Virágvasárnaptól kezdve mindig állnak szakértők a Lánchídon, a középső
bástyánál, akik a Duna folyását ellenőrzik. Vagy különben mi egyéb
tennivalójuk volna azoknak a nőknek és férfiaknak, akik a híd közepén
váratlanul megállnak, abbanhagyják az utat Pest és Buda, vagy az élet
felé és fertályóráig mozdulatlanul nézik a nagy vizet? Nem egyéb ez,
mint ellenőrzése a folyamnak. Nem fordított-e irányt vagy egyéb
szélhámosságra nem vetemedett? De az is meglehet, hogy némelyik ember
minden esztendőben másnak, újnak látja a Dunát. Egyszer tán utálatos,
dermesztő a sárga tavaszi folyó. De már egy esztendő mulva selyemágynak
is láthatni a Dunát, amelybe belefeküdni a legnagyobb boldogság.
Bizonyosan a hullámok változtak meg. Ezek a hullámok a boldogság
erdejéből jönnek, hol télen hó alakjában szolgáltak tánchelyül a hold
tündéreinek.
A lánchídon ácsorgott egyszer Cukkermandel kisasszony. Az öreg
Cukkermandel leánya, akinek apja kirabolta Pesten először a
keresztényeket, azután a zsidókat. Harminc palotát vett, de szállodában
lakott, mert attól félt, hogy otthonában meggyilkolják. Cukkermandel
kisasszony már ennélfogva is úgy unatkozott, mint azok az embeker, akik
mindig a vonatot várják, de soha sem utaznak el.
Ekkor épen egy vizihullát kergettek a Dunán. Mária Valéria ilyent még
soha sem látott.
Egy nyitott szájú, veres ruhás csecsemő volt az üldözött, aki duzzadt
pólyáiban úgy úszott, mint egy dinnye a folyó sodrában.
Voltak olyanok, akik az utast már a Margit-hídnál észrevették. Ezek a
dologtalan emberek a part mentén követték a csecsemőt, mintha lelkük
üdvössége függne tőle. A hídon lassítottak az omnibusz-kocsisok, a
járókelők kihajoltak a híd korlátján, egy kopottas kabátú,
másvilág-szürke arcú fiatal nő váratlanul felsikoltott… Talán egyszer ő
is, egy régi, szélvészes éjszakán elindított egy kis pasasért, gyöngéden
fektetve a habokra… Ezüstfejű öregúr a társadalmat szidta, vénasszony
rongyaiban sápítozott, szabadságos katona kihajolt a fedezékből a kis
muszka után. Divat úr felsóhajtott… «A nők»… mondta és rókaképű emberek
megálltak útjukban a vasút-miniszterium felé, amíg a csecsemő
méltóságteljesen, mint egy kis hajó elúszott a híd alatt. A nap sütött,
mert husvét volt Pesten. A tornyokban harangoztak. Mintha a kis utazó
tiszteletére szólaltak volna meg a budai tornyokban függő,
rácasszonyhangú harangok. Pestről átmorog az István-kupola nagyharangja,
mint a polgármester, aki a kis husvéti királyt fogadja üdvözlő
beszéddel. Fiuk és lányok megálltak a budai parton, mintha elfelejtették
volna további mondókáikat, amelyekre a tavaszi nap tanította őket. A kis
koldus-fajzat veres rongyaiban a Duna vízében megragadott minden
érdeklődést.
– Hátha még menyasszony-ruhában úszna valaki a Dunában, – gondolta
Cukkermandel Mária Valéria.
Minden szem a köpönyeges rendőrre meredt, mint egykor Toldi Miklósra,
aki egy csónak orrában állott és hosszúnyelű csákánynyal igyekezett
elfogni a csecsemőt. A dunai rendőr ügyes ilyen fogásban, mert erre
tanítják. De a kis utas, még ügyesebb volt, mert bizonyosan nagyon
imádkozott valaki, hogy a hivatlan idegen háborítlanul érjen el a
Fekete-tengerig. Midőn harmadszor is utána nyúlt a rendőr a csákánynyal,
a veres pasasér megunta a játékot s lemerült a Dunába. A partról, a
hídról, a harangokból, a felhőkből már csak a néma nagy vizet nézték a
szemek.
– Így fogok meghalni holnap, – gondolta Mária Valéria kisasszony.
S egy napig – szép halála felett gondolkozván – nem unatkozott.
És ha egyszer mégis öngyilkos lenne egy dúsgazdag, finom kisasszony a
városban, jussanak eszünkbe a kis vizihullák, akik ismeretlenül,
megszabadulva úsznak el Pest alatt. Talán ők hivogatják maguk után az
öngyilkos nőket.