Valamikor sokat elmulattattak a halottak, akikhez műveimet írtam.
Amint a nagyon tisztelt és irigyelt költők a hold leányaihoz, éjszemű
szenyórához intézik verseiket, olyanformán küldtem én kigondolásaimat
falusi temetőkben összekulcsolt kézzel fekvő régi daliákhoz, női
rokonokhoz, akik az atyafiság és jószív nevében fiatalkori
esdekléseimnek engedtek. Mindig volt egy finomkodó, porcellánnadrágos
Samuel úr vagy épen: Maximillián valahol az emlékezésembe, akinek a
régies és szentimentális történeteket előadtam, amilyenek akkoriban
eszembe jutottak. A köszvényes gavallér megelégedetten bólintott a
túlvilágról vagy a ravatalról, ahol utoljára láttam őt feküdni papucsban
és szalonkabátban. (Vajjon igaz volt-e az ábrándos Bikics aggodalma, aki
mindig elfehéredő ajakkal tette le a fuvolát, amikor eszébe jutott, hogy
tetszhalottként temetik el; napokig borusan üldögélt a kályha mellett és
a szemét nem vette le a völgyi temetőről. Vajjon hány ember, hány barát
vagy rokon ébredt fel ott a föld alatt és a mende-monda szerint megette
kezét?)
Ilyenformán irogattam egy Julia nevű nőhöz, akit egyszer öltözködni
láttam gyermekkoromban, aztán többé soha; mikor a falun ismét
tudakozódtam utána, jelentették, az úrnő meghalt. De az én számomra
tovább élt fehér válla és térde, fekete haja és szeme, amely olyan volt,
mint Zrinyi Ilonáé Barabás festményén. E bizonyos Juliához határtalan
forró vágyakat küldtem, mindazt tudomására adtam, amit fiatal éveimben
az egész női nem iránt éreztem. Kezébe veszi könyvemet a lugasban és
elmereng, gondoltam még sokáig. Hőseim ezidőtájt az ablakon és kéményen
át közlekedtek, hadd derüljön mosoly a szomorkás ajakra.
Írtam a télhez, őszhöz, lobbanó nyárhoz, mint azok a mostani
fiatalemberek, akik egyetlen verssort sem írnak le, hogy valakinek
ajánlanák. Laurájához Petrarca nem ragaszkodott jobban, mint fiatal
írókoromban egy lelketlen, kocsikenőcs-szagú, elszánt, barázdás homlokú
kvártélyos-asszonyhoz, akinél szobácskát béreltem és reménytelenül
vártam, hogy egyszer megdícséri elbeszéléseimet, amelyeket asztalára
csempésztem. (Hosszú idő multán kiderült, hogy az elbeszélések írójának
nevét feleslegesnek vélte elolvasni és megjegyezni.)
Színésznők, feketék és szőkék, városiak és falusiak, búcsújárók és
istentelenek, érettek és hűvösek, mint a téli alma a padláson, fiatalok,
mint az első bűn a paradicsomban, csalékonyak és megcsalottak, az
igazmondás és a kábító hazugság hívei, pórnők, oly egészségesek, mint a
régi metszeteken, izraelita és római katolikus úrhölgyek, akik különböző
babonákat míveltek az imakönyvekkel… hozzájuk is írtam dalaim, amíg azt
hittem, hogy valaki bizonyosan elolvassa majd könyvemet és
nagyjelentőségű leend gondolata olvasás alatt. Egy tucatszor szánkázott
a behavazott országúton a kalendáriumbeli emberke (amint a rajzoló
elgondolta januáriust), amíg észrevettem, hogy a nők többnyire
szimulálják az olvasást, a nyomtatvány közül a divatlap érdekli őket
leginkább és legfinomabb, legjobbszagú célzásokat sem becsülik meg
annyira a költői beszélyben, hogy miatta és emlékezetünkre egy szalagot
kössenek fel a kontyukra. Máskor ily napon, mint a mai (évfordulón),
mindenféle babonákkal voltam telve. Ügyeltem, hogy az első szavam egy
női név legyen. A mosdóvizembe bűvös szert öntöttem, amely megvéd a
rossz szemektől. A kezemmel megtapintottam a régi himzést és csupa
magábaszállott áhítat volt az októberi nap reggele. Apák és anyák ködös
alakja surolja odakint a küszöböt, a nyiregyházi ősz ligetének és
kertjének hervadt virágporát hozta szárnyain a dongó, amely az ablakon
brugózik, elhalt testvérkék fehérszoknyás alakjai mutatkoztak, mint az
üvegszekrényben a furcsa emléktárgyak, kék kövek, kínai istenek, ebédnél
disznótor-zamata volt a hideg bornak, valahol már huzogatja is kemény,
fekete bajuszát Kiss Dániel, aki majd pohárköszöntőjét mondja és
bajuszából emléket hágy… Bánatos, hosszú léptekkel közeleg egy drága
úrnő a nyirfasorban és a virágbokrétát háta mögé rejti. Félve nézem a
hunyorgó délutáni napot; várj még nap, te lusta szolgalegény,
takarítsunk be mindent a mezőkről, ami vetésünk nyomán termett, vigyük
haza a reménnyé válott reménytelenségeke és a nehéz kalászokat; az élet
cifra kavicsait, hazugságait, mézeskalács-szíveit is rakjuk fel a
kocsira, mielőtt végleg bealkonyodik. El ne felejtsük a drága
monogrammos zsebkendőket, inget és hajszálat. Ne hiányozzon egyetlen kis
hangjegy sem a nótából, amelyet egész életünkön át mormogtunk magunkban.
A lepréselt falevelek, elhervadt virágok, víg esztendők és bús napok,
torok és kétségbeesett séták, nászok és egyhangú panaszok, lopott
könnyek és féltett csókok, tünődött lábnyomok és heggedt sebek,
borzalmas éji órák és szentanyám áldása, Jeromos nagybátyám faragott
sétapálcája és az «ő» arcképe: amit az életből ajándékba kaptunk, minden
továbbra is velünk maradjon. Ezért várj még te mámoros öreg ember, piros
őszi nap ott a látóhatáron. Még egy csókot a kedvesünktől, még egy
virágot a lakomásasztalról, még egy kézszorítást a hű baráttól!…
Ilyen volt régen ez emlékezetes őszi nap.
*
Ma reggel ezt a nevet mondtam először:
– Janek!
Mily favágósan, kopogósan és lelketlenül hangzik e név, nem is tudják
azok, akik teli torokból ordítják a versenytéren.
Ahelyett, hogy azt mondtam volna: Ilonka vagy Viola, azt beszélte álmos
nyelvem: Janek. Bizonyosan valami haszontalanságot álmodtam az elmult
őszi lóversenyekről. Elég szomorú dolog, hogy már csak ilyesmivel
álmodik az egykori költő.
Aztán lehajtottam a fejem és arra gondoltam, akire kellett volna
gondolnom ily ritka napon. A nőre, vagy mondjuk, a hölgyre, akinek
szeme, mint bolygó csillag vezérli a lépteket. Hisz a legtöbb férfiú,
amíg katonaköteles, nem tagad meg önmagától egy kis gyengédséget, egy
hizelkedő kéz módjára simogató női vonatkozást, egy színes lepke módjára
repkedő asszonynevet. Csak nézzétek meg a bivalybőrcsizmás vitézeket,
valamint a bársonykabátos pesti uzsorásokat, mindegyik gondol valakire,
amikor eljön az ideje, hogy lehunyja a szemét. Nincsen olyan
embervakarcs, aki nem hinne, bizakodna, óhajtozva reménykedne egy nő
megváltásában. És te, francia mezők nedvének és ó-magyar boroknak hive,
szenvedélyek rabszolgája és a köd gyermeke: valóban elpártoltál volna
Ilonkától és a többi Lonkától? «Janek»-ot emlegeted, mikor a reggeli
fohászkodásnak ideje ködösen kongatja az órát a városligeti fasor
tornyában? Bilincs van a szíven és vasbékó a bokán, amely a magány
tömlöcének falához láncol, mint a régi vármegyeház börtönvirágát? A
felleg mindig csak síró esőt és panaszkodó szelet hoz feléd a messzi égi
tájakról? A holdsugár reménytelenül sétál ablakod alatt és sohasem
kívánkozol a helyre, ahol kis gyertya fénye mellett az élet apró örömeit
ugráltatják, mint a gummibabát a gyermekek? Az éjféli óraütés nem hozza
emlékezetedbe, hogy szerelmes emberek szenvednek a falon túl és boldog
öngyilkosságra készülődnek? A hajnali víz nem juttat eszedbe nőket, akik
tükrök előtt ülnek és hosszú hajukat fésülgetik? A kalapodon koppanó
falevél vajjon nem azért hullott reád, hogy visszaidézzed a régi
őszöket, a hazug nőket és csodálatos sétákat?
«Janek», mondom konokul és örülök, hogy odakünn hideg őszi eső nedvesíti
a háztetőt.
*
Nőknek, öreguraknak, papoknak és gazdag kártyásoknak miután elegendőt
írtam az elmult években, vajjon kihez intézem mostanában műveimet?