Nem, nem, megkeresem és megtalálom, dobbant meg a szíve, ígéret,
fogadás, reménység volt egyben. Nyomról-nyomra kell mennie, míg meglátja
újra arany haját. Mert valami álnokság van a dologban az bizonyos,
Franciska nem önként ment, elrabolták, vesztébe csalták és neki tudnia
kell, hogy megkapta-e szerelmének szép biztatását, szent ígéretét, a
vörös darut?
Magárakapta köpenyét, lerohant a lépcsőn, nem várt lovára, nem várt
kocsijára, a csendes Hardenegg megváltozott, első és utolsó nagy
szenvedélye tombolt lelkében és űzte útján feltartózhatatlan vágyakkal.
Az olajlámpa pislogva égett a ház előtt és ő nekivágott a régi utcák
labirintusának.
Olyan volt Bécsnek a belvárosa, mint egy zegzugos öreg ház, melynek
azonban minden sötét folyosója, legapróbb benyilója is tele volt dallal,
vidámsággal. Muzsikaszó hangzott a szürke házakból, a vendéglőkből. A
kapualjakba, az ereszek alá, hárfások és verklisek húzódtak meg a
szakadó esőben és kitartással gyötörték hangszereiket. Nem volt a
világon még egy olyan zenés város, mint az öreg Bécs a Duna partján.
Az üzletek fényes, kivilágított ablakait csapkodta a zápor, de
vásárlóközönség volt azért mindenikben elég. Esernyős tömeg hullámzott a
Grabenen és Hardenegg alig tudott magának utat törni a hölgyek között,
akik bámulva álltak egy divatkereskedés előtt, mert a „zur schönen
Wienerin“ büszke tulajdonosa a kirakatában álló életnagyságú viaszbabára
az orosz cárnénak készült legújabb estélyi ruhát adta rá. A viaszbaba
újdonság volt Bécsben, a cárné ruhája is, nem csuda hát, ha sokan
nézték.
Hardenegg szaladt tovább, beleütközött az emberekbe, elrohant a tarka
ernyőik alól utána kacsintó híres, szép bécsi leányok mellett és nagyot
lélekzett, mikor a Schottentorhoz ért és azon át ki a szabadba.
Bécs belvárosa világosan, zajosan élt a nagy falak között, de a kapukon
túl, a Glacin át már csendes utak szaladtak a külvárosokba.
Az Alser-Vorstadtba sietett Hardenegg, az Alsergassen végig, a nagy
gyalogsági laktanyához.
Háromemeletes, hatalmas, viharverte épület volt az Alser-kaszárnya, a
legragyogóbb gyalogos katonák szállása. A Colloredo Jeromos gyalogezred
híres volt a hadseregben. Gróf Colloredo a legkitünőbb tábornok, báró
Rácsey a legbrilliánsabb ezredes, a tisztikar a legszebb, legcsinosabban
felkészült tisztikar.
Báró Jósika Miklós lakása iránt érdeklődött Rudolf gróf, mikor belépett
a kaszárnya nagy, négyszögletű udvarára.
Mindenki ismerte az ezred legfiatalabb kapitányát, három szobája volt a
kaszárnyában és bennük örökösen zajos élet.
Hatan voltak együtt most is a jó barátok. Az előszobában a
privatdienerek épen vacsoráért készültek menni a szemben lévő
vendéglőbe, a nagy szobában két fiatal főhadnagy volt vívásban
elmerülve, a szép Bethlen János Kuntze hadnaggyal egy nagy, hegyes,
vörös papirosból készült, fehérbojtos sapkán foltozgatott, amelyet annak
a fejébe nyomtak, aki valami régi élcet mesélt el újra. Sokszor volt rá
szükség, elhasználódott a furcsa jószág. Lindner György és Jósika
Miklós, a két kapitány, muzsikált, Lindner György gitározott, a kis báró
fuvolázott és a többiek daloltak hozzá.
Ebbe a vidám társaságba lépett egyszerre nehéz bánatával Hardenegg.
– Hardenegg! – kiáltotta meglepetten Jósika.
A gróf feszes huszárruhájában izgatottan, hidegen köszönt. Jósika szürke
házi spenzerjében könnyedén mozgott és kedves közvetlenséggel rázta meg
kezét.
A császár előszobájából ismerték egymást, kamarások voltak mind a ketten
és már sokat unatkoztak együtt, a gróf merev méltósággal, Jósika
panaszok és sűrű ásítások között.
– Hardenegg Rudolf gróf – szólott társainak a kis kapitány, a fiúk
meghajoltak és Jósika vidáman folytatta: – Velünk maradsz, úgy-e? Együtt
vacsorázunk itt, nálam, aztán téged is elviszünk a bálba. A rokkantak
tanyájának parancsnoka rendezi, Csórics ezredes, tudod, mennünk kell,
parancs, de azért nem unalmas, hidd el, mert a kisasszonykák
egyáltalában nem rokkantak és utána még egy jót mulatunk kárpótlásul a
Lothringer-sörházban. Kedves, hogy eljöttél Hardenegg…
– Jósika, kérlek, négyszemközt szeretnék beszélni veled – szólalt meg
végre a gróf és elkínzott arca megdöbbentette a vidám kompániát.
– Az Istenért, mi történt? – kérdezte ijedten a kis kapitány és
egyszerre mintha villám sujtotta volna, eszébe jutott Franciska. Vajjon
azért jött Hardenegg? Különös volna, ha még gondolna rá, hisz ő már
régen elfeledte és csak most érezte újra a lelkiismereti furdalást, most
lepte meg annak tudata, hogy alapjában véve nem egészen lovagiasan járt
el a gróffal szemben.
– Parancsolj – mondta hirtelen elkomolyodva Jósika és kinyitotta a
szomszéd szoba ajtaját.
Kis szoba volt, hideg, egyszerű, katonás, vándoréletet folytató
gazdájához illő. Az asztalon kard, csákó, a Magyar Kurir és a Wiener
Zeitung egy-egy száma, a székeken ruhadarabok és mindenfelé sok könyv,
tarka összevisszaságban. Rousseau, Voltaire, Diderot, Lafontaine, madame
Staël munkái, Mlle Scuderi, Anna Radcliff regényeivel voltak kénytelenek
megférni a kis szobában és Kleisttel, Herderrel, Goethével, Schillerrel,
Kotzebueval kellett barátkozniok Jósika emlékezetében, úgy, amint az
Armbruster-féle kölcsönkönyvtárból épen megkapta őket.
Jósika helyet akart csinálni Hardeneggnek a bőrpamlagon, de a gróf
megfogta kezét:
– Hadd el, kérlek. Úgy sem maradhatok sokáig, csak egy kérdésemre felelj
őszintén, az életemről, a boldogságomról van szó, Jósika. Mondd, nem
tudod hova lett Müller Franciska?
A bárónak egyszerre eszébe jutott a pesti királyi palota lépcsőháza,
ahol először említette Hardenegg ezt a nevet, akkor nem hitte volna,
hogy ilyen sokat, komolyat jelent neki az az óbudai karcsú leány. Ha
tudta volna?
– Nézd, Hardenegg…
– Tudod, vagy nem tudod? – sürgette türelmetlenül a gróf.
– Nem tudom – felelte Jósika.
– Elvitted neki a vörös darut?
– El.
– És mégis elhagyott! Mondd, mit szólt, mikor átadtad neki?
Ha egy csendes, egykedvű ember elveszti rendes hidegségét, nyugtalansága
fájdalmas erővel tud hatni mindenkire és szenvedélyessége olyan ijesztőn
tör elő, mintha láthatatlan vulkánból hirtelen ömlenék a tűzpatak.
Jósika szégyelte magát. Akárhogy is történt, végre is el akart venni
valamit, ami Hardeneggnek kincs volt, neki csak játékszer és ha nem is
lopta el tőle Franciskát, de ellopatta mással, kifosztotta ennek a
szegény fiúnak a szívét egészen. Mit mondjon neki, hogy magyarázza meg a
dolgot, de nem úgy, hogy magát védje, hanem úgy, hogy őt vigasztalja
meg?
– Hallgass rám, Hardenegg – kezdte félelemmel, gyengédséggel keresve a
szavakat. – Én nem tudtam, hogy te szereted őt és Franciska nem
szeretett téged, azt láttam, biztos, hogy nem, hidd el nekem. Mikor
átadtam neki az ajándékodat, megkérdezte, hogy meddig maradsz Bécsben?
Erre persze nem tudtam választ adni, és ő keserűen fakadt ki, hogy
várnia kell, megint csak várni, biztosan hiába várni.
– Nem bízott bennem, nem hitt nekem – szólott halkan Hardenegg.
– Olyan türelmetlennek látszott, – folytatta Jósika – a szeme könnyes
volt és úgy mondta el nekem, hogy elvágyik hazulról, el a nagyvilágba,
élni szeretne, de apja bezárva tartja. Igen sajnáltam őt, mikor pedig
még szomorúbb lett, akkor meg szerettem volna vigasztalni és
megkérdeztem, nem jönne-e el velem az országházában rendezett nagy bálra
másnap?
– És ő? – vágott szavába türelmetlenül Hardenegg.
– És ő eljött – felelte Jósika.
– Megszökött hazulról?
– Meg, én érte mentem kocsival, Franciska egy nagy dobozban magával
hozta báli ruháját, egy utazótáskában a szükséges holmiját és
alkonyatkor eljött velem.
Hardenegg közelebb lépett Jósikához:
– Te!…
– Kérlek, hallgass végig nyugodtan – kérte a kis kapitány és
kétségbeesetten markolt bele néhányszor sűrű, barna hajába, mintha
segítséget kérne emlékezőtehetségétől, hogy gyengéd formában diktálja
neki a szomorú történetet. – Én Pfistererékhez vittem Franciskát és
esküszöm neked, tisztelettel bántam vele, mintha hugom volna. Istenem,
lehet is vele máskép bánni? Pfistereréknél vacsorált és felöltözött a
bálra. Mikor Ferenc császár tíz óra után eltávozott az országházából,
érte mentem és magammal vittem, mint hugomat, mint Jósika Franciska
bárónőt. Oh be gyönyörű volt, sohasem felejtem el, rózsaszínű, fehér
selyemlevelekkel hímzett ruhát viselt…
– A csudaruhát – emlékezett Hardenegg. – Láttam, utolsó darabját
hímezte, mikor nála voltam.
– Ő volt legszebb a bálban, hidd el.
– Hiszem, Jósika, tudom, hogy ő.
– Táncoltam vele keringőt, boldogan mosolygott, ragyogott az arca, mint
egy kis gyermek, úgy örült. Aztán magyart táncoltunk az orosz cár előtt,
hat pár járta el és a cárnak nagyon tetszett Franciska, megszólította,
azt mondta: – Mademoiselle, kegyed a legszebb – és táncra kérte. Táncolt
vele soká, és hosszan beszélgettek. Franciska szomorú is volt, kacagott
is közben. Én messziről néztem, úgy szerettem és olyan nagyon irígyeltem
a cártól.
Az emlékezés közben újraéledt Jósika szerelme és a képzeletébe
visszavarázsolt Franciska drágább volt az élőnél is. Hardenegg barátra
talált benne, megértő fájdalomra bánata számára és megbékélve leste a
szót a kapitány ajkáról. Ő pedig folytatta vágyó, halk szomorúsággal:
– Már hajnalodott, mikor utólszor táncolt vele a cár. Tánc közben
folyton beszélt hozzá és Franciska lesütött szemmel, piros arccal
hallgatta. Aztán Sándor cár odaintette adjutánsát, Wolkonszky herceget
és elhagyták együtt a termet. Utánuk rohantam, de mire áttörtem a
tömegen, Franciska nyomtalanul eltűnt, a cár maradt ott egyedül.
Pfistererékhez mentem el másnap reggel és ők annyit mondtak, hogy
Franciska hajnalban elment egy utazókocsin, de nem tudták merre, nem
tudták kivel. Hova lett? A cár lopta el, vagy ő szökött meg előlem, ki
tudna erre válaszolni? Én hibás vagyok, belátom, de vétkes nem vagyok.
Nem tudtam, hogy te úgy szereted, mert én is szerettem őt és
elvesztettem én is. Bocsáss meg, Hardenegg. Úgy-e, megbocsájtasz?
– Megbocsátok, de, sajnos, megbocsátani nem annyit jelent, mint
felejteni. – Fásultan, megtörten felelte a gróf. Ekkora bánat láttára
Jósika egészen elszomorodott, de most már egyedül és kizárólag a
Hardenegg nevében. Átölelte a gróf vállát és bátorító meggyőződéssel
biztatta:
– Meg kell találnunk Franciskát. Meglátod, megtaláljuk, és jó lesz még
minden.
– Hagyd el, Jósika, én tudom, hogy elvesztettem őt. Hol keressük? Akár a
cár van a dologban, akár a saját akarata, elszökött előlem, az biztos,
és erőszakkal vissza nem hozhatom. Száz poklon át mennék érte szívesen,
ha idegen hatalom vette volna el tőlem, de ha önként ment, úgy… Isten
veled, jó éjszakát.
Jósika megfogta a gróf feléje nyújtott kezét és szépen kérte:
– Ne menj, maradj velünk, úgy könnyebben tudsz felejteni.
– Engedj, mennem kell, meg kell békülnöm a sorsommal, össze kell szoknom
az emlékeimmel, mert felejteni, hidd el, nem tudok és nem is akarok.
Isten veled, Jósika.
– Isten veled, Hardenegg – a kis kapitány halkan nyitott ajtót a
grófnak, a fiúk kinn némán tértek ki útjából és egy szomorú, megtört
ember hagyta el sötét, viharos estén az Alser-laktanyát.
Hardenegg lassan ballagott vissza a város felé, az eső elállt, a szél
sivítva kapott bele köpenyébe és ő egyedül volt a széles utcán, az egész
kerek világon. Soká bolyongott a bástyán ide-oda céltalanul, körülötte
lámpasorok szőtték tele az éjszakát, egyfelől a belváros, másfelől a
külvárosok felé. A szél szétkergette a felhőket és az ég tele volt
szórva csillagokkal. Bécs zaja lecsendesedett, egy-egy szerelmes pár
suhant el mellette szorosan összebujva, meleg után vágyva űzte őket
egymáshoz az őszi köd. Hardenegg folytatta szomorú, magányos útját. Nem
tudott elmenni Fini nénihez, nem volt még ereje hozzá, sírva borult
volna megértő ölébe. Lábánál a széles híd fehéren ívelte át a sötét
sáncárkot és Hardenegg hosszan nézett le a mélységbe. A Szent István
tornyában tizenegyet ütött az óra és a zengő ütésekre lassan megfordult.
Sötéten állt előtte az öreg dóm, de a város világos fényfoltokkal volt
teleszórva, a kávéházak még ébren voltak és egy-egy palota díszes
emeletén kivilágított ablakok mögött mulattak az emberek. A polgári
házak azonban csendesek voltak és lakóik aludtak már. Az éjjeli őr az
elmult órát kiáltva haladt el Hardenegg mellett. Tizenegy óra!
jelentette a nyugvó polgároknak, hogy álmukban is összekösse őket az
élettel. Bécs alszik, Bécs álmodik! Hol alszik, hol álmodik most
Franciska? Hardenegg szerette volna ismerni szobája ablakát, hogy
feltekintsen rá néha-néha, szerette volna megtalálni erkélyét, hogy
megállhasson alatta, emlékeket idéző, hosszú, őszi éjszakákon.