Déli órában végiglépkedek az októberi ligeten, mint a boldog ember, aki
mások szenvedésein akarja a könyörületességet gyakorolni.
Régebben csak akkor jártam ide, mikor szeretőim voltak és a trónörökös
szobránál volt a találkozó féltizenkét órakor, hogy ebéd idejéig elég
időnk legyen keresztül-kasul bejárni a liget elhagyott, távoli
séta-útjait, olykor helyet foglalni egy padon és rólad furcsa hangokat
halkan mondani, ó, titkos szerelem! Itt hagyott nyomokat a két keskeny
láb, amely oly hűségesen és könnyedén ment egymás mellett, mint a
foxterrier két első lába. A sárga leveleken vígan lépkedett a francia
sarok, amely a kastélyból nagyon jól tudta az utat idáig. Meleg prémek,
kis kabátok, piros kalapok, hímzett arcfátyolok, jószagú keztyűk és
hetyke ernyők voltak szenvedélyes jó ismerőseim a tájon, amerre az
Erzsébet királyné-útja vezet a liget mellett, szótlanul ül egy padon a
szegény csavargó, dologtalan ezüstfejű úr mendegél hódgalléros
kabátjában, a varjak a magosban megkapaszkodnak körmeikkel a nyárfák
ritkás hajában és ő engem szeretett, magasztalt, megsimogatott és a szép
holnapokat igérte. Én tudom, hogy milyen akkor az ősz a városligetben,
amikor szeretőnket nem hiába várjuk féltizenkét órakor Rudolf ábrándos
vadász-szobra mellett. Kocsinkat bízvást visszaküldhetjük a városba,
bármily nedvesnek igérkezik az idő; a trónörökös oly finomkodva néz
reánk a magosból, mint az írómappákról vagy legyezőkről a kedves
figurák; a felszél oly messze sóhajt, mint a másvilágban; a Stefánia-út
édeskés, watteau-s hangulata lágy piánóval ütögeti szívedben a kis
harangok szentimentális hangját; csupa derült, boldog, nyugalmas nő és
gyermek látható az őszi napsugárban, a francia könyvek messzire
sárgálnak a nevelőnők kezéből, a növendékleányok harmatot szívtak fel a
szájukkal, a gyermekek fehér bárányokkal játszadoztak előző éjjel
álmukban és azért csilingel a hangjuk: és ez édesded szép világba majd
bizonyosan megérkezik ő (talán épen a rövid ruhája lesz rajta, vagy az a
kis kabát, amelyen olyan zsebek vannak, mint a fiúk ruháján, hogy nagy
passzió belefeszíteni az öklöt), csak még kétszer kell elsétálni a
szobortól a cukrászdáig. A fűnek a színe csak egy kis sápadtság egy
átmulatott éjszaka után, majd a téli álom után bizonyosan üde lesz a
mező arca. A lábad elé hullott falevél csak egy kis sóhajtás, amely után
nemsokára nevetés is hangzik a lombok közül. A köd ásítása a réteken
csupán egy muló perc egy hosszú, boldog utazásban, nem födi be végleg a
hideg pára az ő nevét, amelyet gyűrűvel az ablaküvegre írunk. És a
várakozási séta az őszi úton ép oly egészséges, mint ama szőlőpiros-arcú
lovasnak a sportja, aki az angol metszetekről ugratott be a hercegnő
útjára. A szívben rejtőző, szivárványszínű kis szőkőkút nyomban elkezdi
munkáját, amint az ő finom kis alakja és piroskás kalapja feltűnik a
rondó felől. A torkon oly színes hangok szállnak fel, mint a
szappanbuborékok. A kéz ujjainak a tapintása túlfinomul, mint a vakoké,
egész életet mond el a kézfogás és vállának gyengéd érintése mellünkhöz,
felejthetetlenné teszi a napot. Így volt? Talán még szebb is volt ennél,
amikor a trónörökös vadász-szobra mellett visszafojtott lélekzettel
vártalak, ó, titkos szerelem.
*
Most újra megyek a ligeten át, mert azt hiszem, hogy gazdagabb lettem
esztendőkben, őszhajakban és tapasztalatokban; aki az utolsó esztendőket
átélte korunkban, miért félne az már egy hervadó ligettől, ahol a sárga
nyárfalevelek kísértetiesen húzzák a deresfejű, őszi ördög nótáját?…
Lásd, hogy megvénültél, te bolond! – sóhajt egy hosszút a felszél a fák
koronái között. – Nem baj, nem baj, – kopogok a sétapálcámmal a hideg
ösvényen, – majd egyszer még találkozom vele, talán már ő is öregebb
lett… A padok, mint kis emlékezetes útonállók kapaszkodnak a térdembe.
Te, hetyke ifjú, – kiáltják rám a régiek, a rövidlátóvá lett padok. Bús
bácsika! – szólítanak meg az újak, akik nem ismertek azelőtt. A nagy fák
némán köszöntenek, mint ismerősök egy halottas háznál. Egyik-másik
atyámfia, hallgató öreg fa látott erre kalandos dolgokat. Most mindegyik
azt mondja: itt van az ősz, uracska. Egy utfordulónál, ahol egyszer
szembejöttünk és megjelöltük a helyet, négy féllábú katona bukkan fel,
párosával, kopottas egyenruhában mérik végig az őszi ligetet, mintha azt
akarnák tudni, hogy mankóval hány lépés idáig az út… Mintha ez
esztendőkben a kalendárium-csinálók a szüretes kádban taposó, combig
felgyűrt szoknyás, kövér menyecske helyett: csupa öreg A betűket,
egylábú, mankós katonákat rajzoltak volna a kis fametszetre, amely az
októbert jelképezi.