Mária Lujza elégedetlennek érezte magát, éjjel nem aludt, reggel nem
örült a napnak, császári atyjának látogatása szálkát hagyott szívében.
Eddig is vágyott résztvenni a kongresszus örömökkel teli forgatagában,
most az újabb tilalom olthatatlan vágyat ébresztett benne. Este Neipperg
gróf halaványan, könnyezve találta, ölében a Wiener Zeitung legújabb
számával.
– Mi baj, felség? – kérdezte.
– Hiszen tudhatja, láthatja, – mondta Mária Lujza szenvedő arccal és az
újságban nagy betűkkel közzétett előzetes jelentésre mutatott: „Karussel
in der Reitschule, und maskierter Ball in den k. k. Redoutensälen.“
A gróf elolvasta a jelentést és csudálkozva nézett a sápadt asszonyra.
– Holnapután egész Bécs mulat, mindenki mulat, csak épen én, épen én
nem. – Az ex-császárné panasza könnyekbe fult.
– De felség, az Istenért csak nem azért szomorú, mert nem lehet ott a
karuszelen? Hogy illik ez felséged magasztos gondolkodásához? Aztán nem
sajnálná az estét? – A gróf egész közel hajolt hozzá: – Az esténket, a
szép esténket?
– Még annyi este lesz az életünkben – válaszolta dacosan a császárné.
– Most először hoz áldozatot érte, felség.
– Én nem hozok áldozatot, mert én a bálba mennék, ha lehetne,
kényszerűségből maradok itthon.
– Nem gondol rá felség, hogy nekem most fájdalmat okoz?
– Nekem is fájdalmat okoz, hogy nem láthatom a karuszelt és nem mehetek
az álarcos bálba. – Mária Lujza haragosan tépdeste zsebkendőjét.
A gróf halk és szelid maradt:
– Hát olyan nagyon érdekli az a karuszel felségedet?
– Kimondhatatlanul.
– Felséged már annyi ragyogó mulatságon vett részt, mint ünnepelt
királynéja a fényes estélyeknek, miért akarja épen ezt látni?
– Mert akarom, nem szabad és én akarom.
– Ha érdekli felségedet, én elmehetek és elmondok mindent.
– Persze – pattant fel a császárné, – ön is odavágyik, ön is elhagy,
mindenki elhagy engem, már látom.
Neipperg megsimogatta úrnője kezét:
– Én hagynám el? Nem hagyom el a világ minden kincséért, épen csak
felséged kedvéért mentem volna oda. Nekem a legnagyobb örömöm, ha
felségeddel lehetek, de egyetlen szeszélyének teljesítéséért feláldozom
a lelkem üdvösségét is szívesen.
Ilyet soha sem hallott senkitől a szőke Mária Lujza és a szerelmes
szavak kicsit lecsillapították háborgó lelkét.
– És ön, gróf, nem szeretett volna résztvenni a karuszelen, a lovagok
között értem?
– Nem, felség. A huszonnégy lovag mindegyikének meglesz a maga hölgye,
akitől átveszi az ünepély kezdetén arannyal hímzett esárpját, de az
egyetlen, kitől én ujjongva fogadnám el, halálos küzdelemre is készen, a
buzdító jelvényt, nincs a hölgyek között.
Mária Lujza arca elé emelte legyezőjét:
– De hisz mindez csak tréfa, játék csupán.
– Játék, tréfa, igaza van felség és engem épen azért nem érdekel. A
középkor emlékeit idézik fel holnapután a Burg nagy termében, de a vele
járó érzések nélkül. A mi korunknak nincs már érzéke a letűnt idők
lelkesedése, különös képzeletvilága, ideális szerelmi életének nyilvános
fitogtatása iránt. Az ember ma már nem tör lándzsát azért, hogy
meggyőzzön mindenkit szíve királynéjának szépségéről, nem kockáztatja
életét a tőle kapott szalag színének diadaláért, a szerelem ma már
kerüli a feltünést és titokzatos fátyolba burkolódzik, kiváncsi szemek
elől… Azért töltsük együtt az estét csendesen Schönbrunnban, felség.
Mária Lujza pirult, mosolygott, megnyugodott, de mikor a gróf távozott,
keserűsége és haragja ismét elűzte szívéből az est emlékeit.
Elbúcsúzott Montebello hercegnőtől, lefeküdt, de nem aludt és késő éjjel
hivatta Franciskát.
– Holnapután nagy ünnepély lesz az udvarnál, utána álarcos bál, én el
akarok menni a bálra, Franciska.
A leány csudálkozva állt az ágy lábánál. Miért mondja ezt neki, épen
neki a császárné, most éjjel titokzatosan, halkan?
– Franciska értsen meg jól – folytatta Mária Lujza. – Édesatyám, a
császár, nem akarja, hogy ott legyek, de az álarc alatt nem fog
felismerni senki sem. A hercegnőnek nem szabad tudnia a dologról, este,
ha már mindenki nyugodni tér, elszökünk a kerten át, és a nagy fasorban
vár majd a kocsi. Ketten megyünk, kegyed, meg én, kosztümről majd
gondoskodom. Dominót veszünk, a hajunkat is elrejtjük. Jaj, csak engem
fel ne ismerjenek a lábamról. Napoleon azt mondta mindig, hogy ezer nő
közt is megtalálna, ha a lábamat látná csupán.
– Felséged lába valóban csodálatosan kicsi – milyen jó volt az éj
közepén rázúduló szeszélyes álomban egy egyszerű megjegyzést találnia
Franciskának.
– És keskeny is – tette hozzá Mária Lujza, kidugva fehér lábahegyét a
paplan alól. – No de azért nem fog feltünni. Dominót pedig találunk a
ruhatáramban eleget. Párisban sokszor rendeztünk álarcos bált, és
észrevétlenül vegyültünk a tömegbe a császár meg én. Őt nem is ismerték
fel, de nekem mindig a legszebb volt a ruhám. Az utolsó bálra dalmát
nőnek öltöztem és a császár fejét csóválta, mikor megtudta a ruha árát.
Azért nem bánta. Mindenki azt hitte, hogy hideg, félelmetes, pedig jó
volt hozzám, nagyon szeretett és ő félt inkább tőlem. Mindig örömet
akart nekem szerezni, azt mondta, hogy ő a világ ura, de én a világ
királynéja vagyok.
– Felséged szerette Párist úgy-e? – kérdezte Franciska.
– Hogyne, hiszen csak mulatság, fény volt számomra ott az élet.
Franciska remegett a felindulástól:
– Felséged boldog lehetett nagyon?
– Persze, hogy boldog voltam, nagyon boldog, harminc ruhát is
rendelhettem egyszerre és milyen ruhákat. A legszebbeket el sem
hozhattam, azokat elvették tőlem, mikor a császárságnak vége lett.
Elvették a nagy gyöngysoromat is, melyet a kis Franzl születésekor
kaptam… – Kicsit eltünődött a trónjavesztett fejedelmi asszony, de a
vigasztaló gondolat közel volt:
– Holnapután azért elmegyek a bálba, ragyogást akarok újra látni, fényt
és pompát. Meglátja, milyen szép lesz és érdekes, nem fog ismerni senki
sem, táncolhatok, akivel akarok. Igy még sohasem mulattam! Párisban
mindig figyelmeztetni kellett az embereket, hogy ne gondoljanak arra,
hogy én vagyok a császárné, felejtsék el, de az mégis nehezen ment. Oh
be jó lesz! Adja ide gyorsan a pongyolámat, mindjárt kikereshetjük a
dominókat. Aztán vigyáznunk kell, hogy a hercegnő meg ne tudja, ő
elárulna, a hercegnő mindig azt akarja, amit a lieber Papa akar. Én is
azt akarom, de most az egyszer nem baj, mert titok marad… A grófnak sem
mondom el, a grófnak rosszul esnék, mert ez olyan, mintha elszökném egy
kicsit Párisba…
*
Egész Bécs izgalomban volt a nagy ünnepély napján, Metternich olyat
akart mutatni az idegen fejedelmeknek, amilyet még sohasem láttak és ami
felülmuljon mindent, amit a kongresszus eddig nyújtott. A kancellárnak
Ludovika császárné segített, aki olyan ünnepélyekre vágyott, milyeneket
emberi szem sohasem látott, aki élőképekben élvezte a szerelmet és mások
játszi csókjában, ami valóra sohasem vált életében. A császárné letűnt
korok bársony ruhájában, sólyommal vállán ment vadászni, hárfázott és
míg magas, sötét karosszékben a Burg ablakában hímezett, selyemruhás
apródról álmodott, aki lábánál ülve, epedő szonettekben énekelje meg
szépségét. A karuszel ajándék volt hát regényes lelke számára és
rendezése gyönyör.
A Burg hatalmas lovardájában, külön nagy páholyt építettek, a császárok,
királyok, fejedelmek számára, és a nagy estén nehéz, vörös függönyök
között, ott ült dobogó szívvel a halavány, szép Mária Ludovika, mellette
pedig vállára hulló hamvas fürteivel, bánatos, lemondó mosolyával
Erzsébet, az orosz cár szenvedő, annyiszor megcsalt felesége.
Az uralkodókkal szemben ült a huszonnégy szívkirályné, a huszonnégy
lovag huszonnégy hölgye, hosszú leomló fátyolokkal eltakarva, mint
regényes szerelmeknek ragyogó titkai.
Amint a fejedelmek helyet foglaltak, és felettük a karzaton megszólalt a
halk zene, a hölgyek hátravetették fátyolukat és ott álltak ezer meg
ezer gyertya fényében, tapsok, éljenkiáltások viharában. Szépek voltak,
hatan-hatan egyforma színben, egyforma viseletben, magyar, lengyel,
francia, osztrák, középkori ruhákban, ékszerekkel teleszórt zöld, vörös,
kék és fekete bársonyban. Valaki akadt, aki kiszámította, hogy tizenöt
millió forintot ért a drágakövek és kincsek halmaza, mely beragyogta
szépségüket. Az est királynéja Zichy grófné volt. A szép Juliát nemcsak
Frigyes Vilmos találta legszebbnek. Magyar ruhájának fehér atlasza
felett gyémánt csattok tartották a zöld bársony tunikát, és a fehér
fátyolok fölé omló sötét bársony ujjat is ugyanolyan fehér, tündöklő
ékkövek fonták át. Arannyal hímzett mellénykéjén smaragdok és rubinok
ragyogtak és fejéről a ruha szegélyéig úszó fehér fátyolán gyöngysorok
folytak le, mintha minden tengerek mélye elküldte volna neki kincseit.
Sagan hercegnő is pompás volt lengyel ruhájában és Bagration hercegnő, a
szeszélyes kis francia dáma, aki úgy hatott, mintha XIII. Lajos
udvarából szökött volna ide Bécsbe, elfeledtetve mindenkivel a századok
múlását.
A huszonnégy lovag meghajtotta lándzsáját az uralkodók előtt, aztán
hölgyeikhez lovagolva, átvették a küzdelemre buzdító hímzett szalagokat.
A zene szólt, a karzatokat megszakító korintusi oszlopokra erősített,
címeres pajzsokon lengtek a zászlók, az apródok mozdulatlanul álltak, a
vitézek fekete lovaikon körülvágtatták a nagy termet, és nyergeik alatt
libegtek a zöld, vörös, kék, fekete, súlyos, hímzett takarók.
A hősi játék megkezdődött, a közönség ujjongott, a császárnék kegyesen
bólintottak, a hölgyek arca égett. A lovagok lelkesedve láttak a
küzdelemhez és a győzők hölgyeik szemének ragyogásában keresték
jutalmukat, úgy mint régen, sok száz évvel azelőtt.
Aztán az álom véget ért, a Burg órája tizet ütött, a fekete lovak
türelmetlenül táncoltak a porondon és a hölgyek meghajoltak az uralkodói
páholy előtt. Ferenc császár hosszú arca csupa mosoly volt, kopasz
fejével szüntelenül bólogatott, a szomszéd teremben pedig vacsora várta
az est hőseit.
Magas emelvényen, arany edénnyel terített asztal mellett ültek középen a
fejedelmek, balra tőlük a hercegek, a miniszterek, a kongresszus tagjai,
jobbra a huszonnégy vitéz hölgyeivel. Köröskörül, meg a szomszéd
termekben a meghívott vendégek foglaltak helyet, miközben hárfások
dalokat énekeltek, hogy magas hegyfokon épült, régi, bástyás lovagvárba
álmodhassa magát mindenki, aki tud és ráér álmodni.
Mária Ludovika császárné mosolyán látszott, hogy ő messze jár. Az ő
képzelete teremtette meg ennek az estének fényét, ő hozatta a
virágfüzéreket mindenünnen, ahol ősszel is virág terem, ő rakatta tele
csudálatos gyümölcsökkel az arany tálakat, ő állította a fehér csipke
abroszokra a színes porcellán lovagokat, az ő lelke ezer színben tudott
ragyogni, a szép láttára úgy, mint a gyertyák fényében tündöklő
csillárok tiszta kristálya. Aznap este beszédes, rózsás volt a fehér
Milano Bécsbe száműzött leánya. Az osztrák császárné boldog volt, néhány
tűnő perc mámorában.
A schönbrunni kastély órái is elütötték már a tizet és Mária Lujza nem
marasztalta Neipperg grófot, Montesquiou grófné hiába várta Franciskát,
a kerti utakon pedig titokzatos lábnyomokat rajzolt egy pár rózsaszínű
és egy pár zöld selyem cipő.
Soká keresgélt Mária Lujza dominói között, míg kiválasztotta a zöldet,
meg a rózsaszínűt, órákig tünődött aztán, melyik illenék neki jobban,
végre a rózsaszín mellett döntött, de mire lihegve dőlt a fasorban
reájuk váró kocsi szögletébe, már megbánta, hogy nem a zöldet vette fel.
Olyan szép is volt Franciska, púder nélkül is fehér a bőre, pirosító
nélkül is rózsás az arca, és a zöld kucsma alatt ragyogot a szeme.
– Tegyük fel az álarcunkat, nehogy benézzen valaki a hintó ablakán, –
mondta, egyet sóhajtva az excsászárné.
Aztán Párisról kezdett mesélni, elveszett trónjáról, sok letűnt fényről,
egy halott világról és Franciska kérdezett, mindig újra kérdezett, mert
Mária Lujza szívének hiú emlékei között egy morzsányi Napoleon utáni
vágyakozást szeretett volna találni. A mai est varázsával akarta őt
elrabolni Neipperg gróftól örökre. Ma végre ismét történik valami
egyhangú életében és ő cselekedhetik a nagy, szent cél érdekében, amely
fogva tartotta lelkét, mióta a Montesquiou grófné közelében élt.
Napoleon! az ő neve lett ismét az egyetlen, ami tiszta, csendes sorsát
beragyogta.
Milyen jól esett a tudat, hogy Mária Lujza Metternich, Neipperg gróf és
Montebello hercegnő ellen szövetkezett vele ma estére és titkával
akaratlanul, mit sem sejtve, Napoleon híveihez láncolódik.
A kocsi megállt, felsuhantak a ragyogó virágfüzéres lépcsőkön és
elbűvölve álltak meg egy pillanatra a narancsfasorban, mely a nagy
táncteremhez vezetett. A fák fehér virágdíszben álltak egymás mellett
hosszú sorban, és közöttük égtek hatalmas viaszgyertyás kandeláberek.
Nyolcezer gyertya égett a teremben, virágok közé rejtve szólt a zene a
karzaton, ezüst rojtos, fehér selyemmel díszített magas emelvényen
foglaltak helyet az uralkodók, és előttük, a terem közepén, a huszonnégy
lovag négyest táncolt huszonnégy fátyolos hölgyével.
Az első, akit Franciska a lovagok között megpillantott, Hardenegg Rudolf
gróf volt. Szíve megdobbant! Gyönyörű ifjú leánnyal táncolt a gróf és
bizonyosan már régen elfeledte őt. Franciska a vörös darura szorította
kezét! Vajjon akart-e tenni érte igazán valamit, úgy amint igérte?
Szeretett volna beszélni vele és tudta, hogy kerülnie kell.
Amint így állt a tömeg között, kicsinek, kitaszítottnak érezte magát.
Hiszen aki nemrég úgy szerette, most mással táncol. Vajjon mit szólna,
ha tudná, hogy ő itt áll, ő, akinek egy őszi estén megkérte kezét,
lobogó gyertyafénynél, Óbudán, egy barna ház kapualjában? Talán nem is
emlékeznék rá! Más világ ez, új vágyakról, ragyogóbb érzésekről beszél.
Szép volt Hardenegg sötétzöld bársony ruhában, sárga csizmájában.
Előkelően, finoman mozgott, fehér tollas nagy kalpagján ragyogott a
gyémánt forgó, és Franciska szíve hallotta arany sarkantyújának
pengését.
Milyen büszke érzés lehet táncolni vele, melegedni egy ilyen férfi
szerelmes pillantásában. Talán kezében kellett volna hagynia kezét
akkor, októberben, mikor a darvak szállnak, mikor örök szerelmek
születnek az őszi hervadásban.
Egy hónap telt el azóta. Mi változott sorsában annyi esemény között?
Semmi. De ha nem változott, hát majd fog. Az egész világ nyitva áll
előtte és ő követelni fogja jussát az élettől, nem kell a halk érzelem,
a mosolygó megalkuvás; szerelem kell, nagyság, szenvedély…
– Bécsben is szép, úgy-e? – kérdezte Mária Lujza.
– Szép, felség, nagyon szép, – felelte Franciska.
– Csitt, nem szabad nekem azt mondania felség, nevezzen Lujzának!
A társalgás halkan folyt, nem hallotta senki, csak egy fekete bársony
ruhás spanyol grand, aki a két, kicsit megriadt nőt belépésük óta
figyelte, kalandra vágyva.
Most kardjához kapott fehér keztyűs kezével, vidám fénnyel telt meg
sötét szeme, lekapta nagy bársony kalapját, és azzal a könnyed
fesztelenséggel hajolt közel Mária Lujzához, mellyel csak álarcos
bálokon lehet megszólítani a hölgyeket:
– Jó estét, felség – mondta ingerkedve.
– Na látja – fakadt ki Franciska felé fordulva a császárné és szó nélkül
el akart tűnni a tömegben.
– Oh istenem, hát nem is fogadja köszöntésemet? Úgy látszik, le kell
lepleznem inkognitómat. – A szép spanyol felemelte álarcát, egy
pillanatra találkozott tekintetük és Mária Lujza ijedten, halkan
sikoltotta:
– Beauharnais Eugén! De hogy ismert meg?
– A megismerés csak e percben történt, eddig annyit tudtam csupán, hogy
egy felséges hölgy, kíváncsi voltam, ki lehet, mert a felségek ma nem
vegyülnek el a halandók tömegében. Most elárulta magát, Mária Lujza.
A császárné hirtelen Eugén karjába fűzte kezét:
– Vigyázzon kérem, senkinek sem szabad tudnia, hogy itt vagyok. Istenem,
mindjárt sírok.
– Ne tegye, a világért se tegye, én kielégítettem kíváncsiságomat,
higyje el, amint belépett, mindjárt tudni akartam, ki lehet ez a kis
rózsabimbó. Nem árulom el, esküszöm, igaza van, ha egyszer megszökik a
schönbrunni kolóstorból.
– Ma történik először – mondta méltóságosan a felség.
– Velem szemben nem kell védekeznie, különbenb is mindegy, fő az, hogy
élvezze az estét. Tekintsen lovagjának, nem fogom zavarni mulatságában,
de ha szüksége van támaszra a kalandos vállalkozás közben, forduljon
hozzám.
– Még csak ez kellett – nevetett a császárné megvigasztalódva.
Az ünnepi négyes véget ért, felhangzott a polonéz és Mária Lujzát táncra
kérte egy bajazzo.
– Kegyed is egy kis felség? – fordult Franciskához Napoleon mostoha fia.
– Kérem ne kérdezzen, úgy sem árulom el, ki vagyok.
– Biztos?
– Oh egészen bizonyos.
– Óhajt táncolni?
– Köszönöm, inkább nézni szeretnék egy keveset.
– Nem ismeri még a társaságot? Párisból jött Mária Lujzával?
– Jaj Istenem, már megint kérdez. Tudja mit, majd én kérdezek inkább.
– Mit óhajt tudni?
– Sok mindent. Először is mutassa be nekem az uralkodókat, persze így, a
távolból.
– Nem ismeri őket? – csudálkozott Beauharnais.
– Nem bírom leszoktatni a kérdezésről, de most kivételesen felelek.
Csak…
Franciska elhallgatott. A cár arca jelent meg képzeletében, amint
bizalmasan hajlik hozzá a budai bálon.
– Nos? – kérdezte Beauharnais.
Franciska összerezzent.
– Csak Ferenc császárt ismerem, mondotta azután nyugodtan.
Beauharnais Eugén karját nyújtotta Franciskának:
– Jöjjön, menjünk közelebb, hogy jobban láthassa a világ urait. Én is
ott lehetnék a főhercegek között, de sokan megszöktünk vacsora után,
kedvesebb a bálban részt venni, mint nézni. Hogy fájna az orosz cárnak,
ha ott kellene ülnie, míg mások mulatnak.
– Az orosz cár nincs itt?
– Nincs, beteg, majd a karuszelt megismétlik tiszteletére. Látja, Sándor
cár kedves ember, más mint a többiek, neki köszönhetem, hogy itt
némiképen elismerik létjogosultságomat.
– Miért?
– Oh be kedves. Reménylem, azt tudja, hogy a Napoleon mostoha fia
vagyok, hogy szerettem őt és lelkesedtem érte?
– Már nem szereti?
– Szeretem és szeretni fogom mindig, csakhogy az élet hív. Jobb lenne,
ha az ő oldalához szólítana, de mit tegyen az ember? Én megértem Mária
Lujzát is.
– Én nem, – felelte Franciska – nekem egy fél-életnél, a megalkuvásnál,
mindig kedvesebb lenne a halál.
– Minő nagy szavak, Madame. Vagy talán Mademoiselle?
– Leány vagyok – felelte Franciska.
– Persze, szép, fiatal, lelkes leány, önfeláldozásra kész. Mondja,
igazán fiatal?
– Huszonkét éves vagyok már.
– Oh be szeretném látni, nem emelné fel az álarcát egy pillanatra?
– Hercegem, kegyed megfeledkezik az uralkodókról.
– Milyen szigorú. De ha úgy kívánja, elmondom leckémet is szívesen.
Szóval a császárt ismeri? Ferenc császár únja az egész dolgot, ő jobb
szeretne a Glacin sétálni, kanáriját etetni, vagy virágait ápolni. Az
orosz cárné ül mellette. Ma nagyon szép, illik neki a fehér ruha, olyan
mint egy fiatal leány, mint egy szomorú, magános virág, a cár
elhanyagolja, gyermeke nincs, sokat sír és Czartoryski Ádám herceget
szereti, ki tőle remél segítséget Lengyelország szabadságának ügyében.
Szegény Czartoryski, szegény Erzsébet. Mert remélem tudja, hogy a cár
úgyis engedni fog és Metternich győz? Ha ezt most hallaná Sándor,
biztosan megvonná tőlem barátságát, de azért, higyje el, így lesz. Nekem
is sok mindent ígér a cár, de végül is…
– Ön is szeretne kapni valamit? – kérdezte érdeklődve Franciska.
– Természetesen, mindnyájan csak azért jöttünk a kongresszusra, mert
reméljük, hogy nyerhetünk, vagy félünk, hogy elvesztünk valamit. Sajnos,
nekem szomorúan állnak az ügyeim, de beszéljünk másról, Mademoiselle.
Mária Ludovika császárnét sem ismeri?
– Ő a lila ruhás, úgy-e?
– Igen, Ferenc császár mellett, a sok-sok ibolyával, lássa, milyen
boldogan mosolyog, pedig fáradt és álmos már. Szereti a szép
ünnepélyeket, a virágokat, a zenét. Mögötte áll a porosz király és Zichy
grófnét keresi a tömegben; mihelyt Ferenc császár távozik, két perc
mulva már a szép Juliával fog táncolni. Fogadjunk. Akar fogadni?
– Hogy fogadnék? Ön bizonyosan jobban tudja.
– Persze, hisz csak azért ajánlottam, mert ürügyet kerestem, hogy
megszoríthassam a kezét.
Franciska erre ki akarta húzni karját a Beauharnais karjából, de az
észrevette és hirtelen erősebben szorította magához:
– Haragszik? Oh ne haragudjék, egy álarcos bálon mindent szabad.
– Ki az a kövér, a porosz király mellett? – kérdezte Franciska, hogy
meneküljön a beszélgetés kényes fordulata elől.
– Württemberg uralkodója. Úgy-e szörnyen vastag? Ki kell vágatnia az
asztalt, mely mellett ül és senki sem fér el vele egy kocsiban. Aki
Ludovika császárné mögött áll, a kis sápadt, sasorrú, hirtelenszőke
hajú, az VI. Frigyes, a dán király. Miksával beszélget, a bajor
királlyal, aki… azt akarta mondani Eugén, hogy „az apósom“, de közben
meggondolta. Ez a titokzatos idegen bizonyosan nem tudja, hogy ő nős, és
az ilyesmi nem tetszik a fiatal lányoknak.
– Aki? – kérdezte Franciska.
– Aki szintén Napoleon híve volt.
– Milyen furcsa az élet – mondta Franciska.
– Furcsa, de néha szép is. Úgy-e szép? Most például. Mondja, hogy
kegyednek is szép egy kicsit.
– Nagyon szép.
– Köszönöm. Na most táncoljunk.
– Azt akarja tudni, hogy milyen karcsú vagyok? – kérdezte ingerkedve a
leány.
– Milyen gonosz. Azért bevallom, arra is kíváncsi volnék, nagyon irígy
jószág egy ilyen dominó, eltakar mindent és…
– Térjünk vissza az uralkodókhoz.
– Már kifogytunk belőlük, de más nagyokkal szolgálhatok, ha parancsolja.
Az egész színes tömegben azt hiszem nincs senki, aki valami címet ne
viselne neve előtt.
– Talán mégis van – nevetett Franciska.
– Előfordulhat esetleg, de az bizonyosan titokban tartja. Nézze, nézze,
ott a sarokban áll Metternich, lord Castlereagh és Talleyrand.
Talleyrand francia hazám képviselője, nem sok keresni valója van itt,
mint olyannak, de ő mindig saját személyi hasznát hajhássza elsősorban
és az élő hatalom fényében melegszik. Most XVIII. Lajosért lelkesedik,
de volt a Napoleon híve is, az azonban átlátott a szitán, azt mondta rá,
hogy közönséges gazember selyem harisnyában. Azt hiszem igaza volt.
– Milyen csúnyák az emberek – mondta Franciska.
– De szépek is, kivált a nők és az a fő. Megjegyzem, Talleyrand igazán
csúnya; ravasz, ellenszenves az arca, és épen úgy biceg, akár csak az
ördög maga. Azt azonban igazán szeretném tudni, miről beszélnek a
politika nagyjai? Vajjon Nápoly, Lengyelország, vagy Svédország sorsát
döntik-e el? Látja gyermekem, ez a terem a mulatság színes kertje,
mindenki az élvezetet hajhássza és néhány lépésnyire az örvendő
tömegtől, élénken, komolyan tárgyalnak súlyos politikai kérdésekről. A
világon mindenütt ellenséges lábon állnak egymással a mulatság és a
diplomácia. Bécsben most kézenfogva járnak. Metternich házasította össze
őket. De most már igazán jöjjön táncolni, Mademoiselle.
– Mindjárt. Nézze herceg, az udvar távozik, azt még látni szeretném.
Amint Ferenc császár és a felséges asszonyok elhagyták a tánctermet,
valcert kezdett játszani a zenekar és Eugén most már kérdés nélkül fogta
át Franciska derekát.
– Most már jönnie kell. És tudja, úgy-e Mademoiselle, hogy ma éjjel
egyetlen pillanatra sem távozom oldala mellől? Úgy várom türelmesen, míg
végre megláthatom arcát és haját.
A keringő forgataga elragadta őket, Franciska szinte szédült, színesen
suhantak el mellettük a párok, volt itt, a beduintól az oláh legényig,
mindenféle nemzeti viselet. Tarka dominók selyme suhogott, denevérek
libegtették szárnyaikat, fesztelenül mosolyogtak, összebonyolódtak,
álruhában járt-kelt itt mindenki és néhány órára kibékült, egymáshoz
simult a társadalom az álarcok mögött. Egy pillanatra Jósikát is látta
Franciska, fekete selyem frakkban, álarc nélkül, de Hardeneggel nem
találkozott többé, elvesztette szem elől.
– Mutassa meg az arcát – könyörgött mindig újra Beauharnais.
– Miért olyan kíváncsi?
– Mert tudom, hogy idegen itt, mert tudom, hogy nem látom meg többé
soha.
– Jobb is – mondta Franciska. – Igy érdeklem; ha látna, biztosan vége
lenne a varázsnak.
– Nem hiszem – felelte hévvel a szép francia. – Valami egész különös van
a lényében, a szavaiban, a mosolyában és a szeme olyan szép lehet, ha
szemöldöke is látszik, meg a homloka. Úgy-e nagyon sokan szeretik
kegyedet?
– Nem tudom, tettel még nem bizonyította senki sem és a szó olyan
keveset jelent.
– Én meg vagyok győződve róla, hogy gyönyörű, nem tudom milyen, de
álmodni fogok róla sokáig és azt hiszem, így van vele mindenki, akivel
egyetlen szót váltott, aki mozogni látta, vagy nevetni hallotta.
Franciska arca égett, de vállatvonva könnyedén válaszolt:
– Az ilyesmi hirtelen jön, herceg, és hamar múlik.
– Lehet, de különös és csudálatos. Akár cseveg, akár táncol, akár nevet,
mindegy, mondhat, amit akar, tehet, amit akar, nem az nagyszerű, amit
mond és tesz, hanem ahogy mondja és teszi. Más mint akiket ismerek,
frissebb, idegen, ismeretlen, sohasem látott, nem remélt. Mit mondjak
még? Higyjen nekem, nekem hihet, én ismerem a nagy világot, ismerem a
nőket, láttam a legszebbeket és egyik sem bűvölt el úgy, mint kegyed
most, a fekete álarc mögött, csúnya, nagy, irígy dominójában.
– Herceg, ön tréfál velem… – mondotta Franciska majdnem haragosan.
– Nem tréfálok, vagy jó, higyje, hogy tréfálok, jobb is talán, ha
öntudatlan marad, ha nem ismeri személye varázsát, mert addig
gyönyörködhetnek benne mások igazán. Jöjjön, Mademoiselle, együnk és
igyunk valamit és ne irígyelje tőlem a mai éjszakát.
– Nem irígylem herceg, szívesen maradok önnel, ha úgy akarja, de
meséljen nekem Napoleonról.
– Napoleonról? – a herceg csudálkozva állt meg a narancsfasorban.
– Róla, róla. Ön ismerte és szerette őt, én szeretem, de sajnos, nem
ismerem.
– Tudja, Mademoiselle, hogy az ő neve kicsit ellenségesen hangzik itt,
ma este?
– De mikor engem ő érdekel legjobban a világon.
– Jó, tehát kérdezzen és én felelek. Csatáiról meséljek, vagy
személyéről, szavairól, tetteiről, nagyságáról, vagy bukásáról?
– Arról, hogy valaha visszajön-e még? Hogy visszavárják-e
Franciaországban? Hogy szeretik-e sokan? Hogy vannak-e hívei? Hogy…
Beauharnais keze remegett az izgalomtól, mikor Franciska karjára tette:
– Csitt, az Istenért csitt. Elrontunk mindent, megöljük híveit és… Jobb,
ha még nevét sem ejtjük ki, Mademoiselle.
– Ön várja, ön visszavárja, látom, tudom – ujjongott halkan Franciska.
– Jöjjön, Mademoiselle, igyunk egy pohár frissitőt.
Mária Lujza mulatott, táncolt, kacagott, Franciska alig bírt rátalálni,
figyelmeztetnie kellett kétszer is, hogy menniök kell, míg alszik a
világ, míg észrevétlenül juthatnak haza.
– Még csak egy óra mult, de sajnos, igaza van, mennünk kell. Jövök
azonnal, – mondta a császárné, hosszasan búcsúzva egy arabstól.
Franciska Beauharnais Eugénnek nyújtotta kezét:
– Jó éjszakát.
– Mademoiselle, nem engedem el, míg le nem veszi álarcát.
– Pedig hiába, mert nem veszem le.
– Egy pillanatra.
– Egy pillanatra sem.
– Milyen hamar eltelt az idő.
– Bizony hamar.
– Mondja meg legalább, hol lakik?
– Nem mondom meg azt sem.
– Úgy-e Schönbrunnban?
Franciska fejét rázta és kacagott:
– Milyen kegyetlen – mondta Eugén. – Hát legalább a haját mutassa meg,
egy pici tincset csak.
– Lehetetlen.
– Gyerünk – mondta Mária Lujza. – Jó éjszakát, Eugén.
– Lekísérhetem a lépcsőn, szép kis felség?
– Nem, nem, észrevétlenül kell távoznunk, úgy, ahogy idejöttünk.
A rózsaszínű és zöld dominó selyme suhogott, Mária Lujza és Franciska
eltüntek a bálból, mint a hamupipőkék, kiknek a tündér parancsszavára
haza kell térniök.
– Hogy mulatott? – kérdezte a kocsiban Mária Lujza.
– Nagyon jól, és felséged?
– Pompásan. Bécs szebb, mint Páris. Most már csak a lieber Papa meg ne
tudja, meg a hercegnő és a gróf sem. A gróf nem volt ott a bálon.
Szegény, bizonyosan rám gondolt. Holnap nagyon kedves leszek hozzá.
Franciska mosolygott, ő arra gondolt, amit Beauharnais mondott, a
reményekre, melyekről remegő keze, ijedt hangja beszélt.
Aztán egy gyors futás a kerten át, halk szóváltás a megvesztegetett
kocsissal és őrrel, aki azt hitte, két szerelmes komornát bocsájt be az
alvó kastélyba, nesztelen ajtónyitások, titokzatos suttogás, elfojtott
nevetés, gyors vetkőződés a sötétben, és a könnyelmű császárné mély
sóhajjal bujt be selyem paplana alá, csipkés ágyába.