Zöld bársonykalpagos babakirályfi állt a kis színpadon, a vörös
függönyök között, olyan volt épen, mint a lovagok a karuszelen, róluk
mintázta Franciska és Hardenegg Rudolf grófra gondolt, míg öltöztette. A
színdarab javában folyt, Franciska játszott, a kis Napoleon meg nézte.
Csak ketten voltak a szobában, Franciska elbújva a színpad mögött, a kis
fiú meghúzódva egy karosszék mélyében.
Egyikük sem vette észre, hogy valaki halkan belépett és az ajtóhoz
lapulva figyeli őket. Hogy is vették volna észre? A darab olyan érdekes
volt, mindez olyan új. Néhány napja, karácsonyra kapta a kis herceg a
színházat és Franciskától a sok tarka babát hozzá. Az öreg királyt, a
néger rabszolgát, a királynét és udvarhölgyét, a királyfit, a gonosz
lovagot, a jó tündért és a szépséges hercegnőt, aki most lép épen a
színpadra, az erdő közepébe, a kis tisztásra és a királyfi eléje térdel
szerelmesen:
– Gyöngyházszín mosolyú hercegnő, fehér elefántcsont szobor, szeretlek,
szeress engem te is, gyönyörű princessz Kikerlak.
– De én nem szeretlek téged, büszke királyfi és távozz azonnal felséges
atyám erdejéből – felelte gőgösen a fehér hercegnő.
– Milyen kegyetlen, milyen hideg és milyen gonosz – szólalt meg egy mély
férfihang és Beauharnais Eugén egész közel lépett a kis Napoleon
karosszékéhez. A fiúcska ijedten bámult rá, a fehér hercegnő elájult a
színpadon, a zöld királyfi élettelenül hullott lábaihoz és Franciska
előlépett a vörös függönyök mögül.
– Végre – szólalt meg a herceg, mikor meglátta. – Végre megtaláltam,
régen keresem, a bál óta mindig keresem. Kétszer jártam Schönbrunnban,
de Mária Lujza nem fogadott, ma újra eljöttem, a kis herceghez jöttem,
azt mondták, Müller Franciska kisasszony van nála, nekem mindegy volt,
én nyomra akartam találni mindenáron. Nem hiszi, milyen boldog voltam,
mikor meghallottam a hangját. Mindjárt megismertem. Kegyed tehát Müller
Franciska?
– Igen, én Müller Franciska vagyok és most mit óhajt tőlem, herceg? –
kérdezte Franciska, magához szorítva a kis Napoleont.
– Nézni, csak nézni akarom, szomjaztam erre a pillanatra sokáig, most
láthatom és boldog vagyok, hogy itt áll előttem, gyöngyházszín mosolyú
hercegnő, fehér elefántcsont szobor. Úgy-e, így mondta?
– Játszunk tovább – szólalt meg a kis Napoleon. – Épen olyan gyönyörű
volt!
Franciska a fiúcska hajával játszott és nem tudta hirtelen, mit
feleljen. Beauharnais Eugén közelebb lépett hozzá, látni akarta jól a
gyertyák rezegő fényében. Egy hónapja ölte a vágy, a kíváncsiság, most
meg kellett tudnia, hogy érdemes volt-e a sok ábránd, hogy igyekezzék-e
megfogni ezt a leányt magának, vagy hagyja el örökre, néhány udvarias
szó után? Szép! gondolta az első pillanatban, nem szép, gondolta, amint
mélyen lehajtott fején és remegő kezén nyugodott tekintete. Szép, nem
szép? Végre el kell döntenie és tréfásan emelve összekulcsolt kezét
Franciska felé, ő is kérte:
– Igen, Mademoiselle, játszék tovább, én a kis Napoleon vendége vagyok,
mulattasson kicsit engem is.
Franciska simogató keze most megnyugodott a gyermek fején, szemét halk
villanással nagyra nyitotta és amint merész pillantása a Beauharnais
arcán nyugodott, a herceg tudta biztosan, hogy gyönyörű.
– Ma este már nem játszhatom tovább – szólott csendesen Franciska, az
idő lejárt, ezóta vége lenne a darabnak. Bocsásson meg herceg,
Montesquiou grófnéhoz kell kísérnem őfelségét.
– Nem szabad elmennie, Mademoiselle.
Beauharnais Eugén eléje lépett, szenvedélyes lett, vad természete
egyszerre utat tört. Rögtön, vagy soha, mindent vagy semmit, ez volt
jelszava. Akarni tudott, kitartás nélkül, de erősen, szenvedélyesen, úgy
mint az orosz cár, csak fiatalabban, kevesebb fejedelmi hatalommal és
több férfierővel.
– Bocsásson, herceg – mondta büszkén Franciska és még szebb lett.
Beauharnais egyetlen pillanat után visszanyerte önuralmát, ravasz feje
kész volt a csatatervvel és közelhajolva a leányhoz, halkan súgta a
fülébe:
– Értsen meg, fontos mondanivalóm van, csak nem merek beszélni, ne kapja
el fejét, hallgasson meg.
– Bocsásson, herceg… – ismételte Franciska.
– Napoleonról van szó – susogta elfojtott hangon a herceg és a leány
egyszerre rabja volt, két kezét védőleg tette a kis fiú fejére, úgy
könyörgött:
– Csitt, az Istenért, csitt.
– Beszélnem kell kegyeddel – mondta a herceg.
– Most nem lehet, látja, tudja.
– Megvárom, míg visszatér.
– A felséges asszonyhoz kell mennem ilyenkor.
– Jó, hát később. Az ügy komoly, sok mindent kell kérdeznem, a romoknál
várom, várom míg jön, míg jöhet. Igérje meg, Mademoiselle, hogy jön,
hogy nem várom hiába.
– Nem fog rám hiába várni – mondta Franciska alig hallhatóan.
*
– Milyen ember Beauharnais Eugén? – kérdezte Montesquiou grófnétól
Franciska.
– Kis leány, hogy jut kegyednek eszébe Beauharnais Eugén?
– Itt járt.
– Mikor?
– Most, épen most.
– Miért jött?
– A kis herceget látogatta meg.
– Elment már?
– El – felelte zavartan Franciska.
– És most szeretne róla egyet-mást hallani? Szép ember, hódító
megjelenés, tüzes, vidám, tud udvarolni. Udvarolt, úgy-e? – tréfálkozott
a grófné.
Franciska halkan, kínosan válaszolt:
– Nem udvarolt, nem, igazán nem, csak érdekel.
– Szóval nem tetszik, nem azért kérdi? Igazán nem tetszik?
– Nekem? – nevetett Franciska.
– No az nem olyan csudálatos, már sok nőnek tetszett és tetszik is
bizonyára. De ha nem hódította meg kegyedet, annál jobb, akkor őszinte
lehetek, mert én nem szeretem Beauharnais Eugént. Ne értsen félre, szép,
fiatal, vidám, egyike volt Napoleon legvitézebb generálisainak, bátor,
elszánt, vakmerő, de könnyelmű, ingatag és a nőkkel… tudja, szereti a
nőket. Lássa, az én édesanyámnak volt egy kis kutyája, különös fajta,
fehérszőrű állat. Gyönyörű nagy szeme volt és szeszélyes, borzas feje.
Azt hiszem, gyáva volt, de olyan hallatlanul vakmerő, hogy sohasem
jutott napfényre gyávasága. Legjobban a fiatal csirkevért szerette,
megfojtott minden útjába kerülő madarat, egy pillanatig nyalta meleg
vérét, aztán melléje ült és sírt. Örökké mozgott, örökké futott, örökké
nyugtalan volt. Mindig emlékezni fogok rá, mikor ősszel végigrohant az
erdőn, a száraz lomb zizegett lába alatt, nagy port vert fel és mikor
megállt, látszott rajta, hogy óriásnak érzi magát. Érti, hogy miért
mondtam ezt el most?
– De Napoleont azért nagyon szereti? – halk kétkedés volt a Franciska
hangjában.
– Nagyon? Igen, azt hiszem, szereti igazán, csak nem annyira, hogy
feláldozná érte jövőjét, hogy követni tudná a szenvedésbe is. A
hatalmáért ezerszer kockáztatta életét, de boldogtalanságát megosztani
nem akarja.
– És ha Napoleon megint hatalmas lenne?
– Akkor hiszem, hogy ismét meg tudna halni érte.
Franciska felvetette tekintetét és bátran nézett a grófné szemébe.
– Köszönöm, grófné. Jó éjszakát.
– Ma este nem látom?
– Nem, ma este… ma este nem érek rá…
– Úgy? Új ruha kell ismét Őfelségének. Ma mit vesz fel?
– Fehér selyemruhát, hattyúprémmel és fehér rózsadísszel.
– Mint egy menyasszony – mondta gúnyosan a grófné. – No, jó éjszakát,
Franciska.
Holdfényes este volt, a nagy park fehér szobrai mint kísértetek, úgy
álltak a gyengén havas fák között és a fagyott út csikorgott Franciska
lába alatt, amint sietve ment a találkozóra. Fehér köpeny volt rajta,
fehér kendő a fején és úgy szaladt a nagy fasorban, mint egy
talapzatáról megszökött kis márvány istennő. A sűrűn összenőtt, nyírott
fák zúgtak körülötte! Milyen ismerős volt neki ez a zúgás, sokszor félt
tőle éjjelenként és fejére húzta takaróját, de nem lehetett elbujni
előle, mégis hallotta, mint egy közeli vízesést. Mert elhagyatott volt
Schönbrunnban, egyhangú napjai szomorúságban teltek el. Harmonikus
érzésvilágához nem illett a bizonytalan helyzet, neki otthon kellett és
mindig gyakrabban vágyott haza Óbudára. Kis szobájára emlékezett és az
órákra. Itt is volt zenélőóra, fel is húzhatta, de nem tette, mert az
inkább szomorú volt. Multjának szép álmai olyanok voltak, mint egy
bolondos, tarka, törökös szövet a jelen sötét fátyola alatt. Esténként
soká gondolkozott és tiszta fogalmakat akart teremteni magában és maga
köré, szép nagy ajtókat, szép nagy ablakokat, de a csendes képeket
elűzték mindig nyugtalan vágyai. Gyakran írt apjának, bocsánatát kérte,
esdekelt, hogy ne gondoljon róla semmi rosszat, biztosította, hogy nem
ember, hanem valami titokzatos, messzi-messzi álom vitte magával,
bíztatta, hogy nemsokára hazatér, de nem kapott választ soha. A multját
elvesztette, jövője semmit sem igért. Sokszor este, ha már nagy volt a
csend, szerette volna, ha valaki jön és megveri, vagy megsimogatja,
nagyon várta, de ha az összes embereket elébe állították volna, hogy
válasszon, azt felelte volna, hogy egyik sem kell.
Útra készen állt Franciska, de nem jött érte senki és egyedül nem tudott
elindulni sehova, mert leláncolták álmai, melyek olyan gyönyörűnek
igérték jövőjét annyi éven át.
Sokszor visszatért emlékeiben ahhoz, amit eddig élt. Tovább színezte az
apró eshetőségeket, melyekkel megkínálta az élet. Hardeneggnél kellett
volna megállnia? Mi lett volna akkor? Jósika volt számára rendelve, vagy
a cár? Megcsalta, elhagyta őket és lehet, maga ellen vétett, mikor önző
vágyakkal menekült előlük.
Semmit sem akart igazán, semmit sem kívánt úgy, amint kívánnia kellett
volna, hogy életcélja lehessen. Mintha egész tettereje kimerült volna
azon az estén, melyen atyját szívtelenül elhagyta.
Ha gondolkozott, mindig szomorú lett, azért elhitette magával újra meg
újra, hogy vészes, nagy önfeláldozásra született, hogy egyedül Napoleont
szereti, bánkódva szereti, mert hőse elhagyatott és nem ura a világnak
többé.
A fák zúgtak, Franciska szaladt, a mai estétől sokat várt, eseményeket
várt. Sietett hát a romok felé, ahol Napoleonról fog hírt kapni és el is
feledte majdnem, hogy a hírekkel egy férfi várja, egy erősakaratú,
szerelmes lovag.
A holdfényben kísértetiesen, tisztán rajzolódtak a mesterséges romok, a
téglahalmaz, köröskörül néhány görög isten, a hegynek nekiépített ívelt
kapu, megrongált domborműveivel, a schönbrunni park regényes dísze. Már
egészen közelért Franciska, de Beauharnais Eugént nem látta sehol.
Felszaladt a hegyoldalon, a romok mögé, nagyot sóhajtva, fáradtan dőlt
egy csonka oszlopnak, egy pillanatra lehúnyta szemét és akkor egyszerre
érezte, hogy valaki mellette áll. Hirtelen felpillantott, tekintete
találkozott az Eugén tekintetével, aki nézte őt és mosolygott. Nagy
volt, sötét, az ezüstös téli éjszakában, Franciska kezet adott neki és
kicsit összehúzta homlokát. Majdnem öntudatlanul cselekedett, de erősen
érezte minden mozdulatát, mintha mélyebben élne, mintha, amit egész
napon át elrejtve álmodott, egyszerre előtérbe lépne és fogva tartaná,
mint a hipnózis.
Beauharnais Eugén megszorította a kezét:
– Hát eljött mégis, Mademoiselle? Szép, hogy eljött, köszönöm.
– Nincs mit köszönnie, herceg – szólott Franciska. – Én köszönöm, hogy
hívott és kérem, mondja el gyorsan, amit tud. Mit kell tennem? Megteszek
mindent, higyje el. Az életemet is szívesen adom oda érte.
Izgatottan beszélt, gyorsan, Eugén mosolygott és gyönyörködve simogatta
hideg kezét.
– Milyen szép hogy eljött, milyen szép – ismételte gyengéden.
– Herceg, kérem, én a híreket várom.
– Elmondok mindent, gyönyörű Franciska, de előbb tudni akarom, miért
szereti olyan nagyon Napoleont?
– Miért? Nem tudom. Nem elég az, hogy szeretem? Bízzék bennem, kérem.
Nyugodtan elmondhat mindent; ha kell, tudok hallgatni, ha kell, tudok
cselekedni, higyje el, nincs senki, senki a világon, aki úgy szeretné
őt, mint én.
– Franciska, kedves Franciska – mondta lágyan Eugén és finoman ölelte át
a remegő leányt, mintha hála volna csak a merész mozdulat, megértő
gyengédség.
– Ön is imádja őt? Úgy-e herceg, ön is meg tudna halni érte? Oh, hogy
szeretem, amiért úgy szereti őt.
– Én is szeretem kegyedet, Mademoiselle Franciska, bízzék bennem kegyed
is.
Franciska a Beauharnais kezébe tette kezét meleg szorítással,
Beauharnais átölelve tartotta őt és hosszú csend borította be a két
fiatal embert. Ennyi ártatlansággal, komoly hittel szemben, kicsit
tanácstalan volt a hódító herceg is, zavarba ejtette, hogy a leány tűri
ölelését. A fák zúgtak, a hold világított, elrejtve álltak a görög
oszlop mögött, Franciska türelmetlen várakozással leste a szót, és nagy
nyugtalanságában megfeledkezett helyzetéről, a percek mulásáról,
mindenről a világon.
– Milyen hideg a keze – szólalt meg a herceg egy idő mulva.
Erre felébredt Franciska; egyszerre érezte a Beauharnais ölelését és
gyorsan bontakozott ki karjából:
– Herceg, nekem mennem kell, nem maradhatok sokáig, könyörgök, mondja
el, mit tud, mit akart velem közölni?
Eugén halkan kacagott:
– Az Istenért, Mademoiselle, ne legyen olyan izgatott, Napoleon meg sem
érdemli, hogy úgy szeresse.
Franciska tiltakozva emelte fel kezét, szenvedélyes lett:
– Nem érdemli meg? Hogy mondhat ilyet, hogy mer ilyet mondani?
– Hát igazán olyan nagyon szereti?
– Imádom.
– Nem is ismeri.
– Az mindegy, láttam az életét, tudom tetteit, ő a legnagyobb ember volt
mindenki között, a legnagyobb hős, hódító, férfi, igazi férfi és egyedül
őt érdemes szeretni.
– Hogy mondhatja ezt, Mademoiselle és miért mondja ezt nekem?
– Megmondom mindenkinek, az egész világnak.
Beauharnais most közel hajolt Franciskához és behízelgő, csitító, lágy
hangon szólt:
– Nem szabad ilyet mondania, Franciska, kegyednek különösen nem.
Dacosan válaszolt Franciska:
– Miért? mert leány vagyok, egy leány nem mondhatja meg, amit érez,
csak…
– Kegyed nem értett meg, szép kisasszony, csak azt mondom, hogy nem
szabad érzelemvilágát kidobni az emberek útjába, mert eltapossák és
aztán kegyednek fáj.
– Hát nincs az ilyen nagy érzésnek semmi értéke? – kérdezte ijedten
Franciska.
Beauharnais most ujból megfogta kezét, a szívéhez szorította, úgy
beszélt a leányhoz, akiről tudta már, hogy gyenge, elhagyatott és
szomorú:
– Gyöngyházszín mosolyú kis hercegnő, értsen meg, a kegyed meleg szíve
csudálatos értékes kincs, de magát lopja meg, ha egy elérhetetlen,
képzelt érzésben pazarolja el ezt az édes drágaságot. Egy erős simogató
kéz kell kegyednek, egy erős, nagyon erős kéz.
– Egy erős kéz – ismételte álmodozva Franciska.
– Hát senkit sem szeret? – kérdezte Beauharnais és most elengedte a
leány kezét, hogy nyugodtabb bizalommal beszélhessen vele.
– Senkit – suttogta Franciska.
– De tudna, úgy-e?
– Tudnék – mondta gyönyörű mosollyal a leány.
Most már neki is a maga érzésvilága lett a legfontosabb és őszintén
felelt, mintha az éjszaka kérdezné titkait, ma is úgy, mint rendesen.
– De kegyedet már sokan szerették, úgy-e kis fehér hercegnő?
Franciska elmosolyodott:
– Sokan épen nem, de némelyek mondták, hogy szeretnek.
– És kegyed nem szerette egyiket sem?
– Nem – felelte határozottan Franciska, de aztán elgondolkozva tette
hozzá: – Azért egy kicsit szerettem, de hamar elmult és sohasem bántam.
Beauharnais végigsimított homlokán, mintha fájdalmas képeket űzne el és
szomorúan mondta:
– Értem, oh nagyon jól értem, kegyed csak azt szereti, akire épen
szüksége van és addig, míg szüksége van rája.
– Oh nem.
– De igen, Franciska, de igen.
– Én nem tehetek róla.
– Lehet, lehet, de mégis meg kellene gondolnia, hogy az, akire épen
szüksége van, nagyon sokat áldoz kegyedért, és kegyed elfogadja hidegen,
kedves mosollyal, lelkiismeretfurdalás nélkül. Én is itt vártam ma este
és kegyed eljött, mert akart tőlem valamit, de hidegen, gonoszul hagy el
abban a pillanatban, amelyben bevallom, hogy szeretem.
Eugén kezébe temette arcát, egy oszlophoz dőlve állt a holdfényben,
sötét galléros köpenyében mint maga a szomorú kétségbeesés. Franciska
remegve nézte őt. Szeretem! azt mondta a herceg. Csudálatos, varázsos
szó. Szerelem! Mi mindent igér, támaszt, nyugalmat, simogatást. A szél
erősebb lett, Franciska fázott, megdermedt kezét gyámoltalanul nyújtotta
Eugén felé és könyörögve szólt:
– Herceg, ön Napoleonról akart beszélni velem.
Beauharnais gyors mozdulattal kapta el a két jéghideg, dermedt kezet:
– Napoleonról vagy az egész világról, nem mindegy az, amikor szeretem?
Franciska ki akarta szabadítani kezét az erős szorításból, de félig
megfagyott ujjai tehetetlenül vergődtek a forró férfikézben:
– Herceg, nekem mennem kell – könyörgött.
– De nem engedem, nem engedhetem, szép hercegnő, nem bántom, szeretem,
csak látni akarom, ne féljen tőlem, a kezét fogom, nézem, imádom. Két
percig maradjon még, Franciska.
És Franciska akaratereje elzsibbadt, zűrzavarosan járt fejében, amit a
grófnétól hallott este: szép, vidám, vakmerő, gyáva, a nőket szereti…
megfojt minden útjába kerülő madarat… a fiatal vért kívánja…
– Engedjen el, herceg, kérem, engedjen – suttogta panaszosan.
– Nem engedem, tündérem, drága szerelmem, Franciskám. Nem engedem.
Boldog vagyok, hogy megtaláltam, dacos, édes, büszke, kis leány –
felelte Beauharnais. Aztán hirtelen magához rántotta, átölelte és
megcsókolta, hogy Franciska gondolkozni sem bírt, lélekzeni sem tudott.
Ez más volt, mint a Hardenegg könyörgése, más mint a Jósika egyetlen,
halk csókja, más, mint a cár vallomása, ez forróság volt, kábító, égető
meleg, melynek érintése lángra gyújt.
– Szeretem – suttogta Eugén.
– Igazán? – lehelte Franciska alig hallhatóan.
– Igazán, nagyon, örökre, kis boldogságom, te!
Gyengéden takarta be köpenyével a fázó leányt, simogatta arcát, haját,
melengedte dermedt ujjait, hogy Franciska már nem didergett, nem érezte
a telet, elfelejtette az éjszakát, nem gondolt vergődő vágyaira, erős
ölelés volt számára az egész világ. A szél fujt, folyton erősebben fujt,
szinte bömbölve nyargalt végig a parkon, de most nem kínozta Franciskát
a fák zúgása, úgy mint kis szobájának csendjében minden este.
Egy óra a fagyban és mi maradt belőle? Franciska szaladt haza, fehér
gallérja repült utána a szélben, fejkendője nyakába csúszott, haja
ziláltan hullott arcába és kezét szívére szorítva ott állt kis
szobájának ablakában. A szívén volt a keze, a Napoleon képén és a vörös
darun, megborzongva húzta ki a vékony láncot ruhája alól, lekapcsolta
róla a Hardenegg ajándékát és elzárta fiókjába a kis aranylapot a karcsú
madárral. Most, mikor sorsa betelt, már nem viselheti azt, ami ígéret
volt a jövőre. A Napoleon-kép ott maradt régi helyén, hisz érte együtt
fognak küzdeni Eugénnel. Franciska lefeküdt, de soká, soká vergődött
ébren ágyában, kicsit kedvetlenül, mint akit kiraboltak. Sírt is közben,
de nem vette észre könnyeit, és nem tudta azt sem, hogy mosolyog
boldogan, míg halkan ismételgette magában: – Igazán, nagyon, örökre, kis
boldogságom, te!