Beállt a csúnya őszi idő, már napok óta szünetlenül esett és zajosak
lettek a kávéházak, néptelenek az utcák. Fini néni kandallójában nagy
fahasábok égtek meleg fénnyel, várva Franciskát. Hardenegg alig tudta
már féken tartani türelmetlenségét. Hiába magyarázta magának, míg az
esőt és sarat nézte, hogy ebben az időben soká tart az út Budáról
Bécsbe, nehezen jut előre Franciska, vágyakozása újra meg újra kiűzte a
város kapuja elé és elment messze-messze a széles úton arra, amerről
szerelmét várta.
November volt, a darvak rég elszálltak, érre kellett gondolnia
Hardeneggnek szünetlenül. A kedves madarak útmutató, segítő társai,
elvezették Franciskához, de már nem kísérhetik hozzá aranyhajú
boldogságát.
Egy estefelé, mikor gyújtogatni kezdték az olajlámpákat a szűk utcákban
és már két hét telt el azóta, hogy Budára küldött Franciskáért,
kopogtatás verte fel ábrándjaiból. Hardeneggnek minden apró nesz ígéret
volt az idegölő csendben és türelmetlen örömmel szólt:
– Szabad!
Hírnöke lépett be a szobába kimerülten, egyedül. A hű legény sejtette,
hogy fájdalmat fog okozni gazdájának és zavartan forgatta ujjai között a
visszahozott levelet.
Hardenegg szeme az érintetlen piros pecsétre tapadt és izgatottan,
halkan tudakolta:
– Mi történt?
Forró reményeinek halálos ítéletét hallotta meg néhány szóban.
– A kisasszony eltűnt hazulról, senki sem tudja hová lett.
– Kivel beszéltél? – kérdezte a gróf.
– Oh, uram, nem beszéltem én senkivel, első nap be se bocsájtottak,
másnap is hiába csengettem, harmadnap az ablakot is megkocogtattam, de
az egész ház mintha kihalt volna. Kérdezősködtem a kocsmában és ott
megtudtam, hogy egy öreg szolgáló kora reggel eljár vásárolni, meglestem
hát és szépen, udvariasan megkérdeztem, hogy nem adná-e át levelemet
Franciska kisasszonynak? Az öreg asszony nem is felelt, haragosan nézett
rám, aztán becsukta az orrom előtt a nagy kaput. Egy hétig jártam oda,
rángattam a csöngőt, ráztam a kilincset, míg aztán egy reggel a
kémlelő-nyíláson át az öreg, haragos asszonyság kikiáltotta:
– Minek csönget itt örökké, hogy belebolondul az ember? Senkit sem
engedünk be. – Aztán becsapta a kis rézajtócskát. Erre én teljes erőmből
dörömböltem és ordítottam, hogy egy levelet kell átadnom Müller
Franciska kisasszonynak. Végre még egyszer megnyilt a kémlelő és az öreg
asszony nagyon dühösen rikácsolta: – A kisasszony elment hazulról és
senki sem tudja hová lett. Takarodjék. – Egyebet nem mondott, hiába
kértem, csöngettem, kopogtam. Azért, uram, vissza kellett hoznom a
levelet.
– Add ide – szólalt meg Hardenegg és halkan tette hozzá: – Menj, menj,
hagyj magamra.
Hardenegg Rudolf mereven, mozdulatlanul állt egy ideig a szoba közepén,
kezében tartva a levelet. Aztán lassan, mintha idegen hatalom küldené
bele az életet, néhányszor bólintott fejével és csendesen ismételte: –
Elment… eltűnt… eltűnt… Mély lélekzetet vett, fáradt, kétségbeesett
kifejezés fátyolozta be tekintetét és csendesen az ablakhoz lépett.
Az eső szakadt, ég, föld és a leomló víztömeg szürkén egybeolvadt,
időnként pedig belekapott a szél a szürkeségbe, nekicsapta az esőt a
házaknak, hogy patakokban ömlött végig az ablaküvegen.
A Mehlmarkton lakott Hardenegg és a szemben levő nagy kávéház világos
ablakait nézte, odaát kávét, teát, csokoládét, chaudeaut, likőrt ittak
az emberek, újságot olvastak, billiárdoztak, sakkoztak, beszéltek és
nevettek, míg az ő kéményében panaszosan sivított az őszi szél.
Most el kell mennie, megmondani Fini néninek, hogy Franciska nem jön.
Nem jön. Hova lett? Ki lopta el tőle? Ki tud hírt mondani felőle, hogy
visszahozza, visszahívja, mert az ő nagy szerelmének egyedül van joga
hozzá a kerek világon.
Hol van már a régi szép őszi este, mikor először és utoljára látta őt,
akit örökre szeret?
Egyszerre a vörös daru emlékét kereste a szürke égen, látta feltűnni a
nádasból s aztán elszállni a messzeségbe. Vajjon merre jár most, kit
csalogat, kit ámít, kinek szívében ébreszti fel az elérhetetlen álmokat?