Dickens, aki az árva gyermekről először írt égi jelentést; Andersen, aki
megszólaltatta a mogorva szélkakasokat és hallgatag esőcsatornákat a
gyermek mulattatására: Az Ezeregyéjszaka és a magyar mese- és mondavilág
tündér-lepke hátán lovagoló fantáziája, amely ifjú korunk hajnali
felhőit befestette: nem gondoltak ki olyan mesét, amely most Budapesten
valósággá lesz, mint egy számjegy. Harminckétezer pár gyermekcipőt
osztanak ki a városban a szegény gyermekek között. 32 ezer kis bakancs
indul el viszontagságos útjára, gyermekek lábán, amely eddig mezitelen
volt. Elmennek a bakancsok a Népjóléti házból és soha többé vissza nem
jönnek. Pedig az volna csak nagyszerű, ha mához egy évre visszatérnének
és jelentést tesznek az igazgatónak, hol és merre jártak…
Amikor Twist Olivér Londonba futott a koporsócsinálótól, midőn Andersen
mese-alakjai, a szélkoronák és papirtáncosnők bolyongtak még a földön és
Csizmás Kandur elkövette hőstetteit: aligha jutott eszükbe a meseíróknak
az a pokoli fantázia, hogy van valahol a világon egy város, amelyben
harminckétezer vagy még több gyermek kékszakállú téli kora reggelen cipő
nélkül indul iskolába. Mert akkor egyebet sem írtak volna a mesemondók,
mint a mezitlábas gyermek-hadsereg történetét. Ha Dickens tudta volna –
pedig majdnem mindent tudott az emberi jaj és kacaj mélyeiből, – nem ír
vala soha egyebet, mint a mezitlábas liliputiak regényeit. Mi a sorsa,
élménye és viszontagsága harminckétezer gyermeknek egy sötét, háborúba
roskadt nagyváros közömbös háztetői alatt, akiket cipő nélkül csípett el
a hófürtös gubáju December?
Harminckétezren legalább voltak, mert a jótékonyság oly gyanakodó a
háborús években, mint egy vallató csendőr. Becsületes kis tanítónők, a
gyermeknyomort pontosan ismerő iskolaigazgatók és kerületi emberek, akik
nemcsak a szavazókat tartják számon, hanem névszerint is ismerik a
városrész szegényeit, állították össze a boldogtalan kis mezitlábasok
névsorát. Három esztendő előtt csak négyezer gyermeket soroztak be a
hadseregükbe. Ezek azóta akár manipuláns őrmesterek lehettek Budapest
kis rongyosai között, mert tavaly már huszonnégyezer gyermekről vezettek
törzslapot az írnokok; míg az idei karácsonyra már a szegénységnek
harminckétezer kis katonája faszol bakancsot, kötényt, kabátot. Az
embernek kedve volna megkérdezni, mit csinál hát a Gyermekvédő Liga,
amelyről ragyogó júniusban annyit hallunk a gyüjtő-napokon?
A katonásan szabott kis bakancsok e héten kelnek útra, hogy ezentúl
sorsává és mindennapijává váljanak a pesti gyermekeknek. A fényűző
fővárosi utcákon, hivalkodó nők lábán versre-járó Sperai- és Bence-cipők
arisztokrata társaságában egy új hang kér magának helyet a lábak
kopogásában. A «népjóléti-bakancs» a jövevény, amelynek a gyermekek
mindennapi beszédében már meg volt a neve. Tavaly Csizmás Kandurnak
nevezték az iskolában azokat a fiúkat, akik a jól szegelt városi
cipőkben kopogtak a kocka-köveken. Csizmás Kandur volt a cipőnek a neve.
Nos. Csizmás Kandur ismét elindul karácsony hetében (miután az elmult
időkben meséivel mulattatta a gyermekeket), hogy a háború-verte,
felejthetetlenül leromlott Budapest gyermekeit megörvendeztesse.
A temetők ama udvaraiban, ahol a gyermeksírokat ássák, egy darab időre
megpihenhet kapáján a sírásó. (1917. _Karácsony_.)