Reggel hét órakor íróasztalánál ült Ferenc császár. Sickingen iratait
rendezgette kezeügyébe. Számukra megkezdődöt már a napimunka.
A császárt ilyenkor még halk, áhitatos hangulat töltötte el, a miséről
jött, a Burg-kápolnából, ahol mindazért imádkozott reggelenként, amit
uralkodói szíve fontosnak talált a világon. Könyörgését azzal a régi,
rendes, alázatos kéréssel kezdte, hogy adjon neki az Isten hosszú
életet, birodalmának és népeinek javára, de egy új, keserves sóhaj zárta
be már hetek óta imáját: – Lieber Gott gib, dass der Kongress ein End
hat.
Mert a kongresszus sehogy sem akart véget érni, néhány hétre számítottak
csak, mikor szeptember végén Sándor cár és a porosz király Bécsbe értek,
azóta két hónap telt már el, és a tanácskozások nem haladtak előre,
ellenben a fényűző mulatságok kimerítették az udvar pénztárát. Ötvenezer
forintjába került a vendéglátás mindennap Ferenc császárnak és emellett
a súlyos gond mellett, mely takarékos szívét fellázította, még nyugalmát
is elveszítette. A sok ünneplés, a sok mulatság rosszul illett bele
órákra beosztott életébe.
Szinte félve érdeklődött napi teendői iránt Sickingennél.
– Semmi különös sincs, felség – felelte hű kamarása. – Az orvosok
özvegyeinek institutuma fundusának növelésére rendezett bálon nem kell
Felségednek megjelennie, a bál védnökéül Metternich herceg csak azért
nyerte meg a cár őfelségét, hogy fényt nyerjen a mulatság és
szórakozáshoz jussanak vendégeink.
A császár elgondolkozva bólintott:
– Igen, igen, a herceg úgy találja, hogy folyton mulattatni kell őket,
mert akkor megfeledkeznek a politikáról. Sok hasznát nem láttuk eddig,
higyje el, lieber Graf, olyan nyugodtan szabdalnak meg országokat whist
közben és fosztanak meg uralkodókat trónjuktól egy-egy szép hölgy
szalonjában zeneszó mellett, hogy végig fut a hideg az ember hátán…
Azért lehet, hogy a hercegnek igaza van, neki rendesen igaza van…
Ferenc elhallgatott, néhányszor bólintott, szokatlanul beszédes volt
ezen a reggelen, valóságos közlékenységi roham fogta el és hátradőlve
karosszékében merengve folytatta:
– Hiába, nem szeretem ezt a zajos életet, csendesen, nyugodtan akarom
intézni országaim sorsát, alattvalóim ügyes-bajos dolgait. Én nagyon
egyszerű ember vagyok, higyje el Sickingen, észre sem vett volna a
világ, de Metternich mindenféle jó, ügyes, nagy tettet folytonosan nekem
tulajdonit. Ha Metternich tovább él, mint én, roppant hírnévvel fogok a
históriába bejutni, meglátja, meglátja.
Sickingen hódolattal hallgatta végig a vallomást, de nem igen volt mit
felelnie rá, azért tisztelettel jelentette, hogy a Polizeipräsident,
báró Hager Ferenc már várakozik.
Hager báró a titkosrendőrség kutatásainak újabb eredményeivel jött
minden reggel beszámolni Őfelségéhez. Ez volt a császár számára a
legvidámabb, legérdekesebb szórakozás és a rendes korai óra legkedvesebb
órája napjának. A kormányzás egyetlen biztos módjának a
titkosrendőrséget tartotta Ferenc császár. Mindig óvakodott az erőszakos
rendszabályoktól, melyek megfoszthatták volna uralkodását pátriarkális
jellegétől és megingathatták volna népének atyai jóindulatába vetett
hitét. Szerette az olyan eszközöket, melyek kevés zajjal nagy eredményt
érnek el és gyökerében fojtják el a szabadelvű törekvéseket, az új
politikai szellem minden megnyilatkozását.
A francia forradalomtól való rettegés tette hatalmassá az osztrák
birodalom álarcos őrét, a titkosrendőrséget.
Annak a rettenetes viharnak még emléke is mindig megborzongatta a
császárt. Huszonnégy éves volt akkor, egy éve uralkodott csak, mikor
nagynénjének, Mária Antoinettenek feje lehullott a fűrészporos kosárba
és azóta képzeletében folyton saját felséges rokoni nyakán érezte a
guillotine vasának hideg érintését. Ezért akart olyan határozottan
elnyomni minden felvilágosodást, minden legapróbb szót, mely csak egy
elégedetlen sóhajt is életre kelthetne. Jó volt alattvalóihoz, de hogy
őrködhessék felettük, tudni akart róluk mindent, ismerni akarta
tetteiket, gondolataikat és a Geheimpolizei jelentéseivel szemben
sohasem használta kedvenc mondását: Z’viel wissen macht Kopfweh.
Milyen érdekes, nagyszerű szerephez jutott a rendőrség a kongresszus
alatt. A Bécsben tartózkodó uralkodókról és környezetükről pontos
értesítéseket szerezni, ez volt a parancs. Egész titkos hadsereget
kellett szervezni a császári óhaj teljesítésére, mely finom, láthatatlan
szálakkal szőjje át a szórakozó társadalmat. Mindenkinek felügyelet
alatt kell állnia, mindenkihez közel kell férkőzni valami módon, híreket
kapni róla, grófok, bárók, diplomaták, inasok, szobaleányok, még a
kályhafűtők útján is, mert a papiroskosarak tartalmát, a kandallók
mélyén hamvadó írásokat is átvizsgálták és egyetlen levél sem hagyta el
felbontatlanul Bécs városát.
A kutatás eredménye egy fehér lapra íródott, szépen megszámozva, hogy
báró Hager Ferenc reggelenként rendben, sorban felolvashassa
uralkodójának.
– Na, mi újság, kedves báró? – kérdezte Öfelsége, és a báró megkezdte
beszámolóját:
– Sándor cár kedvese, egy Schwarz nevű szentpétervári kereskedő
felesége, férjével együtt Bécsbe érkezett és az Österreichische Kaiserin
szállóban vettek lakást. A cár néhány nap előtt, mint rendesen,
inkognitóban fel akarta keresni hölgyét, de a járókelők az est
sötétjében is felismerték, a kapuig kísérték és tömegbe verődve
várakoztak rá. Őfelsége nagyon megharagudott, káromkodott, kiabált, és
amint a nevezett hölgy szobájába lépett, megparancsolta a jelenlevő
férjnek, hogy bottal verje szét a bámészkodókat. Schwarz úr csakugyan
lement a kapuba, de a portás segitségével szép szóval bírta távozásra a
jámbor polgárokat. Schwarz úr azután hosszabb sétára indult.
– Nagyon csúnya dolog, – szólott a császár – nem méltó egy uralkodóhoz,
nem szeretem az ilyesmit és örvendek, hogy nem egy alattvalóm követte
el.
Hager egyetértően bólintott és folytatta:
– Amint Sándor cár komornyikjától értesülünk, őfelsége minden reggel
jégdarabokkal dörzsölteti le testét.
– Jobb lenne, ha misét hallgatna – jegyezte meg a császár.
A báró szájszögletében finom mosoly játszott, és úgy olvasta fel
jelentésének harmadik pontját:
– Sándor cár személye ellenszenvet kezd ébreszteni a férjek szívében,
őfelsége egyáltalán nem tiszteli a hölgyek hírnevét. Eszterházy Pál
hercegnőnél bejelentette megjelenését egy estélyre, épen mikor a herceg
Szombathelyre utazott. A hercegné elküldte neki a meghívott hölgyek
listáját, hogy törölje azok nevét, kiket nem kíván látni és írja fel,
akiknek eljövetelét még óhajtaná. Őfelsége az összes hölgyeket törölte
és nagy betűkkel írta keresztül a hercegné nevét a papirlapon A hercegné
erre sürgősen hazahívta férjét és a kitűzött estén együtt fogadták
Sándor cárt, aki rövid idő mulva haragosan távozott. Az eset
köztudomásra jutott, tárgyalják a szalonokban, a Grabenen és megbeszélik
polgári körökben is.
– Remélem, megbotránkozva? – A császár homloka csupa redő volt. – Mein
armes, liebes, unschuldiges Wien – tette hozzá sóhajtva.
– Négy – mondta a báró és másra tért át. – A cár őfelsége a pármai
hercegség ügyében meglátogatta Mária Lujza Őfelségét Schönbrunnban és
látogatása után, Bagration hercegnőnél nagy társaságban kijelentette,
hogyha Mária Lujza Őfelége megjelennék a nagy világban, szerelmes
odaadással tudna érte rajongani.
– Das fehlte noch – haragudott a császár. – Majd beszélek a leányommal.
Most unalmas jelentések következtek, politikai hirek. Talleyrand,
Franciaország képviselője, elég vigyázatlan volt összetépve
papirkosarába dobni egy levél fogalmazványát, a cár diplomatái tettek
egy-egy könnyelmű kijelentést, a bajor trónörökösnek szóváltása volt a
württembergivel. Ezek a dolgok nem érdekelték a császárt, akkor kezdett
csak ismét figyelni, mikor a porosz király szerelméről kapott újabb
híreket.
– Frigyes Vilmos őfelsége, – olvasta a báró – gyakran jár Zichy Károly
grófékhoz. Zichy grófné barátsága úgy látszik mindenek felett drága
neki. Tegnapelőtt találkozott vele őfelsége, mikor a templomból jött
imakönyvvel kezében. Őfelsége megszólította a grófnét:
– Szép imakönyve van, szép grófné.
– Felajánlom felségednek, ha tetszik – felelte a bájos Julia. A király
hazavitte az imakönyvet és otthon látta csak, hogy a grófné egy
barátnéjától kapta ajándékba a következő ajánlással: „Örökre szeretlek,
szeress te is engem.“ Őfelsége az említett szavak alá szépen beírta:
„Teszem, amit ő tett és kérem, amit ő kért.“ – Aztán visszaküldte a
grófnénak az imakönyvet.
– Das ist schön – mondta a császár.
A báró pedig folytatta:
– Frigyes Vilmos őfelsége rendkívül nagy tisztelettel viseltetik a szép
grófné iránt, aki elhúnyt feleségére emlékezteti, mert őfelségének még
mindig könnybe lábad a szeme, ha Lujza királynét említik előtte.
Erre igazán megilletődött Ferenc császár, nagyon szerette a múló,
pillanatnyi ellágyulásokat és szomorúan bólogatva jegyezte meg:
– Ja, ja, én már két hitvesemet temettem el és Ludovika is olyan
beteges. Pedig szeretem őt, én mindegyiket nagyon szerettem, lieber
Baron.
– Felség! – hebegte Hager, aztán sietett másra terelni uralkodója
figyelmét.
– Még egy érdekes hírem van – mondta és olvasni kezdett:
– A Bécsben időző Eugène Beauharnaisnak, Napoleon mostohafiának, levelet
írt minapában nővére, Hortense, a volt hollandi királyné. Mellékelve
valami gyógykefét is küldött, hogy fivére azzal dörzsölje kissé reumás
vállát. A Beauharnais Eugén szolgálatában álló gascogni inas, aki a mi
emberünk, a kefében megtalált egy apróra összehajtott, ügyesen elrejtett
levelet, melyben a herceget értesítik, hogy Franciaországban a
Bonaparte-hívek fejévé szeretnék őt megválasztani.
– Szemmel kell tartani a herceget – mondta Ferenc császár. – Nem
szeretem a dolgot. Hát a bonapartisták ismét mozgolódnak?
– Még eddig meg sem nyugodtak, felség.
– Kikkel szokott együtt lenni Beauharnais?
– Leggyakrabban a cár társaságában van, őfelsége igen kedveli a
herceget.
– Schönbrunnban nem járt még? – kérdezte a császár.
– Mult héten tett egy rövid látogatást.
– Nem szeretem, nem szeretem – mondta kedvetlenül az uralkodó és még
Hager távozása után is néhányszor csendesen ismételte: – Nem szeretem,
nem szeretem.
Ferenc császár uralkodói hatalmának nagyságát legteljesebbnek azon a
júliusi napon érezte, mikor Napoleon leveretése után hazatért
Franciaországból és a gyönyörű diadalkapun át ünneplő alattvalói tomboló
tömege között bevonult kedves Bécsébe. Egy versike is készült a
diadalkapúra:
Mit nie gebeugtem Mut
Schritt er zum hohen Ziel,
Heil Ihm, er hat’s erreicht.
Ezt a néhány sort szerette mondogatni magában a császár és míg
mosolyogva elmormogta, egyetlen ránc sem volt magas homlokán.
Napoleon nincs többé, ez volt alapja minden elmélkedésének és
kellemetlenül érintette, ha úgy, mint ma reggel, valami hamis hang
vegyült ebbe a büszke tudatba.
Elégedetlenül dőlt hátra karosszékébe és méltatlankodva tünődött azon,
hogy is lehetnek még mindig bonapartisták a világon. Tünődésének
eredményeként elhatározta, hogy délután kimegy Schönbrunnba. Még nem
bízott egészen Mária Lujzában és mindig bántotta a tudat, hogy annyi
merész francia ábránd szép reménye épen az ő kis unokája, a szőke
Franzl. Rendet kell csinálnia megint, rendet is fog csinálni. Ez a
gondolat új kedvre derítette és felfrissülve látott munkához.
Az államügyekkel való foglalkozásnak nevezte a császár azt a hosszú,
órákig tartó pepecselést, mellyel eltöltötte délelőttjét, sőt délutánját
is, egészen este hétig. Pedig a fontos politikai kérdésekben csak
aláírásával szerepelt tulajdonképen, foglalkozni a hozzá intézett
apró-cseprő kérvényekkel szeretett, amelyek garmadában kerültek
mindennap íróasztalára.
Ezek érdekelték, izgatták kíváncsiságát és elintézésükkel óriási
népszerűséget szerzett magának. Előfordult, hogy jó polgárok tőle kértek
tanácsot, vajjon leányaikat feleségül adják-e ehhez, vagy ahhoz az
iparoshoz? A császár, a guter Papa, pedig utána járatott a dolognak, és
választ is adott, tudatva velük a döntő szót.
Mindennap így ült íróasztalánál, egyszerű dolgozószobájában és
lelkiismeretesen kijavította még a helyesírási hibákat is, a hozzá
intézett német és latin kérvényekben.
Nagy munka volt, melynek elvégzése mindig elégedettséggel töltötte el
uralkodói szívét. Szerette íróasztalát, rajta az állóórát, szerette nagy
szobáját a síma szekrényekkel, a hat gyertyás empire kristály-lusztert,
a két cserép virágot az ablakdeszkán, és szerette kedvenc kanáriját a
magas kalitkában, melyet maga faragott szabad óráiban.