Havas hideg, decemberi délelőttön a schönbrunni kert fagyos útjain
sétáltak Montesquiou grófné, a kis Napoleon, meg Franciska. Franciska
egy pillanatra megállt, hogy egy fehér, csillogó, díszes fenyőgallyat
törjön le és akkor egy apró levélke hullott lábához. Felkapta, egy kőre
volt kötve, cím nem volt rajta, körülnézett, hogy ki dobhatta útjába, de
a nyírott fák sűrűjében senkit sem látott.
Kíváncsian törte fel a pecsétet. A kis lapra néhány sor volt írva
csupán:
– Franciskám, szerelmem, várom, küldjön hírt a romokhoz, vigyen le
néhány sort, tegye a nagy kő alá, ahol álltunk. Én nem mehetek,
vigyáznak rám, figyelik minden lépésemet. Csak azt írja meg: Szeret-e
még? Meghalok utánad, Franciskám. Eugén.
– Franciska! – kiáltotta Montesquiou grófné.
– Franciska! – kiáltotta a kis Napoleon.
– Megyek – felelte Franciska és széttépte a levelet egész apró
darabokra, aztán elszórta a fehér havon, hogy nyoma se maradjon.
Másnap a szobájában talált egy levelet. Ki tette oda, kit vesztegetett
meg Beauharnais Eugén? Nem tudta és nem is tudta meg soha. Nem is
kutatta. A hosszú könyörgést épen úgy eltépte, amint eltépte előző nap a
néhány sort. Most már Bécsbe hívta Eugén, a Schauflergasseban van egy
kis lakás, azt neki adja, ad egyebet is, mindent, amit csak kíván;
jöjjön, jöjjön már holnap, délutánonként várja, háromtól hatig
türelmesen. Úgy jöjjön, hogy mindjárt ott is maradhasson örökre.
– Szeretlek, szeretlek, úgy, ahogy még sohasem szerettem és ahogy
sohasem fogok többé szeretni, a csókjaidra gondolok, fehér nyakadra,
puha kezedre, remegő testedre. Gyere, simogass meg Franciskám, kis
angyalom, gyönyörűségem, életem, gyere, mert…
Eddig olvasta el a levelet Franciska, aztán haragosan dobta a tűzbe
Beauharnais Eugén szerelmes szavait.
Szilveszter napjának délutánján Eugén maga jött ki Schönbrunnba,
Montesquiou grófné fogadta, de Franciskát hiába kereste. Mária Lujzának
kezet csókolt újévre, átadta ajándékát a kis Napoleonnak, meg is
simogatta szőke fejét, de aztán mennie kellett. A grófné megkönnyebbülve
sóhajtott fel, mikor kocsija kigördült a schönbrunni kastély kapuján, de
egy kis levélke mégis csak oda került a Franciska munkakosarába, színes
varrásai közé.
– Ha nem jössz magadtól, ha kerülsz is, vagy ha elzárnak is előlem,
érted jövök és elviszlek erővel. Szeretlek Franciska, az enyém vagy, az
enyém örökre.
Franciskának megdobbant a szíve. Merész szavak voltak, nagy ígéret, most
újra maga előtt látta Eugént, úgy, amint akkor este ölelte a fák alatt.
Szép volt, hatalmas, izzószemű és forró lett egész teste a
rágondolástól. Ha ellopná, elvinné akarata ellen, erőszakkal… Szinte
kívánta egy pillanatra, aztán meg menekülni akart gonosz kívánsága elől.
Neipperg gróf csábító zongorajátéka elhangzott kis szobája csendjébe,
Mária Lujza duettet énekelt vele, szerelmes dalokban ujjongták egymás
felé vallomásukat. Szilvesztert ünnepelték és melegebb volt minden hang
ezen az éjszakán. Búcsú az elmult évtől, ígéret az eljövendőre.
Franciska egyedül volt, magános vacsorája után, egy magános, csendes
éjszaka várta. Óbudára gondolt, az otthonára, az apjára, a sok órára,
szomorú lett nagyon és vigaszt, támaszt keresve ment át a grófné
szobájába.
Már ott találta szép, halványszürke selyem ruhájában, nagy
karosszékében. A grófné kedvesen nyújtotta feléje kezét:
– Jó, hogy jön gyermekem, én is egyedül vagyok, kegyed is egyedül van,
várjuk meg együtt az új évet. Vajjon mit hoz nekünk, kis lányom?
– Ugyan mit hozhatna? Semmit – felelte keserűen Franciska. – Én nem
várok és nem remélek semmit, csak azt kívánom már, hogy muljanak a napok
egyformán, hangtalanul.
A grófné a leány haját simogatta:
– Oh be keserű gondolatok. És higyje el, szomorú kívánsága nem
teljesülhet, Franciska, a napok csak látszólag egyformák és hangtalanok.
Igaz, az órák néha észrevétlenül suhannak tova és az élet megy-megy,
mintha papucsban járna, elmegy mellettünk nesztelenül, nem hallunk
belőle semmit, de ez csak látszólagos, mert utólag mindig ráeszmélünk,
hogy mégis hoz és elvisz, hogy lop és ajándékoz, hogy tétlenül nincs
soha. Igy van, kis lányom… De mondja csak, olyan nagyon szereti még most
is azt a gonosz Beauharnaist?
– Istenem – sóhajtott Franciska.
– Szereti? Hozzám őszinte lehet, vallja be, szereti?
– Nem szeretem.
– Nem szereti? De hát akkor mi baja, Franciska?
– Nem tudom. Megcsókolt, megölelt, magához szorított, azóta háromszor
írt. Azt hittem, szeretem, pedig nem szeretem, nem, nem,… de rá kell
gondolnom mégis. Olyan rossz, olyan borzasztó rossz… Higyje el grófné,
nem szeretem, de azt hittem, boldoggá teszem és, hogy az is boldogság.
Franciska kétségbeesetten temette kezébe arcát, de a grófné felemelte
szomorú kis fejét és a szemébe nézett:
– Boldogság csak az, ha az ember magát akarja boldoggá tenni, kis
lányom, a többi megalkuvás. Ezt jegyezze meg jól, Franciskám. Most pedig
beszéljünk másról. A fiam írt ma.
– Anatole?
A grófné sokszor beszélt neki egyetlen fiáról, de a levelekről eddig nem
tudott Franciska, a levelekről, melyek titokban jöttek, bevarrva
hazulról küldött ruhák ráncaiba, elrejtve egy-egy süteménybe, párisi
nyalánkságok között, kalapok bélésében, csinált virágok kelyhében.
– Igen, igen, Anatole írt – felelte a grófné és egy levelet vett ki
ruhája zsebéből. – Anatole írt, ki épen úgy szereti Napoleont, mint én
és mint…
– Mit írt? – kérdezte hirtelen, nagy érdeklődéssel Franciska.
– Na lássa, lássa, hogy van még, amit vár és ami örömet szerez csalódott
kis szívének – mondta a grófné mosolyogva. – Szeretné tudni, mit ír? Azt
írja, hogy Párisban, hogy Franciaországban a Bourbonok árnyékában,
télközepén nyílnak a kis ibolyák, és százan és ezren viselik kabátjuk
gomblyukában. Tudja, mit jelent ez Franciska? Az ibolya Napoleon virága,
a bonapartisták tavaszi reménysége. Ezt küldte nekem a fiam újévre.
Egy szál hervadt ibolya volt a teleírt lapok közé préselve, a grófné
megcsókolta, aztán a levéllel együtt bedobta a tűzbe. Gyorsan elhamvadt
a kis száraz virág, a sok fekete betű, de megmaradt a reménység, amelyet
hoztak. A grófné egészen közel hajolt a lábánál ülő Franciskához:
– Nem adhatok mást ezen az éjszakán, mint a bizalmamat, a legnagyobb, a
legszentebb titkomat. Megvigasztaltam egy kicsit, kedves gyermekem?
– Köszönöm grófné – mondta meghatva Franciska és megcsókolta az öreg
hölgy kezét.
Szép Szilveszter volt és még mást is kapott ajándékba Franciska, amit
nem is sejtett, de ami az övé volt mégis. A Grabenen, az öreg palotában,
a tűz előtt, éjfél tájban, reménykedve mondta Fini néni a hallgatag,
szomorú Hardenegg grófnak:
– Meglátod, jövő karácsonyra mégis övé lesz a legyezőm.
Erről nem tudott Franciska, de talán megsejtette mégis, mert mielőtt
szobájának nagy ablakánál állva, elbúcsúzott az elmult évtől és az új
felé tárta ki fiatal karjait, csendesen, szégyenlősen visszaakasztotta
aranyláncára Rudolf gróf ajándékát, a vörös darut.
Schönbrunban csendes volt 1814 utolsó éjszakája, Montesquiou grófné
ibolyákról beszélt Franciskának, Mária Lujza szerelmes dalokat énekelt
és halk forró csókokat váltott Neipperg gróffal, melyekben újévi
ígéretek égtek, de Bécsben zajosan ünnepelték ezt a napot is, talán
azért, hogy ne tudjanak semmit az elégedetlenségről és megfeledkezzenek
a kongresszus elmérgesedő harcairól, melynek szimbóluma pedig ott volt a
Zichy Károlyék nagy bálján is, mert Sándor cár most már nem is fogadta
Metternich herceg köszöntését. Az udvar, az összes fejedelmek
Zichyéknél, a szép Julia grófné házában gyűltek össze, de Bagration
Katarina hercegnőnél is estély volt és Beauharnais Eugén ott táncolt,
udvarolt éjfél utánig. Alapjában véve azonban unatkozott és egy óra felé
megszökött a vendégek seregéből. Sietve ment le a vörös szőnyeges,
virágos lépcsőn, alig várta, hogy a szabadba érjen, mikor egy izgatott
női hang szólt utána:
– Herceg, egy szóra.
Eugén megfordult, türelmetlenül, majdnem haragosan, de amint néhány
lépcsőfokot visszatért, meglepetten és tisztelettel hajolt meg:
– Hercegnő, kegyed?
A lépcsőkorlátra könyökölve, lakása ajtaja előtt, Sagan hercegnő állt és
kezét nyújtotta Beauharnais felé:
– Jöjjön be hozzám egy pillanatra, herceg, fontos mondanivalóm van.
– Készséggel, hercegnőm. De hogy van ilyen egyedül Szilveszter éjszakán?
– Vilhelmina merengve válaszolt:
– Az év utolsó éjszakáját mindig egyedül töltöm itthon. Ilyenkor oly jól
lehet elmélkedve visszagondolni és reménykedni.
– Ah, vagy úgy? – Beauharnaisnak gúnyos volt a hangja.
– Talán nem hiszi? – kérdezte kicsit ingerülten a hercegnő.
– Mindent hiszek, azaz kegyed még valószínűtlenebb dolgokat is el tudna
hitetni velem.
– Ne tréfáljon, herceg. Egyáltalában nem vagyok tréfás kedvemben.
– Azt látom.
Vilhelmina izgatott volt, haragos és csalódott. A cár azt ígérte, hogy
eljön hozzá éjfél után néhány perccel és a cár nem jött. A cár
elhanyagolta, az emlékezetes éjszaka óta, amikor megfosztotta őt
Metternich szerelmétől, csak ritkán látta, akkor is mindig társaságban
és ma ismét cserben hagyta.
Sándor cár csakugyan megfeledkezett a hercegnőről, éjfélkor a gyönyörű
özvegy Auersperg hercegnővel táncolta a polonaiset, azzal a hölggyel,
aki legjobban tetszett neki, aki egyedül állt ellen csábításainak és
akit meg akart hódítani minden áron. A cár tovább udvarolt éjfél után
is, de kitartásával megsértette, véresen megbántotta a szép, sötét,
büszke Vilhelminát, akinek pedig meggondolás nélkül fosztotta ki szívét
egy októberi éjszakán.
A hercegnő kibékült azóta Metternichhel, a kancellár nem is vette
komolyan a szakítást soha, de másoknak is udvarolt legalább látszólag és
Vilhelminának meg kellett osztania szerelmét versenytársnőivel.
Szerencsére a cár könnyen bizalmas lett, a cár mindig fecsegett, a
cárnak nem voltak titkai és így adott fegyvereket a megsértett hölgyek
kezébe. Sagan hercegnővel különösen szeretett beszélgetni, mert okos
volt és mert ismerte a politika rejtelmeit.
A kék szalonjába vezette Vilhelmina Eugént, egy csésze teát hozatott
számára, aztán szembe ült vele, a rejtelmes, acélos félhomályú szobában,
mint egy haragos viharfelhő. Beauharnaisnak tetszett a helyzet, a
hercegnőt elragadónak találta sötétvörös, mélyen kivágott
bársonyruhájában, a homlokát körülfogó és a füle mellett hosszan
lecsüngő fehér gyöngysorával, mert a hercegnő egészen megfeledkezett
róla, hogy öltözékének minden díszes ráncára rá van írva, hogy várt
valakit. Érdekes volt, hiába, érdekes és még érdekesebb lenne, ha
meghódítaná ezt a körülrajongott, híres, gyönyörű asszonyt. A hercegnő
nem azért hívta, tudta Eugén jól, de annál ingerlőbb, annál nagyszerűbb
volna a siker is.
Mindjárt megkezdte az ostromot:
– Multkor egy társaságban vitatkoztak, hogy ki a legszebb hölgy a
kongresszuson…
– Kérem herceg, hagyja, engem ez ma egyáltalán nem érdekel, szakította
félbe türelmetlenül a vallomást Vilhelmina. – Hallgasson rám, ön a
Napoleon híve ma is, tudom.
– Hercegnő!
– Tudom – ismételte az asszony.
– És ön az ellensége, a legnagyobb ellensége; ilyen alapon nincs mit
mondanunk egymásnak – felelte nyugodtan Eugén.
– Kérem, kérem, ne játszunk egymásnak, egymással komédiát, én őszinte
akarok lenni és az is leszek. Nekem ebben a percben legnagyobb
ellenségem a cár.
– Nekem barátom őfelsége – szólott Beauharnais.
A hercegnő türelmetlenül kacagott:
– Ilyenek a férfiak, csak áskálódni tudnak, de nyiltan gyűlölni, vagy
szeretni soha. Barátja a cár? A cár kedveli önt, mert ön fiatal,
szellemes, pompás pajtás és mert ön mulattatja őfelségét, szórakoztatja,
elűzi üres óráinak unalmát, ön pedig remél tőle sok mindent, az
exisztenciáját várja a szavától. Szegény ember, hát még mindig nem
tudja, hogy benne bízni nevetséges, ígéreteiben hinni ábránd? Nos, ha ön
nem tudja, én tudom. Önnek ma is csak egy ember kedves és az Napoleon.
Beauharnais felállt, különös volt ez a beszélgetés azzal a nővel, aki
mindent elkövetett a Napoleon megbuktatására, aki legnagyobb
ellenségeinek volt barátnője és aki bizonnyára ebben a percben is
titkait akarja kikémlelni, a rendőrség vagy Metternich megbízásából.
– Kérem, üljön le nyugodtan – folytatta fölényesen a hercegnő. – Látom,
minden hiába, nem bízik bennem. Nézze, herceg, egyetlen szót sem kell
felelnie, csak hallgassa végig, amit mondok, a bizalmamért nem kérek
bizalmat és azért pedig, mert bebizonyítottam, hogy a cár önnek és ön a
cárnak nem barátja, kár olyan nagyon haragudnia. Szóval, ön a cárnak nem
barátja, de szereti Napoleont. Ne tagadja, ragaszkodása jobban tetszik
nekem, mint tetszenék hűtlensége. Én önnek, hercegem, egy Napoleonra
vonatkozó fontos titkot árulhatok el, a cártól hallottam. Akarja?
Beauharnais izgatottan fogta meg a hercegnő fehér kezét, a könnyed
udvarló, az asszonyszívekkel játszó Eugén, egyszerre férfias lett,
komoly határozott, és a Vilhelmina szemébe nézve mondta:
– Esküdjék meg, hogy nem játszik velem, hercegnő.
– Játszani, én? Istenem, herceg, ha akarja, egyetlen szavával
tönkretehet, csak el kell mondania a cárnak, amit tőlem már eddig is
hallott. Ami pedig önt illeti… Istenem, önt gyanus szemmel nézik, önre
vigyáznak, de azt, hogy ma éjjel nálam járt, nem fogja megtudni a
rendőrség, mert hogy Bagration hercegnő estélyéről már távozott,
nyilvánvaló, de hogy hova tűnt, az titok marad. És most nem kínozom
tovább, elmondom, amit tudok, úgy, amint a cártól hallottam; őfelsége
nem tulajdonított a dolognak nagy fontosságot, mert őfelsége azt hiszi,
hogy Napoleon a világ végén is túl van Elba szigetén, és nem tud semmit
az itt folyó eseményekről. Őfelsége enyhe lenézéssel beszélte el, hogy
vannak olyanok, akik még félnek a bukott óriástól és a három millió
főnyi hadsereggel rendelkező európai uralkodók folyton rettegnek az
elbai fejedelemtől és négyszáz katonájától. Ő felsége nevetve mondta,
hogy már régen azon törik a fejüket a tanácskozó politikusok és
uralkodók, hogy távolabbra kéne száműzni Napoleont, most aztán egyik
legutóbbi konferencián egész komolyan felmerült a kérdés, hogy mielőtt a
kongresszus bezárulna, ezt a legfontosabb ügyet is el kell intézni
végleg. Mint egy jó tréfát, úgy mesélte a cár, hogy Szent Ilona szigetét
emlegették, mert „Európa addig nem lesz biztonságban, míg az óceánt nem
helyezi maga és aközé az ember közé.“ Ez a hírem, herceg, használja fel,
amint tudja, Napoleonnak sietnie kell, ha még ebben az életben…
Izgatottan szakította félbe Beauharnais:
– Csend hercegnő, könyörgök, ne szóljon többet. Engedje, hogy
megcsókoljam a kezét. Köszönöm jóságát. Miért tette, amit tett? Nem
tudom, de hogy tette, azzal örök hálára kötelez. Kegyedtől legkevésbé
vártam volna segítséget Napoleon számára, de ki ismeri az asszonyokat?
– Nem Napoleonért tettem, herceg – mondta Vilhelmina és egyszerre
zárkózott lett, hideg, megközelíthetetlen.
– Azt úgyis tudom és tettének okát nem keresem. Engedje, hogy távozzam
hercegnő, sietnem kell, félek hogy megbánja a dolgot és megöleti velem
együtt a titkomat. Jó éjszakát, hercegnő.
A hercegnő felállt, de nem nyújtott kezet Eugénnak, nem is látta már,
haragosan, égő arccal állt szobájának sötét függönyei között és
szenvedélyesen mondta:
– Csak menjen, menjen, a poklot is megmozdítanám, ha lehetne, hogy bajt,
hogy szenvedést okozzak nekik.
Másnap Hager báró jelentette Ferenc császárnak, hogy Beauharnais Eugén
elhagyta Bécset, bizonytalan időre. A feleségét ment el meglátogatni.
Őfelsége nagyon meg volt elégedve a hírrel. A cár boszankodott, mikor
megtudta, néhány asszony szeme könnyes lett és Franciska nem kapott több
levelet. Eugén megfeledkezett róla egészen, megfeledkezett minden
hódításáról, összes szerelmeiről, pedig most csak egy szót kellett volna
szólnia és Franciska lelkesedve kíséri el erre az útjára.