Katarina még mindig haját igazgatva, nevetve jegyezte meg:
– Róra, én meg nem állom, el kell mondanom a cárnak.
– Katinka, arról szó sem lehet. Tudod, mit igértél. – A grófné szigorú
lett.
– Jó, jó, nem kell mindjárt haragudnod. Beláthatod magad is, hogy jobb
lenne, ha a kongresszus főszereplői ismernék magukat és egymást. Nagyon
gyengén játszanak. Az egész kongreszus egy rossz darab és a végén úgyis
kifütyölik őket. Ezt is megmondom a cárnak. De addig is halljam
itéletedet, elég szép vagyok megint?
– Nagyon szép, – felelte meggyőződéssel a grófné, inkább fáradt
egykedvűséggel, mint irígységgel nézve barátnőjét és úrnőjét.
Szép is volt a kis hercegnő, vidám, szabad madár. A férje, mint valami
csúnya kellemetlenség, úgy tűnt el életéből nemrégiben. Orosz generális
volt, Napoleon ellen harcolt és elesett, talán igazán csak azért, mert
így végre egyszer sikerült kivívnia imádott felesége tetszését. Katarina
pedig szállt ágról-ágra továbbra is, épen úgy, mint azelőtt. Az orosz
császári családdal rokonságban állt, az ő érdekeit szolgálta, mint
bársonyos kezű titkos intrikus, mint a legragyogóbb szemű, legügyesebb
kém, aki szép, fényes éjszakai találkákon súgta Sándor cár fülébe újabb
tapasztalatait.
Kocsi állt meg a ház előtt és a hercegnő az ablakhoz szaladt:
– Ki jön? – kérdezte Auróra grófné.
Katarina keze ökölbe szorult:
– Metternich, – felelte haragos, izgatott hangon.
Auróra bólintott:
– Persze, odaát is estély van.
Odaát, az Sagan Vilhelmina hercegnőt jelentette, Katarina ellenségét,
aki elrabolta tőle a szép Kelemen herceg szívét. Most pedig véletlenül,
a sors játéka folytán, egy utcában, egy házban, egy emeleten laktak és
ha külön lépcsőn jöttek is fel ajtaikhoz, lenn, a vörös szőnyeges
lépcsőházban összetalálkoztak vendégeik.
Bagration hercegnő heves szívdobogással számlálta az imádott kancellár
lépteit, melyek hozzá olyan közel, egy más nő karjába vitték. Oh, hogy
gyűlölte most és hogy szerette régen, hűtlen lett érte férjéhez,
hazájához, de Metternich elhagyta álnokul és most a hercegnek kell majd
megfizetnie mindkét hűtlenségéért. Mert bosszút áll, véres, kegyetlen
bosszút, ezt megfogadta Katarina, éjjel is esküdte, nappal is igérte,
erre gondolt akkor is, mikor mást csókolt, mert Metternich hercegé volt
minden csókja, míg életét kívánta, és övé lesz, míg halálát várja,
csúnya bukását, hatalmának szégyenletes megsemmisülését.
– Nézd Róra, hogy ver a szívem – mondta a remegő hercegnő és barátnője
kezét odaszorította, ahol a sárga fátyolok alatt álítólag úgy dobogott a
haragos féltékenység. – Nagyon várom a cárt, ma este érkezett meg
Budáról, biztosan eljön, talán sikerült a kancellár ellen dolgoznia.
Hidd el, megvetem magamat mindig, ha eszembe jut, hogy ezt az embert
valaha szerettem.
– Most is szereted, Katinka.
– Nem szeretem.
– A cárt szereted talán?
– Oh nem, Sándorkát nem szeretem.
A grófné gonoszul mosolygott:
– Pedig fényes bizonyságát adod, valahányszor őfelségének úgy tetszik.
A könnyelmű hercegnő vállatvont és édesen nevetett:
– Az nem számít, csak az érzés számít, Róra, és az érzéseknek nincs
semmi közük a csókokhoz.
Tíz óra elmult, az utca megélénkült, kocsi kocsi után érkezett a ház
elé, a vendégek kiszálltak, beléptek az előcsarnokba és hideg köszöntést
váltva tértek jobbra, vagy balra.
Katarina hercegnő fényes szobáiban alig lehetet mozdulni, de kis sárga
lénye akadálytalanul suhant ide-oda a vendégseregben:
– Csak annyi helyet kérek, mint egy napsugárnak kell – mondogatta
kacérkodva és folyton más-más csoportban tűnt fel fehér arcocskája.
Gyengén rózsaszínű, finom vonásai minden új pillantás alatt
megváltoztatták kifejezésüket és a mélyen kivágott sárga ruhában lágyan
világított gyöngyszínű válla. Nem viselt ékszert, nyakának fehér
tisztasága volt minden dísze, és ezt a díszt a lehetőség határáig meg is
mutatta, de mégis annyi leányos bájjal mozgott, harminc éves tapasztalt
kis személye, mint egy ártatlan, simogatásra teremtett kis cica, úgy
lopódzott közel a férfiakhoz, hogy azok elbájolva, észrevétlenül
ajándékozták neki szívüket és titkaikat. Most édes mosollyal állt meg
egy egyszerű, polgári ruhás, ritka pofaszakállas, erős tokájú, öregedő
úr előtt, aki keskeny aranykarikákat viselt fülében. A bajor király
volt:
– Mily kedves felségedtől, hogy eljött hozzám, – mondta bájosan,
szeliden.
A hatalmas termetű uralkodó durva vonású, becsületes tekintetű nagy feje
közelebb hajolt a háziasszonyhoz:
– Soká tartott hercegnő, míg észrevett, míg mosolyával kitüntetett.
Katarina nagy, kék szeme belemélyedt a kemény, nyugodt férfi
tekintetébe, melyet lassan zavart meg illatos közelsége:
– Nem volt könnyű a bámulók tömegén áttörnöm és közelférkőznöm
felségedhez. Boldog vagyok, hogy végre elértem vágyaim célját.
Az uralkodó arca olyan lett, mintha szeszélyes áprilisi nap véletlen
sugara érte volna, amely csikland is bosszant is, de jól is esik, és
tréfálkozva jegyezte meg:
– Ugyan, ugyan kis hercegnő, vallja be, hogy meg se látott. Bécsben már
senki sem veszi észre az uralkodókat, igen sok van belőlünk.
A hercegnő legyezője mögül kacér mosoly villant Miksa király felé:
– És aszonyokból?
– Szép hölgy soha, sehol sincs elég, hercegnő, legszebb pedig mindenütt
csak egy van és nem illik, hogy öregedő fővel épen én foglaljam le azt
az egyet. Ha koronák tulajdonosait akarja elhalmozni kegyeivel, talál
nálam fiatalabbakat, méltóbbakat mosolyára. Porosz kollégám még
megérdemli a gyengéd pillantásokat, bájos háziasszony.
Sándor cár meghagyta a hercegnőnek, hogy a derék érzésű bajor uralkodót
okvetlenül és feltétlenül pártjukra kell hódítania, azért lábujjhegyre
állva, felhúzta vállát, hogy üde szőkesége egészen kinyilt a sárga
ruhából és fürtös fejét még közelebb emelve Miksa piros, telt arcához,
kedvesen mondta:
– A férfi értékét az évek száma adja meg, felség.
Elhallgatott, összehúzódott, elbújt ruhájában és lesütötte szemét.
A nagy bajor megbabonázva nézte, hirtelen szikra érte régen ápolt
nyugalmát és lángbaborulva suttogta:
– A nőét pedig a szépsége, a bája hercegnő.
Nagy keze az asszony kezét kereste, hogy megszorítsa ha csak egyetlen
pillanatra is, de a kis boszorkány már eltűnt előle.
Sok dolga volt még, sietnie kellett, egy este oly rövid és annyian
vártak még tőle egy mosolyt, egy kedves szót.
A szomszéd kis rózsaszínű szalon sarkában ült a porosz király, egy
gyönyörű nő mellett, talán a legszebb mellett mind között. Frigyes
Vilmos imádta őt, imádta tisztaságát, szelid mosolyát, egyszerűen fésült
barna haját, szelíd szemét, bámuló, simuló tekintetét, hideg, kicsit
bágyadt mosolyát, tartózkodó, nyugodt mozdulatait. A más felesége volt,
a fiatal király tudta, hogy elérhetetlen számára, de csak annál jobban
szerette és ha elment néha a szép Juliához, órák hosszat eljátszott négy
apró csemetéjével, pedig a kis Zichy grófok és grófnők nagyon únták a
csendes, halk szavú, szomorú nézésű, fiatal király, komoly, ügyetlen
tréfáit.
Vajjon miről beszélgetnek? – gondolta a hercegnő és elbujt az ajtó nagy
függönyében. Egy percig várt, de a fiatal pár hallgatott; még egy percig
várt, ők még mindig hallgattak. Nagyon szerelmesek, vagy nagyon únják
egymást, határozta el a hercegnő. Végre megszólalt Frigyes Vilmos:
– Olyan jó kegyeddel együtt lenni grófné, kegyed tud kedvesen hallgatni
és nem fecseg örökké, mint a többi nő.
Julia angyali pillantása szeliden pihent a király arcán:
– Én is nagyon szeretek felségeddel így beszélgetni.
A hercegnő elnyomta feltörő nevetését és halk mosolyt erőltetve arcára,
bedugta fejét a szobába:
– Rosszkor jövök? – kérdezte.
– Dehogy – mondta a grófné és elpirult.
A hercegnő átölelte vállát:
– Jól mulatsz, Julia, úgy-e? Őfelsége a legkedvesebb és a
legszellemesebb csevegő hírében áll. Sajnos engem nem tüntetett ki még
soha egy tête-à-tête-tel.
A király nem felelt, rosszkedvűen vállat vont, nem szerette a hercegnőt
és a hozzá hasonló nőket. Fárasztotta mozgékonyságuk és nem tudta
követni érzelmi csapongásaikban. A tarka lepkék nem vonzották, nem
futott utánuk és bosszantották a szeszélyes tavaszi viharok. Julia más
volt, olyan mint egy virágos rét és ha vele beszélt, napos erdők
jutottak eszébe, árnyékos ábrándozások fiatal, zöld fák alatt, mikor
nyugalom van mindenütt és olyan biztos, csendes a nyár, mintha soha el
sem mulhatna szép, megérett varázsa. A hercegnő megjelenése épen egy
ilyen boldogan napfényes hangulatból zavarta ki, azért elborult az arca
és hideg, kék germán szemével ingerülten nézett az ajtó felé. Ő nem
tudott mosolyt erőltetni magára és nem tudta szellemes megjegyzésekkel
önmagával is feledtetni, ha valami, vagy valaki bántotta. Nagy dolgokban
bölcs volt, meggondolt, türelmes, de az élet apró eseményeivel szemben
hirtelen, tapintatlan és sokszor megbántotta az embereket érzelmi
hiuságukban.
Egy percre kínos csend állott be, de Katarina sohasem jött zavarba:
– Azt hiszem, jobb ha távozom. És mint háziasszonynak úgy látszik, nem
kell többé felséged szórakoztatásáról gondoskodnom, estélyem sikerét az
enyémnél gyengédebb kézre és melegebb szívre bízhatom.
Aztán választ sem várva, kisurrant a szobából, olyan gyors mozdulattal,
hogy könnyű szoknyája fellibbent és szalagos cipője felett térdig
látszott sárga selymes, gyerekes lábszára.
Frigyes Vilmos szigorú pillantással nézett utána:
– Könnyelmű teremtés – mondta. – Csak a cár kedvéért jöttem el hozzá,
higyje el.
Julia grófnő felállt:
– Menjünk a többiekhez, felség.
– Maradjon, könyörgök, maradjon. Tudja, hogy kegyed szegény,
megboldogult feleségemre emlékeztet, azért szeretem olyan nagyon.
Jótétemény, ha kegyeddel lehetek, grófné. Ő is ilyen szép volt és ilyen
jó.
Csend volt a szobában, Julia szeliden nézte a királyt, aki megfogta
kezét és míg lágyan ajkához emelte gyémántosan csillogó ujjait,
talán-talán mégsem csak feleségének emléke tette meleggé pillantását.
A szomszéd szobában zaj támadt, a grófné az ajtóhoz lépett és széttárta
a függönyöket.
– A cár őfelsége jött – jelentette fejedelmi barátjának.
– Zajjal, mint mindig; ő sohasem jön grófné, ő mindig megjelenik – volt
a gúnyos válasz.
– Úgy hiszem, Felséged szereti őt!
– Közösek az érdekeink grófné, de higyje el, én itt senkit és semmit nem
szeretek, csak kegyedet.
Komoly hangsúllyal mondta. Az ő szájából egy könnyed bók is eskü volt,
ellenben a cár legszentebb fogadalma is játék csupán.
A társaság képe megváltozott. Amint az orosz uralkodó belépett,
hangjával megteltek a szobák és minden szem szőke fejére tapadt.
Sándor körülnézett mint a gyermek, ki az ünneplő szobában nem találja a
karácsonyfáját. Izgatottan vonta félre a háziasszonyt:
– Hol van Metternich? – kérdezte,
– Metternich? – csudálkozott Katarina. – Csak nem gondolja felséged,
hogy én meghívom a herceget?
– És ha én kívánom?
– Felséged kívánta? Nem tudtam.
– Hát nem kapta meg levelemet?
– Milyen levelet, felség?
Sándor cár haragosan toppintott:
– Ej, hát mi történt megint? A leány nem járt itt, Katarina?
– Bocsásson meg felség, én nem értem, miről van szó.
– Hát akkor miért van itt ma estély? – kérdezte a cár, szigorú
pillantással vizsgálva a hercegnő arcát.
– Felséged tiszteletére.
– Úgy? – mondta a cár és otthagyta a bámuló Katarinát.
Wolkonszki herceg most halkan közeledett az uralkodóhoz és suttogva
jelentette:
– Metternich herceg Sagan hercegnőnél van. Kis társaság, Talleyrand,
lord Castlereagh és lady Castlereagh…
– Szóval az egész banda együtt van – sziszegte a bosszút lihegő
uralkodó.
Wolkonszki ijedten nézett hatalmas parancsolójára, de a cár vonásai
hirtelen ismét kitisztultak, derüsre, mosolygósra váltak, egyelőre
leküzdötte haragját, bál előtt mindig feledni igyekezett gondjait, most
is sajnálta az estét, minden percet ki akart használni, mely mulatsággal
kínálta, nem mulasztotta volna el életének egyetlen táncát sem.
Ebben a pillanatban Sagan hercegnő sötét szalonjában egy inas kis
levélkét nyújtott át Metternichnek.
„A cár néhány perce érkezett, ingerült hangon beszélt a hercegnővel,
őfelsége nagyon haragos“ – ennyit írt egy siető kéz az apró papírlapra.
A kancellár csendes mosollyal vette tudomásul és zsebébe rejtette a
kedves hírt.
– Mi történt? – kérdezte Sagan hercegnő.
– Semmi lényeges – felelte Metternich.
Vilhelmina kedvetlenül vont vállat, tudta, hogy a szomszédból küldött
hírt a herceg kémeinek egyike, a gyűlölt szomszédságból, hol most
királyok mulatnak. Sajnos Metternichje pártját, Angliát, meg
Franciaországot, csak miniszterek képviselték a kongresszuson és ez
mérhetetlenül bántotta a gőgös hercegnőt.
Tánczene akkordjai szűrődtek át csendes szobáiba, lágy hangjai egy
keringőnek, melyre a cár táncolt.
Hunyadi grófnéval táncolt a cár, kicsit erőltetett vidámsággal, gyors
fordulatokban.
– Felség, könyörgök, ne szorítsa a kezemet, megsértettem az ujjamat, fáj
– kérte a grófné.
A zene épen elhallgatott, a cár megállt, nevetni kezdett és úgy mondta,
hogy mindenki hallja:
– A grófné kér engem, hogy ma kivételesen ne szorongassam szép kezét.
– Felség – riadt fel sértődötten az asszony, de a cár nem hallotta, ő
már újabb áldozatot keresett vad jókedve számára, olyan volt, mint egy
dacos gyerek, akit megbántottak és aki csak azért sem hagyja magát.
Szétnézett a hölgykoszorúban mint egy éhes oroszlán. Melyiket gyötörje
meg? Melyik a leggyönyörűbb? Majdnem kivétel nélkül szépek, az ápoló
luxus kiváltságos világában úgy virágzanak a nők, mint az üvegház
létükhöz formált levegőjében a drága növények.
Széchenyi grófné az ajtóban állt, a háziasszony búcsúzva nyújtotta
feléje kezét, de abban a pillanatban ott termett a cár; ha el akar már
menni, úgy ő a legszebb; a majdnem elveszített, a legkívánatosabb.
Kegyes mosollyal hajolt az asszonyhoz:
– Hová siet, grófné, mért akar már elhagyni bennünket?
– A férjem elutazott, felség, egyedül nem maradhatok olyan soká.
– Ha szalmaözvegy, grófné, én szívesen elfoglalnám férje helyét – mondta
jelentős hangsúllyal a cár.
Akik hallották, ijedten néztek az uralkodóra, aztán a büszke karcsú
nőre, akit eddig bizonyosan még sohasem bántott meg durva szó, csúnya
tekintet. A grófné összébbkapta lila selyemsálját, védekezve szorította
ruhája kivágásához, nem félt ő senkitől, még a cártól sem.
– Azt hiszi felséged, hogy gazdátlan tartomány vagyok, amelyet kedve
szerint foglalhat el az első arramenő? – Csengő hangon felelt, mindenki
hallhatta. Az utolsó szónál mélyen, nagyon mélyen meghajolt a cár előtt,
aztán elsietett.
– Érdekes – mormogta az uralkodó. Kicsit megdöbbent, de lefőzöttnek nem
érezte magát, nem is haragudott, csak Katarina hercegnő ijedt meg, félt,
hogy a cár így, a mai vad hangulatában, eljátssza teljes népszerűségét.
Oda férkőzött Sándor mellé és kis kezét karjába fűzve, halkan kérte:
– Egy szóra, felség.
– Hercegnő, kegyed, úgy látszik, féltékeny – volt a gúnyos válasz.
– Mindig, amennyire hódolatom engedi, felség – mondta a hercegnő
átszellemült odaadással.
Ez már tetszett a cárnak, a zene felhangzott és ő táncra kérte a kis
sárga pillangót.
A polonéz csendes lépései közben legyezője mögül halkan kérdezte a
hercegnő:
– Mi bántja felségedet?
– Semmi! – felelte röviden a cár.
– Én egész bizonyosan tudom, hogy valami nagy kellemetlenség érte
felségedet. Ismét Metternich az oka felséged rossz kedvének?
– Először is jó kedvem van, nagyon jó kedvem van – jelentette ki
ingerült hangon a cár.
– Túlságosan jó, azaz felséged túlságosan akarja, hogy annak lássék –
felelte halkan a hercegnő.
A cár abbahagyta a táncot és egy karosszékbe vetette magát. Ma osztrák
ezredének egyenruháját viselte, azt hitte, így még jobban megnyeri
férfiszépsége Franciska szívét és egy idegen nő hódolata mérhetetlenül
ingerli majd az asszonyi szívek hódítóját, Metternichet. Milyen pompás
színekben látta előre a mai estét és most hiába volt olyan nagyon
délceg, hiába fűzette be magát a rendesnél jobban, hiába vette fel
legszebb sárga hajtókájú fehér frakkját, hiába az aranypaszomántos,
világoskék nadrágot és mellén hiába díszlett pompásan a Terézia-rend
széles fehér-vörös szalagja a szép legendával: Fortitudini. Ha jól
meggondolta a dolgot, igazán nagyon haragudott és miért ne tudja ezt a
bájos kis hercegnő, aki annyi baráti melegséggel nézett rá a szomszéd
karosszék mélyéből?
– Nos hát igen, – mondta hirtelen nyiltsággal – haragszom, nagyon
haragszom, sőt dühös vagyok. Nem tudom tulajdonképen ki vétett ellenem,
de Metternich az oka minden rossznak, az bizonyos.
– Ő, felség! – hangzott feléje biztatólag.
– Szeretném tudni, miért áll folyton utamba? Higyje el, Katinka,
egyenesen gyűlöl! Mi kifogása lehet ellenem, az én személyem ellen?
A hercegnő lágy, őszinte tekintettel simogatta a cár merevtartású szőke
fejét és édes ravaszsággal felelte:
– Nem szereti felségedet, mert a szabadon, bátran gondolkozó, őszinte,
nagy jellemek és a tiszta erkölcsök olyan elviselhetetlenek számára,
mint az ördögnek a tömjén, vagy némely embernek a mosusz-illat.
– Igaz, – bólintott a cár – de a mosuszt én sem szeretem. Hanem tudja,
mondok valamit, én szembe nézek ellenségeimmel mindig. Hogyan mondta az
imént, szabadon, bátran gondolkozó, őszinte, nagy jellemek? Ez az,
Katinka. Én még ma este találkozni akarok a herceggel. Szerezzen pontos
értesítést arról, mikor távozik a kancellár Sagan hercegnőtől, akkor
majd… Különben a többit csak bízza rám. Most táncolni szeretnék.
– Velem, felség?
– Nem, Katinka, más nőkkel, tudja, idegenebbekkel. Megérti, úgy-e?
– Értem, felség.
Éjfél után két órakor már unatkozni kezdtek Sagan hercegnő vendégei.
Ugyanakkor Bagration hercegnő virágesőt rendezett nagy fogadótermében. A
fényes padlójú, szép fehér szobában csak néhány aranyozott szék állt
köröskörül és a földig érő hatalmas tükrökben, mérhetetlen távolban,
sokszor megismétlődve, látszottak a gyémántos asszonyok, örvendő
férfiak, amint a mennyezetről sűrű tömegben hullott fejükre a sárga
rózsa.
A virágözön közepén, mint az illatos tenger valóravált tündére, állt a
kis hercegnő, rózsás arccal, könnyedén, hódítóan, szőkén.
Félháromkor a cár egy szál rózsát kért tőle, fülébe súgva:
– A bientôt.
– Nemsokára! – ismételte halkan a hercegnő és a cár eltűnt a teremből.
Amint a cár becsukta a Bagration hercegnő ajtaját, ugyanazon az emeleten
becsapódott egy másik ajtó is, és az ő nesztelen lépéseit a szőnyeges
lépcsőn ugyanolyan nesztelen lépések kísérték egy másik lépcsőn. Lenn a
kihalt hajnali előcsarnokban pedig egyszerre szemben álltak egymással:
Metternich Kelemen herceg és Sándor cár.
A cár úgy jelent meg, mintha Lohengrin csudahattyúja vontatta volna az
események színpadára és a hatást várta. A herceg azonban nem látszott
meglepettnek, inkább csak gúnyos nevetést nyomott el, midőn meghajolt az
uralkodó előtt.
– Herceg, – szólalt meg a cár méltóságosan – szeretném, ha őszintén
beszélnénk egymással, miután véletlenül találkoztunk.
– Készséggel állok felséged rendelkezésére.
A cár kicsit bizonytalanul érezte magát:
– Nincs semmi mondanivalója számomra?
– Kérdezzen felséged és én felelek.
– Vallomást várok, herceg, nincs időm a vallatásra.
– Nekem oly sok a bűnöm felséged szemében, nem tudnám, mivel kezdjem?
– A legutóbbival, herceg.
– Engedje meg felséged, hogy előbb köszönetet mondjak irántam tanusított
jóságáért, egy szép hírnöke tévedt ma hozzám véletlenül.
A herceg hódoló főhajtással állt Sándor előtt, akit elborított a haragos
indulat:
– És most hol a leány? – kérdezte villámló tekintettel.
– Nálam, felség, a kisasszony védelmembe helyezte személyét és én
őrködni fogok felette.
– Szóval, nem adja vissza nekem?
– Nem tehetem, felség.
A cár szinte toporzékolt. A korlátlan hatalmú uralkodó tehetetlenül állt
szemben a nyugodtan mosolygó Metternichchel és remegő izgalommal
hangjában, mondta:
– Majd módot lelek rá, hogy találkozzam a kisasszonnyal és megtudjam
tőle a történteket. Önnel pedig nem óhajtok tovább tárgyalni, herceg.
– Akkor felséged engedelmével távozom.
A kapu megnyilt és bezáródott, a cár egyedül volt a lépcsőházban, csak a
néger rabszolga-szobor állt ott és ötkarú gyertyatartóját magasra
emelve, sárgás fénnyel világította meg Észak haragos uralkodóját, a
Terézia-rendet és a zöldtollas, paszomántos kalapot.
A cár kínosan érezte magát az elhagyatott csendben, olyan ritkán volt
egyedül, gyors elhatározással menekült tehát a hideg magányból, oda,
ahol a forró bosszú minden lehetősége várta és felsietett a Sagan
hercegnőhöz vezető lépcsőn.
Az inas kicsit csodálkozva nyitott ajtót neki, hajnali három óra elmult
már, de azért hozzá volt szokva, hogy úrnőjéhez minden órában van
bejárata egy-egy kedvelt férfinak.
Már két férjétől vált el a hercegnő és azalatt és közben és azután,
szorgalmasan élte át mindazt, amit szépsége és fiatalsága a sorstól
követelhetett. Az inas nem ismerte a cárt, de látta, hogy nagy úr áll az
ajtóban és mély meghajlással vezette be a fogadó-szobába, aztán eltűnt,
hogy bejelentse úrnőjének. De a cár nem várt, szobáról szobára követte
az inast, kinek minden ellenkezését elnémította parancsoló fejtartása,
pompás, férfias megjelenése. A hercegnő komornája állt az utolsó, bezárt
ajtó előtt.
– Lefeküdt már a hercegnő?
– Nem – pukkerlizett a meglepett leány.
– Akkor jelentse a hercegnőnek, hogy…
A cár félretolta az inast:
– Felesleges – mondta és belépett a hercegnő kis szalonjába.
Sagan Vilhelmina hercegnő felugrott sötét selyem karosszékéből és a
kéken letompított gyertyafényben megdöbbenve, boldog, büszke remegésben
állt a cár előtt:
– Felség!
– Csitt, – intett neki a cár – nem akarom, hogy tudják, ki járt itt,
engedje meg, hogy leüljek, hercegnő, fontos beszélni valóm van
kegyeddel.
Amilyen rózsaszínű, világos volt minden a kis Katarinánál, olyan sötét,
méla, komoly hangulat szövődött a Sagan hercegnő érett, telt szépsége
köré.
Melyik volt szebb? Esküdtek mindkettőjükre százan is, de hogy melyikük
volt nagyobb intrikus, könnyelműbb, hazugságra, csalásra készebb, azt
sohasem tudta eldönteni senki sem.
Bagration hercegnő szegény volt és tehetsége, szépsége szerezte meg egy
napról a másikra a fényt, mely körülvette; Vilhelminának mérhetetlen
gazdagsága politikai hatalmát szolgálta. Az orosz udvar számára kémkedte
végig Európát ő is. Fontos titkokat súgott a pétervári udvar fülébe,
sötét haját beleszőtte a hálóba, mely megfojtotta Napoleont, de a titkok
Metternich közelébe vitték, a kivetett csapda rabul ejtette a kancellár
szívét, de rabul ejtette a hercegnőt is, aki ujjongva, szerelmesen
borult a hódító karokba, melyek nemrég még vetélytársát, a kis Katarinát
ölelték. Akkor elvette tőle Metternichet, de most a kongresszuson oda
kellett adnia cserébe a cárt, és az összes fejedelmeket, míg ma este
végre belépett hozzá is az uralkodói kegy, a legnagyobb fényességben.
Kinek van jussa hozzá, ha nem neki? Alig egy éve, nála, az ő birtokán,
találkozott először a Napoleon elleni szövetség három koronás feje,
Ferenc császár, a porosz király és Sándor cár, egyszerre léptek be három
felől, három ajtón, hogy egyik se lássék hatalmasabbnak az elsőségben.
Így gondolta ki a hercegnő és Metternich akkor borult le először
asszonyi elméjének nagysága előtt.
– Foglaljon helyet, felség, boldoggá és büszkévé tesz jelenléte, higyje
el – mondta kedves méltósággal Vilhelmina.
A cár leült, aztán rendes szokása szerint, egyenesen a dologra tért,
hevesen, könnyedén, ellentmondást nem tűrő hangon:
– Hercegnő, kegyednek szakítania kell Metternichchel.
– Miért? – kérdezte kicsit ijedten és nagyon sértődötten Vilhelmina.
– Mert én kívánom.
– Nem tehetem, felség, nagyon szeretem őt.
A hercegnő felállt, méltóságos volt és szép. Gyémántokkal és sötétpiros
rózsákkal teleszórt ruhájában elérhetetlenül büszkének látszott, de a
cár ismerte őt:
– Szakítania kell, kegyed nem lehet barátnője egy… egy – néhány
pillanatig kereste a sértő meghatározást, aztán mély meggyőződéssel teli
hangon jelentette ki – egy állami irnoknak, még ha az osztrák birodalom
első hivatalnoka is, mert ez a barátság kizárja kegyedet az orosz udvar
köréből.
Az asszony megdöbbent, idegesen játszott a nyakáról lecsüngő
gyöngyfüzérrel és halkan ismételte:
– Szeretem őt, felség.
A cár is felállt most már, és megfogta a hercegnő gyöngyökkel babráló
nagy, puha, fehér kezét.
– Hallgasson rám, én szeretem kegyedet, meg akarom menteni egy rossz
embertől. Én jó ember vagyok, nem szívesen lennék gonosz, hercegnő, de
ha továbbra is az ellenségem barátnője maradna, nem tehetnék másként,
meg kellene fosztanom birtokaitól, az ön gazdagsága Oroszországban van,
Vilhelmina.
A fehér ujjak remegni kezdtek a cár kezében, a súlyos fenyegetés
lefegyverezte a hercegnő szerelmét és a csók, melyet kegyetlen
uralkodója forró kezére nyomott, új, más büszke szenvedélynek hódította
meg ingatag szívét.
A cár mindig biztosabbnak érezte magát, ha fejedelmi hatalma helyét,
férfiasságának varázsa foglalta el és míg Katarina vendégei sorra
távoztak, a kis hercegnő pedig halkan, boldogan suttogta rózsaszínű
szobája illatos homályában: à bientôt, nem sokára; azalatt ő diadalának
teljes tudatában, Vilhelminának diktálta a szakító levelet Metternich
számára.
Győzött, mégis győzött, ez fájni fog, mert tudta mindenki a nagyok
világában, mennyire szerette a kancellár a sötéthajú hercegnőt, aki
akaratos volt és lágy, ravasz és érzelmes, vallásos és könnyelmű, hideg
és odaadó, olyan kiszámíthatatlan összevisszaságban, hogy még
Metternichet is zavarba ejtette és örökös izgalomban tartotta fölényes
elméjét és hideg szívét.
Ezalatt a rózsaszínű vendégszobában hosszú napok fáradságát és izgalmát
pihente ki mély álomban Franciska, nem sejtve, mennyi szenvedélyt
gyújtott lángra öntudatlanul, első, édesen átaludt bécsi éjszakáján.