Délután, még mielőtt leszállt a korai őszi alkonyat, Ferenc császár
bement fejedelmi műhelyébe, ahol szekrénykéket, madárkalitkákat
faragott, pecsétviaszt gyártott, új egyenruha-gombmintákat formált a
hadsereg számára és illatszerek keverésén törte fejét, hogy bódító
találmányaival alkalomadtán meglepje családja hölgytagjait. Soká
nézegette a polcok kincseit, míg végül kiválasztott egy kis
esztergályozott szekrénykét unokája számára, meg egy üveg különösen jól
sikerült illatszert Mária Lujzának, aztán kocsiba ült és kihajtatott
Schönbrunnba.
Először a kis Franzlt látogatta meg és átadta neki az értékes ajándékot.
A kis fiú mindjárt megkérdezte, hogy mi van benne? Mire a felséges
nagyapa kissé csalódottnak érezte magát és halkan figyelmeztette
Montesquiou grófnét, hogy a gyermeket le kell szoktatni a
követelődzésről, szerénységre kell oktatni és ki kell irtani szívéből az
apjától örökölt fennhéjázó hajlamokat. Ezek után megkérdezte kis
unokájától, hogy tud-e imádkozni? Elmondatta vele a Miatyánkot,
megveregette arcocskáját és átment a leánya szobájába.
Mária Lujza dívánján hevert, unatkozott, várta az estét és vele Neipperg
grófot.
Új barna ruhája volt rajta, az, melyet Franciska gondolt ki számára. A
nehéz atlasz szoknya széles, fehér szegélyben végződött, melyet barna
bársony szalagcsokrok fontak át és ugyanilyen bársony szalagcsokorba
volt fogva a hóna alatt megkötött keskeny öv is. A rövid ujak
mezítelenül hagyták gömbölyű karjait és a mély kivágást széles
rózsakoszorúként habosan körítette a könnyű, fehér fodor.
– Nem fázol, gyermekem? – kérdezte Ferenc császár, belépve a kék
szalonba.
Mária Lujza boldogan ugrott fel, kezet csókolt a császárnak és nevetve
válaszolta:
– Nem fázom, lieber Papa és nem is szabad fáznom, a divat nem engedi.
Milyen kedves, hogy meglátogat, úgy örülök, jöjjön, üljön le.
A császár helyet foglalt egy karosszékben, Mária Lujza melléje ült és
tisztelettel nézte a drága ősz fejet, amint hosszan emelkedett ki a
magas, fehér gallér körül csavart, fekete nyakkendőből.
– Elmult már a náthája, lieber Papa? – kérdezte gyengéden.
– Az egyik elmult, de kapok már másikat, ma délelőtt háromszor
trüsszentettem és nem esik jól a tubákolás. Nem is csuda, ha megfázom,
örökösen jönnöm, mennem kell, érthetetlen, hogy az egész kongresszus nem
náthás. Amint hallom, az orosz cár jéggel dörzsölteti le magát
reggelenként.
– Jé! – csudálkozott Mária Lujza.
– Bizony, fiam, jéggel – folytatta a császár. – Talán ő azért nem fázik
meg, de borzasztó lehet; én nem tudnám elviselni… Különben hidd el,
gyermekem, mindennek a kongresszus az oka. Du, ich sag’ dir, wenn der
Kongress noch lange dauert, lass i’ mich pensionieren.
– Oh, lieber Papa! – szörnyűködött hű gyermeke és gyengéden simogatta a
császár fehér kezét.
Így ültek egy ideig csendesen. A császár néhányszor halkan kacagott,
egészen megfeledkezett jövetele céljáról, annyira tetszett neki előbbi
megjegyzése. Kitünőnek találta, sajnálta, hogy ennek a csacsi asszonynak
mondta, aki meg sem érti és elhatározta, hogy este elmondja Ludovikának,
meg Sickingennek, reggel pedig Hager bárónak. Amint a báróra gondolt,
egyszerre eszébe jutott, amiért Schönbrunnba jött, erre eltűnt a mosoly
arcáról, homlokán sűrűbbek lettek a redők és leánya szemébe nézve,
szigorúan kérdezte:
– Igaz-e, Luis’, hogy Beauharnais nálad járt?
– Igen, papa, meglátogatott. Nem találod, hogy illett is, először
rokonom…
A császár tiltakozva rázta fejét:
– Csak volt, már nem az többé.
– Azért mégis kedves volt tőle, – ismételte makacsul Mária Lujza – úgyis
úgy elhanyagol mindenki, a hölgyek is ha néha-néha meglátogatnak, csak
azért jönnek, hogy a házasságom…
Napoleon feleségének arca hirtelen piros lett és szégyenkezve hallgatott
el.
– Örülj gyermekem, hogy nem kell Bécsben lenned, hogy nem kell
résztvenned a mulatságokban. Borzasztó, hidd el. November
huszonharmadikán lesz a karuszel, állítólag az utolsó mulatság az idén,
no majd meglátom. Légy boldog, gyermekem, hogy te nyugodtan élhetsz
csendes otthonodban.
– Én pedig nagyon szeretnék ott lenni a karuszelen, lieber Papa – mondta
könnyes szemmel a császárné.
Ferenc császár haragos lett, nem szeretett parancsolni, azt akarta, hogy
amit ő kíván, azt kellemesnek találja mindenki és mosolyogva vélje a
legjobbnak. Sértődött szigorral szólt tehát:
– Pedig nem szabad mutatkoznod, Luis’, nem szabad, érted, rossz
benyomást tenne, én tudom, mi szolgál javadra. Míg a házasságodat a pápa
fel nem bontja, addig lehetetlen nyilvánosan szerepelned. Az utóbbi
években, fájdalom, úgyis eleget szerepeltél. Aztán, mein Kind, ne
hallgass a cár bókjaira és ne beszélj Beauharnais Eugénnel. Nem
szeretem. Nézd Luis’, érts meg jól, amíg nekem engedelmeskedel, amíg az
én leányom vagy, mindent megteszek érted, ami hatalmamban áll, mindenem
a tiéd, még az életem is, de mint francia császárnét nem ismerlek.
A császár szeme könnyes volt a méltóságos, szép kijelentés után, és
reszkető kézzel simogatta meg leánya szőke fejét, aki sírva rejtette
zsebkendőjébe arcát. Ez már sok volt a lieber Papának és megveregette a
síró asszony vállát:
– Na nu Luis’ na nu – mondta, aztán zsebébe nyúlt, kivette az
illatszeres üvegcsét és átadta Mária Lujzának. – Nézd meg, mit hoztam
neked, a legjobb, amit valaha csináltam. Na, mit szólsz hozzá?
– Köszönöm, lieber Papa – szipogta a császárné és megvigasztalódva
csókolt kezet fejedelmi atyjának. Ki is akarta kísérni, de a császár nem
engedte:
– Bleib nur, du kriegst auch ’nen Schnupfen.
Ferenc császár lement a lépcsőn és az előcsarnokban mégegyszer
találkozott unokájával.
A kis fiú mosolyogva szaladt nagyapja felé. Kedves, karcsú gyermek volt,
hosszú, szőke fürtök repkedtek feje körül. Ma világos csíkos, hosszú
nadrágot viselt, fehér mellényt, sötétzöld frakkocskát, magas gallért,
szoros, fekete selyemnyakkendőt és kis kivágott lakkcipőt. Kipirulva
jött a kertből esti sétája után és Ferenc császár egy pillanatra
kedvtelve szorította térdéhez.
– Jó éjszakát, Franzl – mondta gyengéden.
A fiucska visszaszaladt Montesquiou grófnéhoz, a császár utána nézett és
akkor az oszlop mellett egy halavány leányt látott állni, aki mélyen
meghajolt az uralkodó előtt.
Őfelsége kegyesen bólintott és egész úton hazafelé azon gondolkozott,
hogy hol is látta ő már ezt a fiatal teremtést, de nem jutott eszébe.
Ferenc császár már nem emlékezett Müller Franciskára.
Franciska térde remegett, mikor az uralkodó távozása után felment a
lépcsőn, még a karfába is bele kellett fogódznia, hogy el ne essék a
váratlan találkozás után.
– Mi baja, gyermekem? – kérdezte a grófné.
– Semmi, semmi, – felelte halkan, elfogultan Franciska – sokat
szaladgáltunk a kis felséggel, elfáradtam.
A grófné megfogta a leány kezét:
– Milyen hideg a keze. Jöjjön, Mademoiselle, pihenje ki magát nálam.
Adok egy csésze teát és kap hozzá süteményt is.
– Köszönöm, grófné, Őfelségét kell most felöltöztetnem estére, de később
nagyon szívesen meglátogatom, ha megengedi.
– Milyen csinos ruhája van megint – mondta Mária Lujza a belépő
Franciskának.
– Felséged adta a mult héten.
– A zöldcsíkos atlaszruhámból csinálta? De hisz azon nem volt rajta a
sok rózsaszín.
– A bodrokat egy régi kendőből szabtam, felség.
– Az én számomra sohasem talál ki ilyen szépet – mondta duzzogva Mária
Lujza.
Franciska csendesen mosolygott:
– Reménylem, ma meg lesz elégedve, felséged.
– Új ruhám lesz? Milyen? – Az ex-császárné boldogan kapta magára sálját,
átsietett öltözőszobájába és leült nagy tükre elé.
– Ma nagyon szép akarok lenni, Franciska, – mondta dorombolva mint egy
kényes macska – nagyon szép.
Esténként így öltöztette Franciska Napoleon feleségét, Neipperg gróf
számára. Mária Lujza felfedezte tehetségét és nehéz próbára tette
találékonyságát. Mindennap valami újat akart és semmi sem volt elég
szép! Franciskának tetszett a játék, a franciák császárnéjának ruhatára
kincsesbánya volt, csipkék, selymek, szalagok, prémek tömege, csupa öröm
tarka képzelete számára.
Rajzolt ruhákat, megálmodta a színek összhangját, a kastély régi
képeitől kért tanácsot és az új divatformák közé belelopta letűnt
századok asszonyainak szépségét. Ügyes kezek fejtették szét a megúnt
ruhákat és varrták meg újra, úgy, amint az óbudai aranyhajú leány
szeszélyes képzelete parancsolta.
Mária Lujza hiú lelke egész melegével ragaszkodott Franciskához, az
önállótlan asszony szemében minden ruha szép volt, amit máson látott és
megúnta mindjárt, amit egyszer viselt.
Franciska megfésülte úrnőjét és míg elrendezte arca körül fürteit, Mária
Lujza minduntalan belebabrált gödrös ujjacskáival.
– Oh, így nem lesz jó – nyögte panaszosan.
– Bízza rám, felség, – vigasztalta Franciska – ha végül sem tetszik,
majd újra csinálom. – És mélyen homlokába fésülte göndör haját, hogy még
fülét is elfedték a szőke csigák.
– Ilyet még sohasem láttam, ez nem szép – jelentette ki a császárné.
– Türelem, felség, türelem – mosolygott a leány, aztán behozatta a
komornával az új ruhát.
Mária Lujza odapillantott:
– Zöld? – szólott csalódottan.
– Zöld, felség – ismételte büszkén Franciska.
– Nekem nem áll jól a zöld szín, Napoleon mindig mondta.
Franciska arca lángbaborult e név hallatára és halkan, meggyötört hangon
válaszolt:
– De a gróf kedvenc színe a zöld, amint felségedtől hallottam.
Most Mária Lujza arca is piros lett és némán tűrte, hogy ráadják a puha
sötétzöld bársonyruhát.
– Csak akkor nézzen a tükörbe, felség, ha elkészültem – kérte Franciska.
Mikor aztán végre megbámulhatta magát, Mária Lujza elámult saját
szépségének láttára.
Hermelinszegély tompította a ruha színét a nyak körül és lehúzódott elől
dupla sorban a ruha szegélyéig, az övet pedig egy arany domborműves csat
tartotta össze. Hermelinnel szegett apró, zöld bársonysapkát helyezett
szőke fejére Franciska, mint egy szeszélyes fejéket és elől, a ruha mély
hegyben végződő kivágásába, könnyű, fehér csipkebetétet erősített.
– Igazán gyönyörű – mondta a császárné. – No és az ékszer?
– Gyöngyöket teszünk felséged nyakára, csak a hosszú, fehér gyöngysorát
és arra kapcsoljuk fehér legyezőjét.
Kocsi gördült a kastély elé, a császárné összerezdült és keze remegett,
amint megsimogatta az előtte térdelő Franciska fejét.
– A gróf már itt van – suttogta és gyorsan tűnt el az ajtó nehéz
függönye mögött.
Franciska ott maradt térdepelve, összekulcsolta rózsaszínű selyem
bodrokban pihenő kezét, egy szomorú sóhajt küldve a hűtlen asszony után.
Három napja mondta meg neki Montesquiou grófné, hogy Napoleon felesége
Neipperg Ádám grófot szereti, azt a hetyke, kékszemű, fiatal generálist,
aki minden este kijön hozzá, vele tölti az esetét, aki a fekete kötést
viseli hiányzó szemén, akit Franciska egyszer látott az ex-császárné
előszobájában, mikor lovagja váratlanul látogatta meg délelőtt.
Azt is tudta Franciska, hogy Metternich választotta ki Mária Lujza
kísérőjének és tudta azt is, hogy a grófnak felesége van és négy
gyermeke. Most már mindent tudott, de jobban szerette volna, ha nem tud
meg semmit, mert a dolog szomorú volt és nagyon csúnya.
A komorna elhagyta a szobát, Franciska egyedül maradt és amint ott
térdelt a tükör előtt, hullani kezdtek könnyei. Sűrűn hullottak
zöldcsíkos ruhájának selymére, összekulcsolt kezére és arcán égő utak
maradtak nyomukban.
Miért sírt? Szerette Schönbrunnt, szerette életének mosolygó napjait,
melyek elfelejttettek vele mindent, de most hirtelen rászakadt egész
nehéz bánata.
Mária Lujza jó volt hozzá, megsimogatta fejét az új ruhákért, az egész
udvar bámulta ügyes ujjait, a kis Napoleont senki sem tudta úgy
megnevettetni mint ő és kacagva gyönyörködött mindenki, ha színes
bábuival színházat játszott neki. Ő volt az egyetlen, kivel Montesquiou
grófné őszinte szót váltott, akit szeretett, kinek a multról beszélt.
Metternich herceg megcsókolta kezét, ha jött és hízelgő szóval akarta
megnyerni kegyeit. Szép volt, fiatal és mégis olyan reménytelenül
szomorú.
Megint csak vár, vár, maga sem tudja mit, vár, épen úgy, mint Óbudán…
Kapott ugyan apró sikereket, simogatást, sok hízelgő szót, hogy
elkábítsák remegő álmait, de ezek mégis csak egyre kiszínesednek és
hívják, csalogatják, nem tudja hová és nem tudja merre…
Mária Lujzát öltözteti, aki egy Napoleont igyekezik elfeledni, ki a
franciák császárnéja volt, kinek sorsát az egész világ szeme leste, de
kinek fejét egyetlen gondolat sem gyötörte soha, életének nagy
fordulásai egyetlen érzést sem hagytak üres szívében és sohasem törte
szőke fejét semmi elérhetetlen vágynak bánata.
És ő itt térdel összekulcsolt kezekkel, a schönbrunni udvar szelíd
Franciskája, aki a világot szeretné lángra gyújtani, hogy diadalmasan
álljon meg egy pillanatra a nagy égésben, aki szerette volna
felkorbácsolni az emberiséget, hogy ott pusztuljon el a tombolásban, aki
Napoleont imádta és azt hitte egyszer, hogy hazaviszi hozzá a feleségét.
Gyerekkorában, ha körülötte attól féltek, hogy a Duna áradni fog, ő
remegve leste, bár öntené el már a partokat, ha vihar volt, a villámtól
csak azt kívánta, hogy csapjon le és ha szekeren ült, azt várta mindig,
hogy bár bokrosodnának meg a lovak. Sorsát is ilyennek képzelte és nem
akarta elhinni, hogy az élete folyó, amely elmossa a partokat, vihar,
amely megtépázza a fákat, paripa, amely lassan gázolja agyon szívét, de
nem árad, nem csap le és nem bokrosodik meg soha.
Nem volt érdemes eljönnöm Óbudáról, nem kellett volna elhagynom az
apámat, ez jutott eszébe, míg beletemette arcát kezébe, a rózsaszínű
bodrok közé. Egy pillanatig tartott csupán, gyűlölte a multon való
tünődést, útálta a visszanézéseket, lényének egész őszinteségével
cselekedett mindig, számára tehát nincs megbánás.
Letörülte könnyeit és halk léptekkel, mint minden este, belépett a
Montesquiou grófné emlékekkel teli szobájába. Itt szerette a multat,
mert mese volt és a visszaemlékezés szebb idők története.
Mária Lujza esténként együtt étkezett kis udvarával és Neipperg gróffal.
A gróf szellemesen csevegett a vacsora alatt és vacsora után
zongorázott, aztán bókokat mondott a császárnénak halkan, hogy sokszor
elpirult és tekintete lágyan simult a generális szemébe.
– Hat hónap mulva a kedvesem lesz – mondta a gróf egyik szeretőjének,
mikor Mária Lujza támaszának és lovagjának szemelte ki Ferenc császár.
Montesquiou grófné elhagyta a társaságot, mihelyt lehetett, gyűlölte
Neipperget, megvetette Mária Lujzát és ökölbe szorult a keze, ha úrnője
kedvesen csicseregte minden szó után:
– Ön mit gondol, gróf? Mit szól hozzá, tábornokom?
A grófné szobájába sietett, ahol Franciska várta türelmetlen örömmel
szegezve sötét szemét a belépőre.
– Ma soká jöttem, gyermekem, úgy-e? Bocsásson meg, maradnom kellett és
látnom…
A grófné hirtelen elhallgatott és szürke selyemruhája halkan zizegett,
míg leült aranyos karosszékébe, íróasztala elé. Az óra tizet ütött,
Franciska melléje kuporodott kis zsámolyára, a grófné pedig aranyláncra
erősített finomművű kulcsával kizárta fiókját és elővette Napoleon
képével díszített csatos könyvét. Az imperátor adta neki, mikor rábízta
kis fiát, hogy mindent beleírjon gyermekéről. A grófné hűséges
könyvvezető volt, feljegyzett mindent a kis Napoleonról, a nagy
Napoleonról, Mária Lujzáról, Franciaországról, mindent beleírt, amit
látott, tudott, amit szenvedett.
Kinyitotta a könyvet és elgondolkozva helyezte kezét a sűrűn teleírt
aranyszélű lapra:
– Látja, gyermekem, régen itt minden sor dicsőség volt, ha ma este
feljegyzem tapasztalataimat, gyalázat és szomorúság minden betű. Most
még zongoráznak a nagy szalonban! Hallja? Montebello hercegnő hímez, a
többiek sorban elköszönnek, aztán Montebello hercegnőnek hirtelen elfogy
a hímzőselyme, tegnap a rózsaszínű, ma a kék, a zöld, a sárga, talán a
vörös, néhány pillanatra távoznia kell és akkor a gróf megcsókolja a
császárnét. Így van, tudom, bizonyosan tudom és fellázad bennem minden
jobb érzés, ha rágondolok. Mária Lujza könnyelmű, Montebello hercegnő
gonosz, sohasem szerette Napoleont és hatalmába kerítette a feleségét
egészen, kihasználta, kifosztotta és most odadobja ennek a szélhámos Don
Juannak, ennek a közönséges nőhódítónak, asszonyfalónak… Csitt, legyen
csendesen… a zongora elhallgatott… most… most… most megcsókolja…
Napoleon feleségét Neipperg gróf.
– Január huszonhárom – olvasta csendesen. – 1814 január huszonharmadikán
látta őt utóljára Napoleon, a fiát se látta azóta és nem is látja talán
soha. Hogy kapaszkodott bele akkor ez az asszony, hogy zokogott, ma
pedig… Milyen nap volt az, Franciska, életemnek legfájdalmasabb
sejtelmekkel teli napja. A császárnak a harctérre kellett mennie, hogy
megvédje Franciaországot a szövetségesek ellen, az apósa ellen, az egész
világ ellen. Búcsúzott, a Tuillériák nagy termében összegyűltek a párisi
testőrség tisztjei. A császár a miséről jövet megjelent Mária Lujzával
és néhány pillanat mulva beléptem én a kis Napoleonnal. A császár
kézenfogta kis fiát és feleségét, aztán megilletődve mondta a
tisztikarnak:
– Önökre bízom őket, akik a legdrágábbak nekem a világon. Lehet, hogy az
ellenség Párisig nyomul, de ha ez be is következnék, ne hagyják magukat,
mert én segítségükre sietek. Úgy-e megvédik őket? Megigérik, úgy-e?
– Vive l’Empereur! – kiáltották a tisztek.
A palota előtti nagy téren összegyűlt legénység meghallotta kiáltásukat
és egyszerre ezer meg ezer torok ismételte:
– Éljen a császár!
Hűséget esküdött neki mindenki, de ez már csak a mult visszhangja volt,
nem pedig a jövő ígérete. A császár elbúcsúzott feleségétől, kis fiától,
trónjától, Páristól, örökre.
Franciska szeme könnyes lett, kezét összekulcsolta a grófné ölében, az
ajka remegett, és megilletődve suttogta:
– Oh, Istenem!
– Ne sírjon, gyermekem, – mondta az öreg hölgy – egy ilyen drámának
kevés és kicsi minden könny. Napoleon tudta, mikor elhagyott bennünket,
hogy kockán van egész sorsa és reményei között is számolt minden
lehetőséggel, leszámolt az élettel, hívta a halált, csak egytől félt,
hogy a császárné és kis fia az ellenség kezébe kerül, hogy Bécsbe viszik
őket. Bármit, csak ezt ne. „Ami engem illet, – irta – inkább fojtsák meg
a fiamat, semhogy osztrák herceget neveljenek belőle, különben ismerem a
császárné jellemét, bízom benne, ő is így gondolkozik, tudom.“ Mária
Lujza?… Nevetnem kell, ha rágondolok! A kis Napoleonnak Franzl a neve,
apja nincs, nagyapja van csupán és a nagyapja Ferenc császár. Osztrák
főherceg lesz belőle, osztrák főherceg, Franciska. Míg én itt vagyok,
addig vele van a nagy mult emléke is, de engem nem soká fog tűrni
Metternich, kényelmetlenül útját állom terveinek. Minden főhercegi
nevelésnek megvan Bécsben a maga Metternichje, aki kicsinek, minél
kisebbnek akarja a nagyokat, hogy annál hatalmasabb legyen ő. Céljuk,
hogy kiöljenek minden önálló törekvést a hercegekből, minden igaz
jellemvonást, hogy szétmorzsolják egyéniségüket a sablon kipróbált
őrlőjében. Mint lassan színtelenedő labdát, dobják őket kézről-kézre
tanítóik, hogy mire felnőnek, mindegyik csak egy-egy szappanbuborék. Oh,
kis leányom, ökölbe szorul a kezem a tehetetlen bánattól, valahányszor
ezt a kis gyermeket látom.
A grófné kétségbeesetten kulcsolta össze kezét, olyan vad szorításban,
hogy Franciska ijedten nézett fel rá.
– És Napoleon nem tudja mindezt? A császár nem ír soha? – kérdezte
halkan.
– Eleinte sokszor írt, a császárné is felelt egyszer, aztán megtiltották
neki és ő belenyugodott könnyen. Napoleon újra írt, választ várt,
hírekért könyörgött… most már nem ír többé, vagy csak nem jutnak el
hozzánk sorai? Ki tudná azt? Mária Lujzát Neipperg gróf megtanította
felejteni… Nagyon szómorú az élet, édes gyermekem.
– Szomorú.
Franciska sírt, a grófné ölébe hajtotta aranyos fejét, úgy siratta
Napoleont, saját magát, az egész világot.