A legtáncosabb életben is előfordulnak esztendők, hónapok, midőn a szív
és a kedv elcsendesedik, hogy az óra ketyegését hallani a
mellényzsebben. Az ajtó még félig betéve, a farsangi éjbe kihallatszik a
dévaj muzsika, a nagybőgő helyeslőleg mormog, mint egy romlott öreg
ember, a háztetőkön a hó úgy világít, mint az alsószoknyák fodra,
pirosat lehelnek a félrevonult párok az erkély fagyos ablakára, – de a
báli vendég már beburkolózik egérszagú nagy bundájába a szánon, mint a
végrehajtó, midőn falusi körútra indúl, a szív alig hallhatólag dobog és
a magosságból hideg, téli halálra emlékeztető csókok hullanak az arcra
kósza hópelyhek alakjában, mint megöregedett, régi szeretők távolból
küldött üzenetei. Nagybotos, e kis beszély hőse, elfáradtan, fásultan
utazott falura a nagyvárosból. (Fiatalabb éveiben ily hangulat hatása
alatt fogadta meg az öngyilkosságot – másnap reggel, a borotválkozó
tükör előtt, – ekkor jutott csak eszébe, hogy a legszebb nők meleg
vassal göndörítik andalító hajfürteiket a fül és a nyak tájékán, csupán
ilyenkor gondolt arra, félig megfagyottan, mint egy őszi veréb a fán,
gunnyasztott ablakok alatt, amelyek mögött nők csókolóztak. Öregebb
lévén, most már csak annyi energiája volt, hogy egy bizonyos hídra
gondolt, amelyet útközben valahol elér s a híd leszakadhat, ha épen úgy
akarja.)
A francia cipősarkok még tovább lejtenek a tánc-zene ütemeire, a nők
arca sokatigérően pirul és hajuk leng, mint az árvalányhaj, valaki erre
jöhet, hogy leszakítsa: Nagybotos már falura vonult, elsőnek, hogy
utolsó ne legyen a társaságban, akit a kékkötényes legények legurítanak
a lépcsőn. Falun angyalokkal ismerkedett meg. Angyalkával és a
mamájával. Egy régi urasági házban – «Le comte de Turgenjev» regényeiből
volt ez kimetszve – kettecskén éltek, mint az őzike lépked a tehén
mellett az erdőn. Nagybotos – tél volt – mindenféle kártya-kunsztokra
tanította őket, kemény papirosból figurákat vágtak ki és Miklós napján
bábszínházat játszottak, elszavalta a Kakasülőn című monológot és míg
Angyalka a zongorához ült, a mamának a legújabb tánclépéseket
megmutatta, amelyeket a télikertben egy négertől tanult. Majd szánkázni
mentek és a falun túl Angyalka átvette a kocsistól a gyeplőt és a téli
tájon csengetve repült a szán, mintha víg karácsonyi estére igyekeznének
egy barátságos házhoz. Újév táján Nagybotos segédkezett a gazdasági
számadásoknál, – valahol egy csontkeretes pápaszemet talált a háznál és
midőn ezt homlokára tolta, öreg ispán, Mártonfalvi bácsi úgy megijedt,
mintha a harminc év előtt elkövetett póstarablásról fakgatná Nagybotos.
A jószagú és kedves befőtteket a pákosztos cselédek miatt egy könyvbe
írta és esténkint arról beszélt a hölgyeknek, hogy amint kitavaszodik,
egy széltől hajtott vízmerítő szerkezetet kell felállítani a vetemények
között. Ezenközben özvegy Majornokiné, született Fehér Krisztina és
leánya Angyalka, oly alaposan beleszerettek Nagybotosba, hogy a
csöndeslelkű férfiú, aki pedig már csupán a jócselekedeteknek kívánt
élni és beteg parasztokat gyógyítani, ijedten járkált a befagyott folyó
partján… «Ahová még betettem a lábam, ott bajt csináltam. Milyen
szerencsétlen vagyok!» gondolta magában. És a tájat kémlelte, mintha azt
számítgatná, hogy merre fog elmenekülni.
A faluban egy csárdásné volt. Göndörhajú és piros arcú, mint a
megelevenedett népdal. Piros hárászkendőjéből néha fürkészve nézte
Nagybotost, amint az úton elhaladt. Egyszer – falusi honoráciorokkal
serezett Nagybotos a fogadóban – hátulról megérintette a nyakát.
– Mint a vadkacsa farka, – mondta a hajára.
Nagybotosnak néha eszébe jutott ez a megjegyzés. Midőn a hölgyek már
külön imádságot fogalmaztak, amelyet esténkint elmondtak Nagybotosért és
Mártonfalvi bácsi sem merészelte hangosan szidni a zsidókat az udvar
közepén, (hátha van egy rokona Nagybotosnak, aki ezért megharagudna) az
asszonycselédek kezet csókoltak és dédelgetve megsimogatták a
csizmaszárát, – Nagybotos elhatározta, hogy elkezdi az új életet.
Néhányszor hirtelen felnézett a fogadó ablakára, midőn a korcsmárosné
ott magában dudolgatott, majd egy estve, midőn a kutyák a vastagon omló
havat összetévesztették a vándorlegénnyel, Nagybotos hátulról a csárdába
került, cigányokért küldött, akik egymás hátán jöttek a mély hóban, a
csárdásnét maga mellé ültette:
– Nagyon hasonlít valakihez, akit egyetlenegyszer, igazán szerettem, –
kezdte falusi gavallér módjára a széptevést.
A csárdásné szórakozottan ingatta szőkés-barna fejét.
– Tán azt is Jucinak hívták? Az uraság is úgy hazudik, mint a többi
férfiember.
(De többé ezt már nem mondotta ezen az éjszakán. Nagybotos derekasan
kitett magáért. Éjfélfelé az asszony beleegyezett, hogy megszöknek és
elmondta, hogy a Sajó parton, – ahol született – mindig kis gyermekeket
látott a vízben leánykorában. És most nincsen gyermeke. N–s is
kijelentette, hogy többé nem jár az elhalt menyasszonya sírjához,
legfeljebb egyszer Jucival együtt látogatják meg a halottat.
Másnap, midőn az ünnepnapi ebédre ballagott Nagybotos, Juci sápadtan,
kisírt szemmel állott az ablaknál: «megvert az uram» – sóhajtotta, – az
ebédlőben Angyalkát találta. Karcsú, hosszú lábszárú, barna lány volt
Angyalka. Azt remélte, hogy Nagybotos majd megtanítja lovagolni. És
együtt ügetnek a nyárfa-sorban, mint ez a Tavaszi hullámokban olvasható.
Setét szeme komoly szemrehányással tekintett a férfiúra.
– Ugyebár tudod, hogy a világon csak téged szeretlek egyedül? – kérdezte
és a férfi vállára helyezte a tenyerét.
– Gyermek vagy még…
– Maholnap tizennyolc éves vagyok. Komoly nő voltam mindig. És most is
komolyan akarok veled beszélni. Tudod, hogy az anyám egész éjjel nem
hunyta le a szemét, kétségbeesetten sírt?…
– Szegényke.
– Ha még egyszer beteszed a lábad ahhoz a némberhez, ahol az éjjel
voltál, velem gyűlik meg a bajod.
Az özvegy ágyban maradt és csak a félig nyitott ajtón át vett részt a
vidám, hangos társalgásban, amely az asztal felett keletkezett.
(Nagybotos bankócsináló-prést keresett Mártonfalvi úron és az öreg ispán
makacsul védekezett.) Ebéd után Nagybotos hosszú ideig szótlanul
üldögélt a beteg mellett, míg Angyalka az ispánnal kártyázott és
hangosan csapkodta az ütéseket. Alkonyattal a folyópartra ment és azon
gondolkozott, hogyan juthatna el a legközelebbi vasuti állomásra. Gyors,
könnyű léptek hangzottak fel a fagyos havon. Hosszú bundában,
muszka-sapkában, mint egy regényhősnő, a ház felől Angyalka sietett.
– Tudom, hogy azt tervezted most magadban, hogy elhagysz minket. Az
anyám a temetőbe kerülne. Magamról nem beszélek, fiatal és erős vagyok.
Te nem fogsz elmenni.
– Gyermekem.
– Elhatároztuk, hogy néhány hetet Budapesten töltünk. Az anyám ugyanis
azt gondolja, hogy itt hiányzik neked a fővárosi élet lármája, zajgása.
Majd színházba megyünk veled. Ha akarod, bálba is járok a kedvedért. De
otthon is maradhatunk a szállodában.
Nagybotos a falu végén lakott egy régi kertiházban és az ablakából
varjakra szokott lövöldözni. Ezen az estén valaki háromszor is
megzörgette az ablakot. Majd egy forró, gömbölyded asszonytenyér oly
sokáig nyugodott az ablaküvegen, hogy végül leolvadt a zuzmara.
Nagybotos a setétben hallgatva üldögélt. Midőn később az ablakhoz ment,
már csak egy asszonyláb nyomai látszottak a kerti úton, a havon.
– Arra ment el a szabadságom, – gondolta magában.
A holdfényben messzire látszottak a lábnyomok. Mintha a végtelenségbe
mentek volna… Túl a dombokon és a határokon… Valaki elment erre, aki ide
akart jönni, meleg szívet, puha tenyeret és ábrándos kis játékot hozott
a képzeletében, amelyben, mint egy kis színházban, Nagybotos jeladására
már játszani kezdett a zenekar. A kárpit azonban nem ment fel. Valaki
egy falusi háztető alatt ködmönszagu télben narancsfákkal álmodott és
kinyújtotta a kezét a drága gyümölcs után.
Nagybotos meghatottan nézte az eltávolodott lábnyomokat. Egy falusi
nőicipő – nyomai magos sarokkal ellátva, mint a nagyravágyás, és
gombocskákkal, mint a cifra élet utáni kívánság – mendegélt át a kerten.
– Bizonyosan rózsa van a harisnyakötőjén – gondolta magában Nagybotos.
*
Jucit reggel a vízmerítő-léknél kifogták. Csak húsz éves volt, – mondták
a falusiak.
Angyalka megcsókolta Nagybotos homlokát:
– Derék ember vagy. Jól viselted magad. Most már akár megtakaríthatjuk a
pesti utazást.