleányok,
buzgó nagyasszonyok siettek volna a magyar követek segítségére; akkor
még primitív volt az érzés, mondják korunk gyermekei. Most megnyugszunk,
hogy már többet is szenvedett a magyar ezeresztendő alatt, mint a
követek éhségét.
Aztán ha a szél elfújná valamelyiknek a kalapját, – az is csak úgy
járna, mint régi rokonom, pedig mondom, ő volt az egyetlen magyar, aki
jól kiismerte magát Bécsben.
(1917.)