Senki sem vette észre Franciskán másnap az izgalmas este, az álmatlan
éjszaka nyomait. Derült volt, nyugodt, ha nem is szerette Beauharnais
Eugént úgy, amint ő képzelte szép álmaiban a szerelmet, de vágyott
utána, várta simogatását és meleg érzéssel gondolt csókjaira. Olyan jó,
hogy szerette valaki és neki volt alkalma, módja viszontszerethetni. Ha
nem lehetett ujjongva boldog, legalább édes derűvel boldogíthatott egy
erős férfit. Senki sem volt számára Eugén, ha annak nézte, aki igazán,
de mindenki, az egész világ, ha csókjaira emlékezve, az ő nevén kellett
szólítania sok kacagó, síró, türelmetlen vágyát. Valakire várt sokáig. Ő
volna az? A beteljesedett álom?… Nem, de ő csókolta meg először igazán,
neki remegett karjában először és hozzá szeretett volna menni most is.
Hírt várt már reggel korán tőle, aki karjában tartotta az előző estén
erős öleléssel.
– Most már az enyém kell hogy légy, Franciska, igazán, egészen! – Ezzel
vált el tőle Beauharnais és ő bólintott hozzá nyugodtan, vonakodás
nélkül.
Igazán, egészen? Mit jelent az most már, ha tűrte csókjait, simogatását,
ha hozzásimult odaadással. Az ilyesmi egy életre szól, úgy hitte
Franciska. Nem az övé máris, mikor karjaiba vágyik és vágyni fog örökre?
Jövője, sorsa most már Beauharnais Eugén, az biztos. Hogyan, miképen? Az
volt a kérdés csupán. Ha Eugén igazán szereti, nem kívánhatja, hogy csak
úgy… Feleségül veszi? Az sem lehet. Mi lesz? Mi lesz hát?
A grófnéval szeretett volna beszélni, de nappal nem lehetett. Délelőtt
Mária Lujza ruháját díszítette, délután a kis Napoleonnak játszotta
végig a félbenmaradt darabot. A zöld királyfi ezer kaland után elnyerte
a gyöngyházszín mosolyú hercegnő szívét és keblére ölelve súgta fülébe:
– Szeretlek, princesz Kikerlak, igazán, nagyon, örökre.
Beauharnaistól azonban még mindig nem jött semmi hír és Franciska most
már csak az estét várta, mikor a grófné ölébe hajthatja fáradt fejét.
Alkonyatkor Metternich herceg kocsija állt meg a sárga kastély előtt. A
kancellár gyakran jött, ilyenkor Mária Lujzát látogatta meg, Montebello
hercegnőt és Franciskát. Vigyázott Schönbrunnra, leste a híreket és
figyelt a sok asszonyszív dobogására is, nehogy a veszedelmes fészekből
veszedelmes érzések keljenek szárnyra.
Mária Lujza vidáman fogadta, a cher prince híreket hozott, udvari
ünnepélyekről, ruhákról, új szerelmekről mesélt neki. Az ex-császárné
végnélkül tudott kérdezni, életének főrendezője pedig örült felületes
érdeklődésének, lelke ürességének.
Végül Metternich kérdezett:
– Neipperg gróffal meg van elégedve, felséged?
– Meg – felelte pirulva Mária Lujza.
– Szóval, jó, hogy őt jelölte ki a császár Őfelsége felséged lovagjául?
– Oh, nagyon jó.
– Minden este eljön a gróf?
– Minden este. Kitünően zongorázik, énekel is, azért kedvelem őt. –
Mária Lujza szinte védekezett.
A herceg mosolygott:
– A fontos az, hogy felségednek tetszik, amiért mellékes, a gróf
megérdemli felséged bizalmát és a császár Őfelsége örömmel hallja, hogy
felséged kegyes hozzá.
– A lieber Papa tudja?
– A császár Őfelsége mindent tud, mert szívén viseli felséged
boldogságát.
Boldogság! Erre a szóra megdobbant Mária Lujza szíve. A gróf csókjaira
gondolt; örült, hogy a herceg távozott és az esti öltözködésig nyugágyán
végigdőlve, egy szebb jövőről álmodott. A lieber Papa is úgy akarja, ő
is úgy akarja, a gróf is úgy akarja… Mindnyájan egyet akarnak, az ő
boldogságát és az ő boldogságát csak egy jelentheti, az, amit nyiltan a
világ előtt nem tehet, de ami titokban, elbujva, annál édesebb.
Boldogság, szerelem… Lehúnyta szemét: – A rózsaszínű ruhámat veszem föl
ma este – gondolta el, mosolyogva.
Metternich Franciskát kereste. A kis Napoleon nappali szobájában találta
egyedül. A babákat rakosgatta el, a hercegnőt, a zöldruhás királyfit, a
rabszolgát…
– Jó estét, Franciska kisasszony.
– Jó estét, herceg.
Kezet fogtak, Franciska nem szerette Metternieh látogatásait, kutató
pillantását, ravasz kérdéseit és hódoló kézcsókját. Tetszett a
hercegnek, tudta és mindig félt, hogy egyszerre lecsap rá, mint egy
ragadozó madár védetlen áldozatára.
– Kegyed mindennap szebb lesz, Mademoiselle – szólott Metternich
kedveskedve.
– Oh Istenem – sóhajtott Franciska.
– Miért olyan unott, talán már elég is volt kegyednek, már sokalja?
Igaza van, lassan én is megsokallom. De tudja, hogy ma különösen szép.
Miért, mi történt, talán beleszeretett valakibe?
Franciska vállat vont:
– Ugyan kibe?
– Igaza van, csak engem lát, meg Neipperg grófot. Én nem számítok,
maradna tehát a gróf. Kegyednek is a félszemű Ámor tetszik, Mademoiselle
Franciska?
– Mi jut eszébe hercegségednek?
– Ugyan, ugyan, nem kell azért haragudnia. A gróf hódító férfiú, másnak
is tetszik. Mondja, soká szokott itt maradni esténként?
– Nem tudom.
– Dehogy nem tudja, csak nem akarja mondani, nekem nyugodtan elárulhatja
Mária Lujza Őfelsége titkait.
– Én nem ismerem a felséges asszony titkait.
Franciska mindig vigyázott Metternich herceg kérdéseire és óvatosan
válaszolt, úgy, amint a grófné tanította. A grófné régen tudta, miért
hozta a herceg Franciskát Schönbrunnba és tudta a leány is, azért résen
voltak és a kancellár rendesen csalódottan távozott.
– Mondja, Mademoiselle, járt kinn Beauharnais Eugén?
Franciska ijedten nézett rá: miért akarja vajjon tudni, Istenem, miért?
– Gondolkozzék kérem, tudnia kell, a császár Őfelsége nem akarja, hogy a
herceg gyakran találkozzék Mária Lujza Őfelségével. Mondja, mikor volt
itt utoljára?
– Tegnap – suttogta elhaló hangon Franciska.
– A felség fogadta őt?
– Nem, Őfelsége nem fogadta, a kis herceget látogatta meg.
– Aztán távozott?
Franciska alig tudott uralkodni magán:
– Azt hiszem távozott.
– Hány órakor?
– Nem tudom.
– Gondolkozzék.
– Nem tudom, de igen, várjon, úgy hét óra tájban.
– Akkor rendben van.
Most már Franciska érdeklődött félve:
– Miért van rendben, mi van rendben?
Metternich nevetett:
– Milyen kíváncsi, de ha tudni akarja, megmondhatom. Ma reggel azt a
jelentést kaptam, hogy a herceg idejött ki délután és csak késő éjjel
tért haza. No de akkor bizonyára másfelé járt, alkalmasint valami titkos
találkáról van szó, melyet egy schönbrunni látogatással akart leplezni.
– Kit és mit akart egy schönbrunni látogatással leplezni? – kérdezte
hirtelen belépve Montebello hercegnő. – Különben jó estét.
Metternich felállt és eléje ment:
– Jó estét, hercegnő. Beauharnais Eugénról beszéltünk. Megjegyzem, ismét
egy pompás történetet tudok róla, majd később elmondom.
Mindketten Franciskára néztek, aztán jelentős pillantással egymásra.
Franciska megértette és gyorsan elhagyta a szobát, pedig a szíve úgy
dobogott, a térde remegett és nagyon szerette volna tudni, mit mesél el
Metternich Montebello hercegnőnek olyan csúnya mosollyal.
Felöltöztette Mária Lujzát rózsaszínű atlaszba, könnyű, omló fátyolokba,
rózsát tűzött hajába, megigazgatta apró lábain a szalagcsokrokat, aztán
kezét összekulcsolva ült a grófné szobája sarkában, a sötétben egyedül.
– Mit mesélt Metternich herceg? Miért nem írt Eugén? Félt, hogy
megtudják, mert hisz minden lépésére ügyelnek? Nem jött, mert nagyon
szereti, vagy nem jött, mert nem szereti? Franciska belefáradt a gyötrő
gondolatokba. Lehúnyta szemét és akkor érezte csak igazán, mennyire
kimerítette a mai nap. A fejét hátrahajtotta, megfeledkezett mindenről
és lágyság, gyengeség fogta el, a tények elvesztek emlékéből, érzések
maradtak csupán. Egy szép szobába lépett be gondolatban, fehér szőnyegen
feküdt, álmodozott, azt álmodta, hogy a szoba az övé, hogy meleg, kedves
és ő puhán fekszik valakinek a lábainál, aki simogatja fejét. De ez a
valaki már csak Beauharnais Eugén lehet.
A grófné jött, Franciska az öreg hölgy lábához ült, kis zsámolyára és
váratlanul, hirtelen kérdezte:
– Kiket szeretett Beauharnais Eugén?
Tréfásan fenyegette meg a grófné:
– Ej, ej, Franciska, a hódító herceg mégis érdekli, úgy látom.
– Nem, nem, higyje el, grófné, nem, csak…
– Nos, csak? Gyermekem, ha ilyen hevesen tagad, az már vallomás. Pedig
nem szabad rá gondolnia.
Franciska lehajtotta fejét, majdnem a grófné ölébe, a szürke selyem
ráncok közé:
– Csak azért kérdem, mert Metternich herceg beszélt róla ma és
Montebello hercegnőnek mesélt valamit Beauharnaisról, amit nekem nem
volt szabad hallanom. Vajjon mit mondhatott?
A grófné Franciska haját simogatta, könnyű, fehér kezével:
– Mit mondott? Istenem, kis leányom, én nem tudom, de az én
Franciskámnak nem is szabad érdeklődnie ilyesmi iránt, még
kíváncsiságból sem. Valami csúnya asszonytörténet lehet, felületes
kaland. A hercegnek minden nő kell, mindennap más, mindenik egy percre.
Nem tud lemondani egyről sem, aki útjába kerül.
– Aki útjába kerül – suttogta Franciska.
– Kis leányom, mi ez? – A grófné felemelte az ölében nyugvó fejet és a
Franciska szemébe nézett. – Nem, nem, nem szabad, gyermekem, nem szabad.
Úgy mondom, mintha a leányom volna, a leányom, aki jobb s szebb, semhogy
egy percre is gondolhatna arra az emberre. Az orosz cár és Beauharnais
Eugén! A titkos rendőrség mindennap új kalandot jelent róluk. Jó
barátok, együtt szórakoznak… Mit mesélt Metternich a hercegnőnek ma? Nem
tudom, de tudom, amit multkor mesélt, amit a hercegnő, mint jó tréfát
elmondott mindenkinek… Nem leányfülnek való, Franciskám, de orvosságnak
jó és nekem ki kell gyógyítanom, mert a herceg tetszik az én kis
leányomnak.
– Nekem nem tetszik – tagadott sírással küzdve Franciska.
– Tetszik, de el fogja felejteni, mert el kell felejtenie. Szóval,
Metternich, aki a Geheimpolizei jelentéseivel mulattatja Montebello
hercegnőt, elmesélte, hogy minden éjjel inkognitóban kar-karban a
legsötétebb, legzüllöttebb utcákban látják együtt Sándor cárt és a volt
itáliai alkirályt. Ne reszkessen úgy, Franciskám.
A leány szeme könnyel volt tele:
– Ne, ne mondja tovább.
– De mondom, mondanom kell, most kegyetlennek látszom, pedig csak
szeretetből teszem. Multkor éjjel egy rosszhírű ház lépcsőjén mentek fel
együtt, a cár meg a herceg, mikor szembe jött velük a Beauharnais inasa.
A félhomályban nem ismerte meg gazdáját, csak a versenytársát látta
benne és vállon ragadta, hogy ledobja a lépcsőn a cárral együtt. De erre
megszólalt a herceg és hangjára az inas észretért…
– Ne, ne – sikoltotta Franciska.
– Nagyon fáj, kis leányom? Csúnya történet is, különösen ha egy olyan
ember keveredik ilyesmikbe, akinek felesége van és gyermekei.
– Felesége, gyermekei?
– Hát nem tudta? A bajor király leánya a felesége, Auguszta, Napoleon
választotta számára, kedves jó asszony… Úgy-e, Franciskám, nem gondol
többé a hercegre és úgy-e, nem komoly a csalódása?
Franciska felállt, összeszorította száját, leküzdötte felindulását és
minden szó után ajkába vágva fogát, nyugodtan válaszolt:
– Én csak a Napoleon mostohafiát láttam benne.
– Csak, igazán csak?
– Csak.
– Akkor jó – mondta a grófné.
Franciska kiszaladt, bezárkózott szobájába, ágyára dobta magát és sírt,
keservesen zokogott, fájdalmasan, hogy a teste remegett és a torkát
fojtogatta az indulat. Mi történt vele? Olyan sokat adott oda,
elvesztette legdrágább, legtisztább, legszebb álmait. Az első
visszaadott csók, az első odaadó ölelés, az első forró, sejtelmes,
szerelmes suttogás… Istenem, Istenem, milyen csúnya, csúnya az élet.
Felugrott, félt a párnájától, az ágyától, félt a halk ibolyaszagtól,
ruganyos testétől, a melegtől és a reménytelen vágyakozástól, amely szép
volt, nagy, tiszta, tárgytalan, tegnap estig. Tegnap estig, ma már nem
az többé, ami volt, mert Beauharnais karjában megsejtette rá a választ
és kicsi volt, alacsony a felelet, egész fiatalságának reszkető álmaira.
Egy férfi jött, egy férfi, akit nem szeretett és elvette mindenét. Az ő
csókját fogja érezni most már, hogyha szerelemre gondol, és az ő karja
szab határt annak, ami mérhetetlen volt eddig. Egy Napoleont várt, egy
világot kívánt és egy Beauharnais Eugén csábítása vetett véget
vágyainak!
Mindent vagy semmit, mindent vagy semmit! Ez volt hát az? Ez a nagy
világ, melybe vágyott, ahova repeső örömmel jött? Ilyen volt a
szenvedély, melyre várt, így szólalt meg a szíve először? Ez volt a
ragyogó álom, melyet kergetett? Hardeneggnek talán mégis igaza volt,
hogy haza fog vágyni Óbudára néhány hónap, pár óra, vagy tán egy perc
mámora után.