Másnap korán reggel, alig hogy az őszi nap belopódzott Bécs szűk
utcáiba, Franciska egy csukott bérkocsiban ült Metternich mellett.
– Schönbrunnba – mondta a herceg a kocsisnak halkan, úgy hogy a portás
nem hallhatta, Franciska sem, de még az inas sem, aki az ajtót tárta ki
és a takarót terítette lábukra.
A város még csendes volt, akik a fényt, a nagyvilági zajt adták
ajándékba az öreg polgári utcáknak, az éjszakai mulatságot, zeneszót,
táncot és dalt pihenték ki gazdag lakásaikban. A kongresszus még aludt
és Franciska a kocsi ablakából régi formájában láthatta a császárvárost,
az előző este szédítő, ragyogó emberáradata nélkül.
A kocsi végiggördült a Burg udvarán, elhaladt az őrség előtt és a néma
kövezeten nagyot koppant a lovak patkója.
– Még mindenki alszik, – szólalt meg Metternich – de a császár már ébren
van, ő fél hatkor kel, hét előtt misét hallgat és hét után néhány
perccel már íróasztalánál ül. Persze ezzel a jó, vagy rossz
tulajdonságával már sok embert zaklatott ki ágyából.
A herceg beszélgetést akart kezdeni, de Franciska csak hallgatva
bólintott és nem kapcsolt érdeklődő kérdést a mondottakhoz. A mi
Metternich számára túlságosan korai unalmas kirándulás volt, egy
szokatlan bérkocsiban, az az ő szemében érdekes élménnyé lett, melynek
minden pillanata egy idegen várost mutatott meg neki, még sohasem látott
változó képekben.
Amíg az ember előre néz, míg reménykedik, míg küzd, míg célja felé
halad, olyan valószínűtlenül szép is tud lenni az élet. Minden
reménység, minden szó biztatás, vérpezsdítő, új tettre hívó, mert el
kell érni a megálmodott csudák, a beteljesedés gyönyörű országát, azt a
színes szép országot, mely bizonytalan ábrándokban él csupán, amelyet
nem látott még senki, de a dobogó leányszívekből ki nem irthatja képét
világok véres csalódása sem.
A beteljesedés csillogó városa felé sietett Franciska is és ő sem tudta,
hogy annak minden házát sötét kövekből építette a kiábrándító keserűség,
mert az odavezető ösvényt gyémántokkal hinti tele egy tárgytalan,
mérhetetlen, forró vágyakozás. Milyen szép úton lenni és milyen szomorú
minden megérkezés. Franciska sorsa úton volt még és ő nagyon sietett
tovább. A szürke Burg ablakai bátorítóan pislogtak feléje, az oszlopok
mögül pedig mintha láthatatlan tündérek suttogó hangja biztatná: –
Siess, siess!
Franciska mosolygott, sugárzó, boldog pillantást küldött a sötét
épülettömegnek, melyet annyi század már halott stilusából róttak össze
ilyen nagyra, hatalmasra.
Amint kiértek a várfal nagy kapuján, egyszerre színesen, zajosan nyilt
ki előttük a világ. A Burg kapuja előtt, az utak mentén, vásárlók tömege
ostromolta Bécs híres kofáit, akik teli torokból kiabálták: – Lemoni
grossi, Bamarandschen siassi, Haring frischi.
A külváros lakói felkeltek már, alkudtak, nevettek, tréfáltak,
haragudtak: tarka összevisszaságban, és megbeszélték százszor is, hogy
hatvan szilva egy krajcár és csak harminc őszibarackot adnak két
krajcárért.
Lábnyi magas porban vagy tizenöt, húsz fiáker várt utasokra, itt könnyen
hozzájuk lehetett jutni a várkapun innen is, túlról is és nem kellett
járműért szaladni sem a Michaelplatzra, sem a Laimgrubéra.
Franciska meg szeretett volna állni egy pillanatra, hogy körülnézzen egy
kissé, de a kocsi sietett tovább. A herceg kedvetlen lett a zajban,
elbágyasztotta a por, és a Glaci fái, zöld, őszi pázsitja sem üdítették
fel a kora reggel szokatlan órájában. A herceg nem szerette a nappalt,
szép számára csak az éjszaka volt, természetes fény csak a gyertyák
fénye és a napvilág fölösleges luxus, melynek éles, vad sugarai elől
erőszakkal hunyódnak le az előkelő szemek.
A külváros csúnya, a külváros piszkos, a herceg szája széle idegesen
remegett, itt azok laknak, akik csak arra jók legfeljebb, hogy
eltapossa, de biztos távolból, közel nem érve hozzájuk.
Végre a Schönbrunnba vezető útra gördült a kocsi, a herceg nagyot
sóhajtott, bágyadt mosolya gúnyossá élesült és kissé előrehajolva
Franciska arcába nézett:
– Nem is kíváncsi kisasszony arra, hogy hová megyünk?
Franciska nyugodtan kiállta a vizsgálódó pillantást:
– Mindenesetre érdekel, ha hercegséged közli velem, de ha nem mondja meg
előre, úgy majd megtudom, ha odaérünk.
– Olyan nagyon bízik bennem?
– Mint az atyámban, – felelte ártatlan, szép hittel Franciska.
– Ah! – szisszent fel a herceg, ezt először hallota életében, még saját
leánya is úgy bízott benne csak, mint egy gavallérban, mint egy
nagyeszű, nálánál idősebb férfiban, de mint egy atyában?… Ez a fiatal
teremtés valóban éles fegyverekkel védi magát a szerelmi támadásnak még
a lehetősége elől is.
– Kisasszony, – szólalt meg ismét Metternich, – kegyednek tisztába kell
jönnie jövőjével, még sok mindent kell megbeszélnünk, mielőtt
Schönbrunnba érünk.
– Schönbrunnba?
– Schönbrunnba, kisasszony.
– Schönbrunnba, ahol Mária Lujza és…
– Igen, kisasszony, oda viszem kegyedet, ahol Mária Lujza, felséges
császárunk leánya él a kis fiával.
– A kis Napoleon, – suttogta Franciska.
– Téved kisasszony, a herceg neve Ferenc és ő a császár unokája; Franzl,
úgy szólítja őt felséges nagyapja.
Franciska bocsánatkérő könyörgéssel szorította keblére a Napoleon-képes
kis medaillont. Nem szabad elárulnia magát, mit szólna a herceg, ha csak
sejtené, hogy szívének minden dobbanása ezé a veszedelmes, nagy, titkos
rajongásé? Nem fogja sejteni soha, elrejti előle nagy gallérja, kis
bársonymellénykéje, be van zárva a lelke legmélyére egyedül, biztos
helyen és még erősebben szorította magához a sima arany ékszert. Ekkor
egyszerre valami belevágott a bőrébe, megsértette fájdalmasan, úgy hogy
ijedten kapta el a kezét a medaillonról. A vörös daru, a Hardenegg
ajándéka tolakodott oda, arról megfeledkezett, észrevétlenül, élesen
csúszott a forró szorítás alá.
A vörös daru a fiatalság, a szerelem madara, és a szőke gróf, aki adta!
Elszállt ábránd, egy perc szeszélye, mely messze tűnt. Most Schönbrunnba
megy, a Napoleon fiának kis kezét tartja majd kezében és beszélhet azzal
a nővel, akit a császár szeretett. Aztán hátha ő, épen ő… És már látta,
amint megszökteti és viszi haza Elba szigetére Napoleonhoz a feleségét
és a gyermekét, ha százszor vérzik is el az önfeláldozásban. Rajongó
lelke régi imádatától vezetve, megtalálta újra az ösvényt, melyen
haladnia kell, minden mást feledve. Nemes, nagy kilátásban nyilt meg
előtte a jövő és ő tiszta szívének odaadásától elvakítva, észre sem
vette, hogy ő, ki az uralkodó iránti szeretetből még alig néhány óra
előtt rajongva szegődött a herceghez, most Metternich ellen is árulásra
készülődik… Hardenegg, Jósika, a cár, Metternich… suhant át hirtelen
lelkén és megborzongott… De nem volt ideje a kellemetlen gondolatot
végiggondolni és örült, mikor Metternich újra hozzája fordult:
– Kisasszony, kegyed nem felel? Mit szól tervemhez? Azt hiszem ott jó
dolga lesz és a cár nem fog kegyedre rátalálni. Mária Lujza Őfelsége
csendes kis udvara körében boldog lesz biztosan; Őfelsége jó és
lágyszívű. Ha elmondom, hogy kegyed elhagyatott, szegény, nincsen
otthona, befogadja tudom, és helyet talál egy szép, okos leány számára
hölgyei között. Nos meg van velem elégedve, Franciska?
– Boldog vagyok és hálás leszek hercegségednek.
– Ami a hálát illeti, Franciska kisasszony, én maradok adósa kegyednek
mindenképen, de ha megtenné kedvemért, csak arra kérem, jegyezze fel
mindennap benyomásait, amit lát és tapasztal, ha az ember olyan érdekes
környezetbe kerül, mint kegyed most, ezt sohasem szabad elmulasztania, –
mondta könnyedén Metternich, mintha nem is ez lenne a legfontosabb és
Franciska egyetlen rendeltetése.
Nem telt bele egy rövid óra és Schönbrunnba ért a kocsi; a fákkal
szegett széles útról, már messziről látszott a nagy francia kastély, úgy
amint Mária Terézia hagyta utódainak örökül, sárga falával, sok zöld
zsalujával. Behajtottak a tágas udvarra, az oszlopos feljáró elé,
beléptek a fehér boltozatos előcsarnokba, honnan széles lépcső vezetett
a császárné lakosztályához.
Egy darabka Franciaország élt elrejtve itt. Mária Lujza francia titkárt
hozott magával, francia hölgyeket, francia szellemet, és Páris utáni
vágyakozást, ruhákban, szavakban és szomorú sóhajokban.
Napoleon hűtlen asszonya epedve gondolt a Tuilériákra, a letűnt pompára,
a francia üzletekre, összetört trónjára. Minden francia volt schönbrunni
otthonában, csak halkan, édesen növekedő szerelme volt osztrák. Neipperg
gróf lassan, biztosan lopta haza Ferenc császár leányának idegenbe
szökött szívét.
Metternich jól rendezte ezt is. Mária Lujza apja parancsára ment
feleségül Napoleonhoz gyermeki megadással, mert a mindenek felett
szeretett lieber, guter Papa úgy akarta, de lágy lénye könnyen
formálódott minden erős kézben és a császár annyira magáévá tette, hogy
követte volna őt Elba szigetére is azonnal.
Azonnal nem engedték, az apai tekintély magához ragadta és aztán az
asszonyismerő kancellár egy férfikezet keresett ki, egy hódításhoz
szokott, szerelmes vágyat ébresztő kezet, hogy formálja hát most már ő
ezt a formálható asszonyi szívet.
Huszonhárom éves volt a franciák ex-császárnéja, üde és fiatal, egy
gyengéd, jó, de ezer gonddal terhelt, majdnem nyárspolgári érzelmű,
figyelmes férj helyett, szerelmes lovagot kapott cserébe, a játékos,
könnyed, suttogó szavú Neipperg grófot. És Mária Lujza már nem siratta
Napoleont, már nem készült Elba szigetére, nem kellett apai parancsnak
eltiltania a levélírástól, mert folyton növekvő szerelme letörölte
könnyeit, Bécshez láncolta édes reményekkel és súlyos drága bilincseket
rakott fehér, könnyed csuklói köré.
Életének franciaországi rövid, szép álmából megtartotta amit lehetett,
ékszereit, ruháit, melyeket Napoleontól kapott, a titkárát,
udvarhölgyeit, kiket Napoleon választott számára, a szépségét, mely a
nagy császár oldalán virágzott ki, Páris fényűző városában. Mikor mint
Napoleon menyasszonya elhagyta Bécset, a császár kedvenc kis kutyáját és
kanári madarát hozatta el neki meglepetésül hazulról, a többit mind ő
adta neki és felesége az ajándékok özönéből igyekezett megőrizni minél
többet, csak épen azt akarta elfeledni, aki elhalmozta gazdagsággal és
kincsekkel, aki életre ébresztette asszonyi lényének minden báját, s az
igénytelen kis osztrák hercegnőből császárnét teremtett a világ számára.
Mikor a Napoleon udvarának fényes libériáját viselő inas ajtót tárt a
kancellárnak és Franciskának, Mária Lujza még ágyban volt. Csak tíz óra
felé kelt fel és tizenegykor együtt dejeunézett kis udvarával.
– Jelentse ittlétemet Montebello hercegnőnek – mondta Metternich az
inasnak.
A lakáj távozott és Franciska bámulva nézett szét a teremben, melynek
bútorait még Mária Terézia válogatta össze és ahol Napoleon is lakott
egyszer, rövid ideig, mint hódító.
– Mire gondol, Franciska kisasszony? – kérdezte Metternich. – Vagy talán
fél? Nem kell semmitől sem tartania. Montebello hercegnő Mária Lujza
Őfelségének első udvarhölgye, igen kedves, finom asszony, francia, itt
egyelőre minden francia. Egyelőre – ismételte nyomatékkal. – De azért ne
értsen félre, én nagyon szeretem a franciákat, soká éltem Párisban.
Kissé könnyelmű emberek, túlzásra hajlók! Higyje el, Napoleont is egy
történelmi túlzásnak lehetne nevezni egyszerűen és röviden.
A szomszéd terembe nyíló ajtó kitárult és egy őszülő, finom hölgy állt a
küszöbön, még hallhatta Metternich utolsó szavait, mert gúnyos, kissé
megvető mosollyal nézett a hercegre.
– Jó reggelt grófné – köszönt a kancellár meghajolva.
– Jó reggelt – felelte ridegen Montesquiou grófné, a kis Napoleon Ferenc
nevelőnője. – Montebello hercegnő a császárné Őfelségénél van, azonnal
értesítik hercegséged ittlétéről.
– Köszönöm grófné és addig is engedje meg, hogy bemutassam ezt a fiatal
hölgyet. Boldog vagyok, hogy Müller Franciska kisasszonyt én kísérhettem
el Őfelségének udvarába.
Franciska mélyen meghajolt a grófné előtt, az őszhajú hölgy kegyesen
bólintott és Metternich újra megszólalt:
– Azt is engedje meg grófné, hogy a kis herceg hogyléte iránt
érdeklődjem.
A grófné kiegyenesedett, finom feje köré magasztos szenvedés font
glóriát, egy szomorú országé, egy összetört tróné volt szívének minden
hűsége, gyengédsége, jósága, meg egy kis szőke gyermeké, Napoleon fiáé.
A császár bízta gondjaira még akkor, mikor mint a világ ura, hódító
boldogsággal köszöntötte születését. Milyen gyönyörű márciusi reggel
volt az, száz ágyúlövéstől zengett az ujjongó Páris és Napoleon először
tartotta karjában a római királyt, az egyetlen gyermeket, aki már
királynak született. Aztán visszatette a Montesquiou grófné ölébe. A
hűséges karok szent fogadásban fonódtak a kis Napoleon köré, ott, ahol a
fényben, a kábító öröm mámorában, mérhetetlen hatalom szimbóluma volt az
a nyöszörgő emberbimbó, de a grófné most sem hagyná el kicsi kedvencét,
mikor az osztrák császár birodalmában egy letűnt nagyság utolsó emlékét
őrzi szőkén viruló gyermeksége; neki ma is az, aki volt, egyetlen urának
egyetlen fia, a repülésre teremtett sasfiók.
Megvédi ő kis kedvencét mindenki ellen, ha kell. Élénk pírral hervadó
arcán lépett közelebb Metternichhez és hidegen, gőgösen válaszolt:
– Ha hercegséged a római király őfelsége iránt érdeklődik, úgy
megnyugtathatom, őfelsége egészséges és a szomszéd teremben tartózkodik,
ahol felséges édesanyja születésnapjára festi le őt Isabey.
A hatalmas kancellár mosolygott és mintha észre sem venné a grófné
haragját, nyugodtan mondta:
– Grófné, én nagyon szeretném meglátogatni a kis herceget, Franciska
kisasszony is bizonyára boldog lenne, ha minél előbb láthatná Ferenc
császár Őfelségének unokáját.
– A Napoleon fiát – suttogta Franciska és összekulcsolva kezét könyörgő
pillantással leste a választ.
A grófné hosszan nézte a fiatal leányt, ő meghallotta csendes szavait és
ragyogó tekintetében szövetséges hűség fénylett feléje. Ki lehet? Honnan
jött? Miért jött? A grófné szíve várakozó izgalomban dobbant meg és a
rendesnél is nagyobb méltósággal válaszolt Metternichnek:
– A római király őfelsége bizonyára örülni fog a látogatásnak, mihelyt
Isabey távozott, hozzá vezetem hercegségedet.
Igy harcoltak mindig, minél haragosabban ismételte a grófné: a Napoleon
fia, őfelsége a római király, annál határozottabban válaszolta
Metternich: Ferenc császár unokája, őfensége a kis herceg.
A grófné elhagyta a termet, de az ajtóból mégegyszer visszanézett,
Franciskát nézte, látni akarta, hogy nem változik-e meg arckifejezése,
nem vált-e egyetértő pillantást a gyűlölt Metternichhel? Vigyáznia
kellett minden szóra, minden mosolyra, mert a kancellár sohasem jött
hiába Schönbrunnba, minden látogatásával kincseket vitt el magával,
ellopott valamit abból, ami nagy császárja emlékét őrizte, ami
láthatatlan koronaként ragyogott a kis Napoleon fürtös fején. A grófné
látott hazudni a Franciskáéhoz hasonló tiszta, ártatlan tekintetet,
hiszen a császár szőke felesége is áruló már, kacagó szeme nem néz a
multba, a mától kér csak új örömöket. Gyászfátyolt a császárért a grófné
viselt egyedül, a többiek körülötte élénk, virágzó színek között akartak
mindent feledni, ami volt és remélni, ami lesz, Napoleon nincs többé,
halott nagysága semmit sem adhat már, éljen hát az, kinek hatalmában
meghúzódhatnak a ledőlt trón száműzöttjei.
A rombadőlt birodalom első menekültje, az ifjú Mária Lujza, kacagva
emelkedett fel csipkés párnái között, mikor jelentették neki, hogy
Metternich herceg sürgős ügyben beszélni szeretne vele.
– Vajjon mit akar a herceg? – kérdezte kíváncsian Montebello
hercegnőtől.
– Nem tudom – felelte az udvarhölgy.
– Mondja meg neki, hogy…
Az ex-császárné hirtelen elhallgatott, fejét hátrahajtotta rózsaszínű
szalagokkal átfont párnájára és halk nevetéssel jegyezte meg:
– Kár, hogy így nem fogadhatom.
Mária Lujza tudta miért sajnálja; virágzó, telt fiatalságának a habos
ágy volt a legjobb keret. Amint rózsaszínű selyem hálóköntöséből
kibontakozó fehér karját szőke feje alá tette, élőképe volt Napoleon
kijelentésének, mely szájról-szájra járt nászéjszakája után:
– A legbájosabb asszony a világon, jó, naiv és üde, mint egy rózsa.
Pedig mi volt ő akkor mostanhoz képest? Napoleon hiúsága számára a
meghódított osztrák főhercegnő, egyébként egy igénytelen kis leány.
Hirtelen kifejlődött, széles kebléhez még nem teltek hozzá vörös,
vékony, gyermekes karjai, szétálló fogait még nem takarta el tudatosan
pirosra érett szája, az a lecsüngő alsóajkú Habsburg-száj, amely akkor
csak gyámoltalan volt, most érzékivé tüzesedett vágytól piroslott.
Himlőhelyes, vörös foltos arcocskáját még nem simította el a
szépségápolás művészete és halvány, élettelen kék szemét még nem
töltötte be a diadalmas asszony biztos kacérsága.
Mária Lujza nő volt, igazi nő, asszony, a szó legszorosabb értelmében,
odaadó, simulékony, gondtalan, gyerekes együgyűségében engedékeny,
férfiszóra hajló. Hihetetlenül apró, gödrös kezecskéjével tudott
zongorázni elég jól, tudott festeni csinosan, tudott simogatni felületes
gyengédséggel, de semmit sem tudott megfogni igazán, a legapróbb tárgy
is mintha kicsúsznék ujjai közül, mintha mindjárt elejtené.
Hogy gyűlölte Montesquiou grófnő úrnőjének puha kezét, ha valamihez
hozzányúlt, mindig sikoltva szerette volna kiáltani:
– Jaj, eltöri!
És Napoleon a szívét, meg egyetlen fiának sorsát tette le ezekbe a
kezekbe. Szegény Napoleon!
– Mit mondjunk Metternichnek felség? – kérdezte Montebello hercegnő.
Mária Lujza a rózsaszín ágyban tágra nyitotta kék szemét:
– Vajjon mit akarhat ilyen korán? – ismételte kíváncsian.
– Ha felséged tudni kívánja, kegyeskedjék felkelni és értesül róla
hamarosan, – jegyezte meg hatalmas udvarhölgye, akit barátnőjének
tekintett a franciák ex-császárnéja, de aki inkább külön testben élő
akarata volt.
– Egy óráig legalább eltart, míg felöltözöm, az oly hosszú idő. – Mária
Lujza még mélyebben simult párnái közé, de aztán hirtelen felült:
– Azonnal fogadom a herceget, pongyolát veszek és a kis szalonban
beszélek vele, – mondta vidáman.
Mária Lujza számára már nem élt semmiféle etikett, az itthonit
elfeledte, a franciával nem törődött, megkérte a lieber Papat, mikor
hazajött, hogy „en particulière“ szeretne élni, mint egy gazdag,
független nő, akinek senki sem parancsol, csak mindennap változó
gyermekes szeszélye, asszonyos makacssága, sok múló vágya.
Hirtelen ledobta takaróját és selyem papucsába csúsztatta pici lábát.
Párisból hozta még az arannyal himzett két apró remekművet és onnan
hozta a pongyolának nevezett, vagyont érő csipkeálmot is, melyet a
komorna sietve borított felséges úrnője vállaira.
Milyen csinos, gondolta Metternich, mikor bevezették a kis szalonba,
melynek egyik aranyos karosszékéből, a Mária Lujza bodros feje
mosolygott feléje. Valahányszor látta ezt a porcellánszerű szőke
asszonyt, mindig a kis Marie Lujz’ jutott eszébe, akit még Bécsben is
csúnyának találtak, alig négy és fél éve és aki hálás szavakkal köszönte
meg mindenekfelett kegyes, jó atyjának, ha Ferenc császár Őfelsége
egy-egy ruháravalóval megajándékozta.
– Nos, herceg, mi újság? – kérdezte a csipkeerdő mélyéből egy kíváncsi
hang, amint egyedül maradtak.
– Nagy kéréssel jöttem felségedhez – mondta meghajolva a kancellár.
– Örvendek, ha teljesíthetem – felelte könnyed bájjal Mária Lujza.
Nagyon tisztelte Metternichet; a lieber Papa megmagyarázta, hogy
elsősorban az ő bölcs tapintatának köszönhető szabadulása Napoleon
karmaiból és mint engedelmes, hálás leány, föltétlenül hitt mindig
abban, amit a lieber Papa parancsolt, vagy mondott neki.
A kancellár finoman, szellemesen adta elő Franciska történetét, a
császár daruvadászatával kezdte, a cár küldetésével folytatta, Franciska
elhagyatottságának szomorú rajzával adott az egésznek érzelmes, szép
színezetet, és azzal fejezte be tarka meséjét, hogy ezt az értékes,
különös leánykincset másra nem bízhatja, csak Mária Lujza felséges
tapintatára és nincs hely számára sehol a világon, csak a schönbrunni
udvar csendjében.
– Végül pedig, – jegyezte meg hódoló tisztelettel, – minden, amit
elmondtam titok, mély titok, nem tudja senki és nem is szabad megtudnia
senkinek.
– Titok? – kérdezte érdeklődve a felséges asszony.
– Hogyne felség, – felelte a kancellár – ha a cár rátalálna, az vesztét
okozná szegénynek és nagy baj lenne mindnyájunkra nézve.
– Nagy baj?
– De milyen nagy, felség.
– És én mit csináljak vele, mit gondol, kedves herceg?
– Én tudom, hogy felségednek nincsenek előítéletei, – hízelgett ügyesen
a kancellár – a leány igaz, nem magas születésű, de Felséged nemes lelke
ilyesmivel nem törődik, majd akad számára hely a legbájosabb,
legfinomabb fejedelmi udvar körében. Nagyon csinos a kicsike.
– Csinos? Szeretném látni. Mikor hozza el?
– Már itt van és ha felséged óhajtja, azonnal bemutathatom,
– Kérem hívja gyorsan, látni akarom. Milyen a haja, a szeme? Hát a
ruhája? Oh be érdekes!
Mária Lujza szinte tapsolt örömében, ez egyszer végre változatosság,
ujság volt egyhangú életében.
– Nagyon szép? – kérdezte még egyszer, mikor Metternich már távozóban
volt.
– Szép, felség.
– Szebb mint én, bizonyosan szebb?
– Az lehetetlen, felség.
– Tudom, hogy azt csak úgy mondja. – Mária Lujza nagyot sóhajtott. – Nem
is hiszi, én mennyire nem vagyok megelégedve magammal, mindig azt
hiszem, hogy mások szebbek.
Metternich elcsudálkozott a bizalmas közlésre, a fejedelmi asszony pedig
szomjasan várta a híres nőhódító válaszát.
– Engedje meg, felség, Schönbrunnban nincsenek tükrök? – kérdezte
finoman a kancellár.
Búgva kacagott erre Mária Lujza, aztán kicsit duzzogva tolta még előbbre
vastag alsóajkát:
– Ön mindig hízeleg nekem, herceg. De most menjen, hívja gyorsan kis
védencét.
Nagy, világos szobában, ugyanabban, ahol még Mária Terézia fogadta
kacagányos testőreit, ahonnan Mária Antoinette indult útnak
Franciaországba, ahol II. József búsult ibolyás, pármai asszonya után,
ahol Napoleon szőtte a wagrami csata tervét, ezen a reggelen egy
huszárruhás apró gyermek állt és a napsugárkévében ott ragyogott mellén
a becsületrend csillaga.
Franciska előtte térdelt a földön és egy játékszert tartott kezében.
Csak néhány napja kapta a kis Napoleon a színes fából faragott
regimentet, amely mozgatható faollóra volt elhelyezve, úgy, hogy a
különböző ujjnyomásokat követve, parancsszóra helyezkedtek a lovasok a
legkülönbözőbb állásokba.
– Vigyázz! – kiáltotta a fiúcska, kivonva apró kardját.
Mint egy hadvezér állt, gyerekesen feszes tartásban és vékony hangján
csengőn kiáltotta a vezényszavakat, míg Franciska boldog kábulatban
dirigálta két ujjával a katonai parádét.
Őfelsége a római király meg volt elégedve, végre türelmes játszótársa
akadt, Montesquiou grófné megsimogatta égő arcát és meleg pillantása
gyengéden kutatta a Franciska mosolyát. Olyan őszintének látszik, vajjon
igazán nem hazudik?
– Mademoiselle lejön velünk a kertbe? – kérdezte kedvesen.
Franciska szeme fénylett, a lelkét adta válaszul, a szó már alig kellett
és semmit sem jelentett, amint halkan, elfogultan dadogta:
– Köszönöm grófné… boldog vagyok… olyan boldog…
A kertbe nyíló nagy ablakok tárva-nyitva voltak és beáradt a haldokló
október minden szépsége. Szemben a hegytetőn a Mária Terézia híres
gloriettje fürdött a napsugárban, a hegy lábánál a szökőkútból magasra
szökellő vízkévék a szivárvány minden színében tündököltek, a nyírott
fák között fehér testű görög istenek örültek utoljára a nyárnak, a
virágágyakban reménykedve emelték fel fejüket a késői virágok, az utak
kavicsán aranyos levelek röpködtek és várták a hímzett ruhás kis fiú
tavaszi lépteit.
A grófné kézen fogta Napoleon Ferenc Károly Józsefet és intett
Franciskának:
– Gyerünk, Mademoiselle.
De akkor Metternich jelent meg az ajtóban és véget vetett a reggel
napos, önfeledt pillanatának.
– Franciska kisasszony, a felség látni óhajtja kegyedet.
Franciskának mennie kellett, egy utolsó pillantást vetett az imádott,
szőke gyerekfejre, most dől el majd, hogy utoljára látja-e, vagy soká,
mindennap, minden órán.
Oh be széppé is tette az izgalom, forró reménység égett tágra nyilt
szemében, mikor ott állt Mária Lujza előtt a kis szalonban.
– Jöjjön közelebb, Mademoiselle – szólott őfelsége kegyesen.
Franciska közelebb lépett és a szőke, fehér csipkehalmaz élénken mozdult
meg a karosszék mélyén. Mária Lujza is fiatal volt, kortársa állt
előtte, egy szép leány, barna selyem ruhában, vörös mellénykében,
aranyos hajjal. Egy szép, magas, könnyed mozgású leány, akinek nyugtalan
ajkai remegtek az izgalomtól.
– Csinos, nem, nagyon szép – bólintott Napoleon hitvese. – Tud
zongorázni? – kérdezte aztán hirtelenül.
– Tudok, felség.
– És rajzolni?
– Azt is egy keveset.
– A ruháját hol csináltatta? Szép! Nekem nincs egyetlen ilyen barna
ruhám sem. Nem is volt. Pesten varrták?
– Magam varrtam, felség.
– Nekem is varrna egy ilyen ruhát?
– Ha felséged parancsolja.
– Oh nagyon szeretném, én a világ összes szép ruháit szeretném.
– Az én ruháim oly egyszerűek felséged ruháihoz képest – mosolygott
Franciska.
– Oh az nem baj, mert nagyon jól illik kegyednek, Mademoiselle. Vajjon
nekem is illenék?
– Bizonyára, felség.
Metternich az ajtóban állt, mintha ott sem lenne, de szeme vizsgálódva
járt egyiktől a másikig. Világos, hogy Mária Lujzának tetszik Franciska,
a barátnőt keresi benne, fiatal pajtást a sok komoly nő után, akik
körülvették eddig. Senkije sem volt neki, testvéreitől, régi barátnőitől
elidegenedett, fényes ruhái, pompás megjelenése még szelid
mostohaanyját, Ludovika császárnét is eltávolították kis Lujzerljétől.
Az ifjú főhercegnők irigykedve nézték és bizalmas szavukkal részleteket
kutattak különös házasságából, tudni akarták mindenképen, milyen volt a
gonosz zsarnok a gyengéd órák szerelmes perceiben.
Metternich győzött tehát, ha Franciska itt marad Mária Lujza közelében,
végre megnyílnak számára a schönbrunni udvar titkai is. Ezzel a kis
francia fészekkel szemben eddig tehetetlen volt a jól szervezett
Geheimpolizei, most végre bejuttatott ügyesen egy biztos, finom kémet,
az ő aranyhajú, engedelmes Franciskáját.
Ezt is a cárnak köszönheti, a cárnak, akit legyőzött megint egészen és
diadalmas mosoly villant meg gúnyos ajkai körül, amint mélyen
meghajolva, hódolatal mondta:
– Felséged engedelmével most távozom, Franciska kisasszonyt felséged
gondjaira bízom, vigasztalja meg őt mindent bearanyozó jóságával.
– Gondoskodni fogunk róla, herceg – felelte kegyesen Mária Lujza.