ÖREG _A_ BETŰ.

Déli órában végiglépkedek az októberi ligeten, mint a boldog ember, aki

mások szenvedésein akarja a könyörületességet gyakorolni.

Régebben csak akkor jártam ide, mikor szeretőim voltak és a trónörökös

szobránál volt a találkozó féltizenkét órakor, hogy ebéd idejéig elég

időnk legyen keresztül-kasul bejárni a liget elhagyott, távoli

séta-útjait, olykor helyet foglalni egy padon és rólad furcsa hangokat

halkan mondani, ó, titkos szerelem! Itt hagyott nyomokat a két keskeny

láb, amely oly hűségesen és könnyedén ment egymás mellett, mint a

foxterrier két első lába. A sárga leveleken vígan lépkedett a francia

sarok, amely a kastélyból nagyon jól tudta az utat idáig. Meleg prémek,

kis kabátok, piros kalapok, hímzett arcfátyolok, jószagú keztyűk és

hetyke ernyők voltak szenvedélyes jó ismerőseim a tájon, amerre az

Erzsébet királyné-útja vezet a liget mellett, szótlanul ül egy padon a

szegény csavargó, dologtalan ezüstfejű úr mendegél hódgalléros

kabátjában, a varjak a magosban megkapaszkodnak körmeikkel a nyárfák

ritkás hajában és ő engem szeretett, magasztalt, megsimogatott és a szép

holnapokat igérte. Én tudom, hogy milyen akkor az ősz a városligetben,

amikor szeretőnket nem hiába várjuk féltizenkét órakor Rudolf ábrándos

vadász-szobra mellett. Kocsinkat bízvást visszaküldhetjük a városba,

bármily nedvesnek igérkezik az idő; a trónörökös oly finomkodva néz

reánk a magosból, mint az írómappákról vagy legyezőkről a kedves

figurák; a felszél oly messze sóhajt, mint a másvilágban; a Stefánia-út

édeskés, watteau-s hangulata lágy piánóval ütögeti szívedben a kis

harangok szentimentális hangját; csupa derült, boldog, nyugalmas nő és

gyermek látható az őszi napsugárban, a francia könyvek messzire

sárgálnak a nevelőnők kezéből, a növendékleányok harmatot szívtak fel a

szájukkal, a gyermekek fehér bárányokkal játszadoztak előző éjjel

álmukban és azért csilingel a hangjuk: és ez édesded szép világba majd

bizonyosan megérkezik ő (talán épen a rövid ruhája lesz rajta, vagy az a

kis kabát, amelyen olyan zsebek vannak, mint a fiúk ruháján, hogy nagy

passzió belefeszíteni az öklöt), csak még kétszer kell elsétálni a

szobortól a cukrászdáig. A fűnek a színe csak egy kis sápadtság egy

átmulatott éjszaka után, majd a téli álom után bizonyosan üde lesz a

mező arca. A lábad elé hullott falevél csak egy kis sóhajtás, amely után

nemsokára nevetés is hangzik a lombok közül. A köd ásítása a réteken

csupán egy muló perc egy hosszú, boldog utazásban, nem födi be végleg a

hideg pára az ő nevét, amelyet gyűrűvel az ablaküvegre írunk. És a

várakozási séta az őszi úton ép oly egészséges, mint ama szőlőpiros-arcú

lovasnak a sportja, aki az angol metszetekről ugratott be a hercegnő

útjára. A szívben rejtőző, szivárványszínű kis szőkőkút nyomban elkezdi

munkáját, amint az ő finom kis alakja és piroskás kalapja feltűnik a

rondó felől. A torkon oly színes hangok szállnak fel, mint a

szappanbuborékok. A kéz ujjainak a tapintása túlfinomul, mint a vakoké,

egész életet mond el a kézfogás és vállának gyengéd érintése mellünkhöz,

felejthetetlenné teszi a napot. Így volt? Talán még szebb is volt ennél,

amikor a trónörökös vadász-szobra mellett visszafojtott lélekzettel

vártalak, ó, titkos szerelem.

*

Most újra megyek a ligeten át, mert azt hiszem, hogy gazdagabb lettem

esztendőkben, őszhajakban és tapasztalatokban; aki az utolsó esztendőket

átélte korunkban, miért félne az már egy hervadó ligettől, ahol a sárga

nyárfalevelek kísértetiesen húzzák a deresfejű, őszi ördög nótáját?…

Lásd, hogy megvénültél, te bolond! – sóhajt egy hosszút a felszél a fák

koronái között. – Nem baj, nem baj, – kopogok a sétapálcámmal a hideg

ösvényen, – majd egyszer még találkozom vele, talán már ő is öregebb

lett… A padok, mint kis emlékezetes útonállók kapaszkodnak a térdembe.

Te, hetyke ifjú, – kiáltják rám a régiek, a rövidlátóvá lett padok. Bús

bácsika! – szólítanak meg az újak, akik nem ismertek azelőtt. A nagy fák

némán köszöntenek, mint ismerősök egy halottas háznál. Egyik-másik

atyámfia, hallgató öreg fa látott erre kalandos dolgokat. Most mindegyik

azt mondja: itt van az ősz, uracska. Egy utfordulónál, ahol egyszer

szembejöttünk és megjelöltük a helyet, négy féllábú katona bukkan fel,

párosával, kopottas egyenruhában mérik végig az őszi ligetet, mintha azt

akarnák tudni, hogy mankóval hány lépés idáig az út… Mintha ez

esztendőkben a kalendárium-csinálók a szüretes kádban taposó, combig

felgyűrt szoknyás, kövér menyecske helyett: csupa öreg A betűket,

egylábú, mankós katonákat rajzoltak volna a kis fametszetre, amely az

októbert jelképezi.

Pesti album: Krúdy Gyula feljegyzései és elbeszélései · 第 17 / 35 题