Az asszonyok nevét, akik ezidőtájt szerették Nagybotos Violát, régi
ismerősünket papirosszeletre írta, amelynek hátulsó lapján egy belvárosi
órás kínálta toronyóráit, előlről pedig Izidor, az Almafa főpincére
szokta ellenőrizhetetlen számjegyeit vetni. Nyár volt akkor és Nagybotos
egyetlen barát és támaszték nélkül csavargott az idegen városban, régi
szokása szerint ismét csak nőismeretségeket kötött, mindig csak nőkkel
beszélt, szerelemről, ruháról, színházról, néha a politikáról, de
leginkább mégis a szerelemről, amely a divaton kívül az asszonyokat
érdekli. «Szegény nők», – gondolta néha magában, ha szabad órája volt és
a sötét Almafában meghúzódott lámpagyujtás előtt: ilyenkor is várta
valahol, valamerre egy nő, de miután a randevu nem volt pozitiv
megállapítva, Nagybotos Viola bátorságot vett, hogy egyéb szenvedélyének
hódoljon, az ivásnak és a dohányzásnak. «Legalább senki sem nevet ki a
hátam mögött, ha kihúztam innen a lábam», – mondta a bolthajtásos
falaknak. Izidortól, akivel néha szóbaállott, az üzletről tudakozódott
és egy esernyő-szemű öregúrról, aki korán délután beült a sörházba,
ujságját összehajtogatta, sörét fenékig kiitta, penecilussal csengetett,
amelyet a mellényzsebéből vett elő, a régi képet bámulta a falon.
– Vajjon meg szokott halni az ilyen öreg törzsvendég? – kérdezte
Nagybotos.
– Soha – felelt meggyőződéssel Izidor.
De vajjon miért is halt volna meg az ártatlan öreg, aki láthatólag
élvezte a sör és pörkölt szagát, a sarokasztal mellett egy homályos
ablak árnyékát őrizte és a fogason a kalapja hosszú tartózkodásra
helyezkedett el.
– Vajjon elmenne az öreg a Gellért-hegyre, ha egy nő hívná? – gondolta
magában Nagybotos az Almafában, ahol teljes biztonságban érezte magát
valamennyi nőismeretségétől, mert e helyet gondosan eltitkolta. Itt
merészelt néha tréfásan gondolni a nőkre, voltak percei az
italfogyasztásnál, hogy nem vette komolyan a nőket, a szerelmeket, a
furcsa tragédiákat, szenvedélyeket, könnyeket… Holott azelőtt mindig
együtt sírt elhagyott szeretőivel.
Akkoriban tizenegy hölgyismerőse volt Nagybotos Violának a városban,
tizenegy nő, akik nem ismerték egymást és látszólag mindegyik elhitte,
hogy Viola halálosan szerelmes. Ennyi szeretője még sohasem volt
egyszerre, tavaly csak hat volt, mégis szökni kellett a városból, mert
végül összezavarta a hazugságokat, igéreteket, keresztneveket, álmában
kibeszélte őket, a zsebei tele voltak mindenféle babonás tárgyakkal,
amelyekkel a nők megajándékozták, koszorúba font hajak, pénzdarabok,
fátyolok, keztyűk, falevelek… Végül kiürítette zsebeit éjjel a
Dunaparton egy halk éjszakán és elkullogott a városból.
Tizenegy asszony meg leány!… Amint nevüket egymás mellé írta, szinte
megrettent. Hol és merre szedte össze őket? Néha azt hitte, hogy mind
egyformák, máskor ismét megállapította, hogy mindegyiknek van valamely
különös szeszélye, bolondsága, hiúsága vagy rögeszméje, amelynek
felhasználására annak idején a közelükbe férkőzött Nagybotos. Amint az
Almafánál visszagondolt hódításaira, úgy érezte, hogy nem is hódított,
könnyen, gyorsan, szinte sablonos hazugságok árán engedtek hölgyei a
rohamnak. A bókok, a virágok, a titkos kézszorítások, lengő szavak,
érzelmes pillantások megtették a magukét. Csak a legderekabb közöttük,
egy szelid, jószívű és tapasztalatlan, szőkés hajú és megadó, bánatos
szemű mondta némi félelemmel: «maga úgy bánik velem, mint egy tapasztalt
nőcsábító, pedig én erre nem szolgáltattam okot».
Ezt a szőkés és szépruhájú hölgy mondta, mintha egy régi emlékkönyvből
olvasná a sorokat. Nagybotos gyorsan a hölgy finom cipőjére, divatos
kalapjára, fehérneműjére terelte a beszédet, kíváncsiságot színlelt
vidéken készült menyasszonyi kelengyék iránt, amelynek vászna a
nagymamák szekrényében pihent, csodálkozott monogrammokon és nem
értette, hogy lehet a cipőszalagot úgy megkötni, hogy az soha fel ne
bomoljon.
(«Szegényke», – gondolta magában Nagybotos, – «vajjon jól alszik-e
éjszaka?»)
A feketéknek divatszínt ajánlott, a kezüket az ajkához emelte, majd
homlokához érintette, mintha mindig áldásukat várná. Nevetett a
nevetőkkel és szomorkodott a szomorúakkal. Azt tapasztalta, hogy az
ellentmondás a nők köréből ügyetlenség, helyeselni, sőt magasztalni és
dícsérni kell összes bolondságaikat, gyakran hangoztatni, hogy kilencven
percent jó az asszonyok között, majdnem angyal, szívnemesség, honleányi
lelkesedés, szegények iránti részvét és a betegek megvígasztalása a nők
teendője. Nagybotos – pedig ekkor már meglehetős öreg lovag volt –
szerette magát életre-halálra rásózni a nőkre. Körülbelül nyolcvan nő
élt Magyarországon, akiknek kezébe helyezte sorsát. «Maholnap dolgozni
fognak értem a nők, ha már nagyon öreg leszek», – gondolta magában,
mikor a legkülönbözőbb családoknál ebédelt, vacsorált, pulykát evett és
már majdnem elfogadta egy hölgy ajánlatát, hogy lépjen házasságra…
Szerették a nők, ha Nagybotos összeírta adósságait, jövedelmeit, várható
örökségeit és komoly, ünnepélyes arccal összehajtották az iratot, hogy
ők majd rendet teremtenek a zürzavarban. Zsebkendőit sohasem engedte
parfümözni, hisz délután és este másfelé volt dolga és bizonyos, hogy a
nők nyomban megismerik az idegen, ellenséges illatot. Valamint a nyakon
ejtett csókoknak sem volt barátja és az előszobák tükörében mindig
megnézte, hogy nem maradt-e női hajszál a kabátján. A leveleket,
amelyeket nők írtak, nyomban elégette és a hamvakat a szélbe szórta. A
komoly nők előtt mindig arra hivatkozott, hogy egész nap dolgozik,
tudományosan búvárkodik, élete nagy munkáján; töri a fejét; a beteges,
elvénülő asszonyoknak azt mondta, hogy reggeltől estig sportot űz, a
kelő napsugárral lovagol a ligetben, délelőttjét a tenniszpályán tölti,
majd úszik és csónakázik, hogy estére a vívóteremben találkozzék a klub
tagjaival; az okos és vígkedélyű nőknek őszintén bevallotta, hogy
naphosszat henyél, éjjel kóborol, mint a kandúrok a háztetőn, dohányzik,
játszik, iszik, elveszett ember, az adósok börtönében fog meghalni; míg
a hiszékeny, kedves, tiszta szívű nők részére végrendeletet írt,
mindennap hagyományozott nekik valamit, visszavett, újra adott, nagy
pecséteket ütött a végrendeletre és kérte, hogy sírját ne hagyják
gondozatlanul… Legtöbb baja természetesen azokkal a nőkkel volt, akik
megkövetelték, hogy a szoknyájukon üljön, verseket mondjon, könyveket
felolvasson, gyomrára vigyázzon, paprikát ne egyen, keveset igyon és
«hányadik a szivar?» – kérdezték, midőn a legelsőre rágyujtott. Viszont
e nőkkel eszkomptori ügyességgel hitette el, hogy rumot még életében nem
ivott, tejet és kávét szokott vacsorázni, éjfél előtt lefekszik és
hajnalban Plutarchust olvassa. «Ó, bár végleg rendes ember lehetnék!» –
sóhajtotta, midőn éjjelenként ki- és bemászkált ablakokon, a
szobaleánynak és úrnőjének egy napon esküdött hűséget, drótkerítéseken
ugrott át és legfőbb gondja volt, hogy a mérges házőrző ebekkel
barátságot tartson fenn. «Ó, bár nem volna már egyéb tennivalóm, mint a
kemence tüzét nézni», – mondta álmodozva és egy cirkusz-művésznő részére
elhordta a házból az asszonyok finom harisnyáit.
Tizenegy asszony és leány féltékeny szeme elől jó volt megbujni
alkonyattal az Almafánál, habár Marianka három lépésről megérezte a
korcsmaszagot, Pauline undorodott a dohányszagú bajusztól és Ilona a
kezén, a körmén észrevette, hogy kockázott vagy kártyázott.
«Elkergetnek a városból» – gondolta magában, midőn ismeretlen nők
karjába kapaszkodott, mert Jozefának olyan éles szaglása volt, hogy
megérezte az idegen szoknyák szagát, Fancsett a szeméből kiolvasta, hogy
beszélt-e nőkkel, míg Margaretta gúnyosan dugta el a kezét előle. «Pfuj,
már megint kit csókolt meg?»
«Megmérgeznek előbb-utóbb» – gondolta ismét, midőn különböző,
ideig-óráig tartó szerelmi ügyeit lebonyolította és ezalatt négy-öt
helyen várták egyszerre a városban. Adélnek olyan ujjai voltak, mint az
acél s többször megigérte, hogy megfojtja Nagybotost, ha megcsalja.
Egyszer már a torkára szorította a kezét és Nagybotos csaknem elájult.
Róza állandóan töltött pisztolyt tartott a fehérneműs szekrényében. És
«kis Ilonka» oly hidegvérrel elvágja vala a nyakát, mint egy csirkéét,
ha álmában idegen asszonynevet mond.
«Elátkoznak, megbabonáznak, ellenem imádkoznak és felbőszítik ellenem a
férfiakat, véresre veretnek és börtönbe záratnak» – gondolta, mikor
estve az utcán valamely csinos nő után futott s csak attól rettegett,
hogy egyik szeretője rejtőzik a fátyol alatt, mint Boris, aki gyakran
öltözött férfiruhába, hogy Nagybotost kikémlelje, vagy Agátha, aki estve
velencei, rojtos kendőt borított a fejére s arra vette útját, amerre
Nagybotosnak jönni kell. Ilona idegen nők nevében irogatott szerelmes
leveleket, randevukat esedezett telefon és küldönc útján, szerelmi
bájitalt küldött vidékről és míg Nagybotos mélyen elaludt, a nevét a
mellére tetoválta. Ugyancsak vigyázni kellett, hogy Nagybotos elkerülje
a csapdákat.
Tizenegy vagy tizenkét asszony volt, akire Nagybotos félénk és szent
szerelemmel gondolt. Már nem is tudta teljes bizonyossággal. Csak a
kötelességeit ismerte már s a leggyöngédebb nőnek is úgy
engedelmeskedett, mint a férfias, energikus hölgyeknek. Jobbra-balra
rendelték a városba, utazásaikra elkísértették magukat, a templom előtt
várakoztatták és a cukrászdákban leültették, hogy estig várjon;
nőorvosok előszobáiban, divattermekben és a korzón, a fürdőhely
platánjai alatt, a szemközti ház kapualjában, éjjel, kis állomásokon,
dunai hajókon, a Norma-fánál és a budai kioszkban várt Nagybotos, mindig
várt asszonyra, leányra, estve megismerte a lépéseik hangját, a sötétben
a hangjukat és a szélben lengő kalaptollukat.
Várt.
Hónapok, csaknem esztendők multak el. A tizenegy nő hűségesen kitartott
Nagybotos mellett.
– Vajjon, ha meghalnék? – kérdezte egyszer magában, vagy az öreg
törzsvendégtől az Almafánál.
S az ötlet örömére többet ivott a szokásosnál, éjjel búcsúleveleket írt,
tizenegyet, egyformát, szomorút, megbánót, természetesen, mindegyiket
biztosította, hogy érte hal meg és hajnalban eldobta kalapját a
lánchídon.
*
Ezután két napig nem mutatkozott Nagybotos Viola az utcán. Elbujt,
elzárkózott. Harmadnapra megunta a magányt és felkereste a
legderekasabbat, legjobbat nőismerősei közül, aranyszívű Klárit.
– Bocsáss meg, tréfáltam, nem haltam meg.
Aranyszívű Klári kisírt szemmel, de nyugodtan mérte végig Nagybotost:
– Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled,
elfelejtettelek.
Nagybotos megcsóválta a fejét:
– Hisz élek.
– Nekem meghaltál. Kedves, drága halottam vagy. Engedd, hogy halálod
évfordulóján érted imádkozzam, fekete ruhát öltsek és kicsit sirdogáljak
a kanapé sarkában. Ne fosszál meg ettől a fájdalmas örömtől.
A halottaiból visszatért Nagybotos nem tehetett egyebet, mint tovább
ment.
A «komoly asszonyok» a levegőbe néztek, mikor meglátták.
– Ostobaságot csinált – mondták s elfordultak.
Az indulatosabb hölgyek röviden végeztek. Kinyitották az ajtót:
– Gazember, elszökött?
A víg és bolondos asszonykák hangosan felkacagtak, amikor Nagybotost
ismét megpillantották.
– Ejnye, talán fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit halála
alkalmából beszéltek szerte a városban?
Nagybotos keservesen meglakolt, nagy próbára tette a nőket. A visszatért
halottal senki sem állott többé szóba. Elsiratták, elfelejtették,
elrakták kedves emlékek közé. Aztán Nagybotos nélkül folyt tovább életük
a tizenegy asszonyoknak.
– Ne jőjj vissza a másvilágról! – írta fel az ajtófejfára Nagybotos,
hová a babonás betüket szokta írni.