Hainburgban, az osztrák határon, Franciska elvált kísérőjétől, a cár
ordonánc tisztje visszatért Pozsonyba, hogy ott várja meg felséges urát
és Franciska egyedül folytatta útját a tőle kapott egyenruhában, az ő
útlevelével, az ő neve alatt, mint Samarin Péter, az orosz cár személyes
küldönce.
Alkonyodott már, mikor Bécs felé közeledett. Külön postán utazott,
váltott lovakkal, de az út mégis tovább tartott, mint a cár gondolta
volna.
Hét órát ütöttek már Bécs toronyórái és az esti szél lágyan ringatva
hozta feléjük a biztató hangokat, mikor végre a Dunához értek.
A postakocsis kürtjébe fujt, a lovak új kedvre kaptak és a nehéz jármű
egy végtelenül hosszú fahídra döcögött. A hídon túl már házak várták
őket a szürkületben, a lovak megálltak, a város határában voltak. Egy
hatalmas termetű, nagy kabátos ember lépett a kocsihoz és háromszögletű
kalapos fejét, nagy orrát bedugva az ablakon, udvarias hangon a passzust
kérte.
Franciska kicsit ijedten nyújtotta át Samarin Péter útlevelét, de a
császárváros külső őre nem igen vizsgálta meg az írást alaposabban és
csak az iránt érdeklődött, hogy hol szándékozik a tiszt úr lakni? Persze
ez volt az, amit a tiszt úr legkevésbé tudott, de a kocsiablakon
bebólogató nagy kalap ez irányban is megnyugtatta. Nem baj, ha még nem
döntött, majd kisül holnap, úgyis jelentkeznie kell a rendőrségen és egy
nyomtatott lapot adott át Franciskának, mely német, francia és olasz
nyelven figyelmeztette erre a kötelességére, aztán a kalap és a hatalmas
orr visszavonultak és ő folytathatta útját.
A postakocsis is büszkébben, egyenesebben ült már a bakon, fekete
hajtókás, ezüst zsinóros, fehér gombos, vörös kabátjában. Hetykén hátra
csapta magastetejű, kerek kalapját, melyen vídáman lengett a sárgafekete
tollbokréta és szüntelenül fujta postakürtjét, míg végighajtott a már
kivilágított külvároson.
A házak előtt lámpák égtek, a kapuk előtt, a padokon polgárok beszélték
meg a kongresszus újabb eseményeit, az érdekes híreket, melyek hozzájuk
is eljutottak.
Szemben már látszott a Szent István templom tornya, Bécs legnagyobb
nevezetessége, minden igazi bécsi ember büszkesége, életének centruma. A
császárváros lakói ehhez a karcsú toronyhoz ragaszkodnak legjobban a
világon, hozzáfűzik hasonlataikat, példabeszédeiket, gondolataikat s úgy
vágynak utána haza az idegenből, mint a svájci ember az Alpesek után.
A Wien folyó hídján is átrobogott a postakocsi. Feljött a hold s a zöld
gyepes Glacin túl, a belvárost körülvevő sáncok hídja világított
feléjük.
A híd két végén és a Stubentor bejáratánál, fehér egyenruhás hatalmas
gránátosok álltak őrt. Régi várfalba vágott, tizenkét kapu vezetett Bécs
belvárosába, melyek egyikén át, a szürke boltívek alatt, Franciska
berobogott egy zajos utcába, a Wollzeilera.
Az utcán élénk volt a forgalom, az esti órában is, különösen a Szent
István-tér felé, ott már alig tudott a kocsi továbbhaladni, a
Kärtnerstrasséból széles hullámokban özönlött az emberi áradat és bábeli
zűrzavarban, Európa minden nemzetének nyelve felhangzott a tömegből.
A régi pátriarkális Bécs képét teljesen megváltoztatta a kongresszus.
Nemrégiben még úgy öltözködtek ott az asszonyok, mint Franciaországban a
forradalom előtt, az udvarnál úgy ünnepeltek, amint a szigorú spanyol
etikett jogara alatt Mária Terézia, a jó Grosi, egyszerű szigorral
örökben hagyta gyermekeinek, Haydn- és Mozart-melódiákkal voltak tele a
szívek, mikor egyszerre elöntötte a város régi utcáit, császárok,
királyok, hercegek és több mint százezer idegen képében, az új eszmék,
új divat, új dallamok nagyvilági áradata.
Az öreg Bécs hamar beleszokott szerepébe, a világ centruma lett és mint
egy szerény, eddig meg nem látott egyszerű nő, boldogan hagyta, hogy egy
nem várt csoda királynévá öltöztesse.
Mennyi minden is nem történt az utolsó év alatt. A szövetkezett Európa
megnyerte Lipcsénél Napoleon ellen a népek csatáját és Párisig vonultak
a győztes csapatok. Napoleon lemondott és Elba szigetén harcolt
multjának emlékeivel, nyugtalan szívében ébredő új tervekkel, új
reményekkel. XVIII. Lajos elfoglalta helyét a Tuileriákban és megint
divatba jött régi emberektől körülvéve, bársonycsizmáival taposott az
elvérző Franciaországon. A híres vieille-garde, a győzhetetlen császár
vitézei, csendes, makacs meggyőződéssel várták vissza Napoleont és egy
szőkefürtű kis fiúról álmodoztak, akit a hűtlen Mária Lujza ellopott,
hogy messze vigye tőlük Schönbrunnba.
Bécsben összeült a kongresszus és mialatt lakomázott, táncolt,
szánkázott, szeretett, minden fényes gomblyukban ott díszlett az
ágyú-kereszt, a nagyszerű felírással: „Europa libertate asserta grati
Princeps te Patria“.
A fiatal béke ujjongó boldogsága magasztos jelszavakkal ékesítette fel a
mulatságok eldorádóját, glóriát fonva a tanácskozó fejedelmek homloka
köré. Európa társadalmi rendjének helyreállítása, megoldatlan politikai
kérdések elintézése, a béke állandósítása: ezek voltak a nagyszerű
jelszavak, melyek alatt a győzők marakodva osztozkodtak a legyőzött
Napoleontól elragadott területeken.
Sándor cár a Napoleon teremtette varsói hercegséget akarta, mint
fennhatósága alá tartozó lengyel királyságot, a poroszok Szászországot
szerették volna, melynek uralkodója, mint Napoleon szövetségese,
hadifogolyként került Berlinbe, a lipcsei csata után.
Két szomszédjának ilyen elhatalmasodását Ausztria nem engedhette meg,
makacs ellenállását Metternich Kelemen herceg képviselte a
tárgyalásokon, hónapokig tartó viszálykodások közepette, mikor az
ünnepélyeken mulató jóbarátok egyszerre titkos ellenségekké lettek.
Mindebből a haragból, gyűlölködésből semmi sem látszott a városon,
lappangva bujkált csak fényes álarcok alatt, asszonyi mosolyok mögé
rejtve. De azért ott volt mindig mindenütt, társaságban, színházban, az
utcákon és most orosz tiszti egyenruhában, egy postakocsi mélyén
húzódott meg, lépésben törve utat magának az örvendő tömegen keresztül.
Mindúntalan meg kellett állnia a nehéz járműnek, a kocsis beszédbe is
elegyedett és Franciska hallhatta, hogy Ferenc császár már Bécsbe ért,
Bruckon és Parndorfon át, a porosz király is megjött, Sándor cárt pedig
minden percben várják. Franciska kihajolt a kocsiablakon:
– Siessünk, siessünk, gyorsan a Metternich herceg palotájához! – mondta
izgatottan könyörögve.
Megijedt a gondolattól, hogy a cár nyomában jár, utóléri, pedig ő nem
akart találkozni vele. Nagy elhatározás ébredt a Franciska szívében.
Akkor kezdett benne érlelődni, mikor az úton eszébe jutottak a cár
habozó szavai: Metternichet gyűlölöm… de a császárt nem…
Ezek a szavak, mikor először ütötték meg fülét, zavarba hozták, majd
megnyugtatták. De mikor az úton újra felcsendültek emlékezetében, egy
kérdés tolakodott elő mögülök: Mért tartotta a cár szükségesnek annak
hangsúlyozását, hogy nem a császár ellen irányulnak tervei? Talán önmaga
előtt akarta leplezni a teljes igazságot, talán csak ő előtte. Hogy
megnyugtassa, kedvét ne szegje… Hát legyőzheti-e Metternichet anélkül,
hogy Ferenc császárt is ne érje vereség? Nem a császár politikáját
képviseli-e a hatalmas külügyminiszter? Ha ő, Franciska, Metternich
politikájának megbuktatására nyújt segédkezet, Ferenc ellen is vétkezik.
És egyszerre maga előtt látta a szürkeköpenyeges, jóságos császárt.
Egészen ellágyult… Nem, nem… nem szabad neki fájdalmat okozni…
Mikorára kocsija a dunai hídon robogott át, elhatározása teljesen
megérett! Legalább így magyarázta meg sajátmagának és így hitte el a
hosszú út alatt, míg jövőjének lehetőségén törte fejét. Alapjában véve
nem volt más célja, mint menekülni a cár elől. Nem azért szökött meg
hazulról, nem azért hagyta el apját, leküzdve minden
lelkiismeretfurdalást és kínzó önvádat, hogy egy férfinak karjába dobja
magát, akit nem szeret, még ha maga a minden oroszok uralkodója is az a
férfi. Megalkudni, megalkudhatott volna az élettel Óbudán is és
várhatott volna Hardenegg Rudolf grófra, hiszen hűséges igéretének
zálogát, a vörös darut, ott viselte keblén az orosz uniformis alatt.
Azonban minden szépséget igérő álmainak nem volt elég a remény, hogy
Hardenegg grófné lehet belőle, vágyait nem töltötte be a cár szerelme
sem. Mint a kettő üzlet, amelyért fizetni kell, de ő nem kívánt semmi
pozitív értéket, nem volt nagyravágyó ábrándjaiban, ő valamit akart,
maga sem tudta mit, úgy mint minden fiatal leány, csak nála százszorozva
buján nőttek, fejlődtek az álmok, mert semmit sem tudott az élet
korlátairól és nem fékezte vágyát élemény, vagy tapasztalás.
Eddig szenvedélyes ábrándjait a Napoleon nevén szólította, hitte, hogy
fanatikus szolgasággal tudna ragaszkodni hozzá és kész volna meghalni is
a császár egy szavára. Ez szent meggyőződésévé vált, nem kételkedett
benne egyetlen percre sem, pedig mégis tévedett, mert ha okos és bátor
is volt mint egy férfi, azért mégis nő maradt. Nagy eszmék nem
lelkesítették, politikai meggyőződésre képtelen lett volna, és a
világtörténeti események központjába magát állította. Ezt nem tudta
Franciska, ő azt hitte, hogy komoly megfontolással intézi sorsát,
miközben csupán asszonyi kívánsága, vágya vezette lépteit. Magas
politikai magyarázatot keresett és talált utolsó tette számára is és
épen ezért egy percig sem törte fejét azon, hogy tulajdonképen hűtlenül
cserben hagyta Hardenegget, elszökött Jósika elől és megszegte a cárnak
adott szavát.
Néhány napja még alig ismert férfiakat, ma már természetesnek találta,
hogy játszva segítsék tovább. Mindenik egy-egy lépcsőfok, mely feljebb
viszi, de megállnia nem szabad egyen sem, mert még nem jött el a
megpihenés órája. Hardenegg, Jósika, a cár és most talán Metternich?!
Mit hoz még a jövő?
Keskeny utcákon át, régi, finom kis paloták között a Burghoz ért a
Franciska kocsija. Ott, a birodalmi kancellária első emeletén lakott
Metternich Kelemen herceg.
Csak gyorsan, gyorsan, ez volt Franciska jelszava, de a mindenható
kancellárhoz bejutni nem könnyű dolog.
– Ő hercegsége este senkit sem fogad – válaszolta Franciska kérdésére a
komornyik, mikor végre eljutott a nagy úr lakosztályáig.
– Nekem okvetetlenül beszélnem kell vele – ismételte a leány.
– Lehetetlen, majd holnap délelőtt.
– Rendkívül fontos híreket hoztam a kegyelmes hercegnek – jelentette ki
büszkén Franciska.
A komornyik elmosolyodott:
– Hadnagy úr, ilyen ürügy alatt mindennap legalább tizen igyekeznek
bejutni a kegyelmes herceghez.
– Akkor kénytelen leszek a császárhoz menni.
Metternich finom szolgája gúnyosan mérte végig a kis orosz tisztet:
– Ezt a fenyegetést is ismerjük már, de Őfelségéhez sem olyan könnyű a
bejárás.
– Őfelsége mindig fogadja azokat, akik fontos okból jönnek hozzá –
felelte meggyőződéssel Franciska.
A komornyik vállat vont:
– Lehet, nem tudom. A herceg nem fogad, az bizonyos. A herceg öltözik
ilyenkor, nem szabad zavarni, egész napunk az államügyeké, az este a
miénk – jelentette ki önérzettel.
Egy pillanatig tanácstalanul állt Franciska, de aztán bátran kapta fel
fejét. A cár rejtélyes kijelentései alapján, teljes joggal, fontosabbnak
hitte Metternichre nézve a nála lévő levelet, mint amilyen valójában
volt. Azért határozott, parancsoló hangon mondta:
– Nekem a herceg érdekében beszélnem kell vele azonnal. Becsületszavamra
mondom, az ő személyéről van szó, veszélyben van és én megmenthetem.
A komornyik, a nagy emberismerő, úgy érezte, hogy igazat szól az orosz
tiszt:
– Jól van, bejelentem a hadnagy úr felelősségére – felelte és indult az
ajtó felé, de azt abban a pillanatban Metternich Kelemen herceg előtt
tárta ki egy csattoscipős inas.
– A kegyelmes herceg!
Metternich indulásra készen állt a küszöbön. A nők híres kedvencét
legszebb férfikorában látta Franciska, karcsú, majdnem száraz alakja
megnyerő volt és tekintélyes. Göndör, akkor még sűrű, hullámos haját,
mélyen befésülte homlokába és a könnyű fürtök játszva lepték el okos
fejét, melyben egymást űzte a ravasz gondolatok tömege.
A herceg, aki Ferenc császárhoz sietett, hímzett udvari öltözetet
viselt, egyenes, hosszú tőrt az oldalán, mellén a csillagok és keresztek
tömegét és amint fehér tollakkal szegélyezett kalapját hóna alatt
tartva, ott állt a vörös bársonyfüggönyös ajtóban, végtelen előkelőség
ömlött el finom, síma lényén.
Franciska tágranyilt szemmel bámult rá, ijedten kísérelte meg a
tisztelgést, de az annyira nem sikerült, hogy a herceg elmosolyodott,
mire viszont a leány elpirult és egyszerre nagyon szégyelte magát a
férfiruhában. Pedig jól illett nyúlánk termetére, csak épen a csizmája
volt túlontúl nagy, a sapkájához emelt keze meg túlontúl kicsiny és épen
azon a csizmán, meg azon a kezen pihent meg a herceg mélyrelátó
tekintete. Szegény Franciska egy szót se tudott szólni, a komornyik
megdöbbenve bámult rá, de miután az idegen beszédes határozottságának
utolsó nyoma is tovatűnt, belátta, hogy neki kell helyette szólania és
kicsit bizonytalan hangon kezdte magyarázni:
– A hadnagy úr fontos híreket hozott. Hercegséged személye, állítása
szerint, veszélyben forog és ő megmentheti, azért bátorkodtam…
– Rendben van, – mondta Metternich, előbb intett a komornyiknak, hogy
távozzék, aztán közelebb lépve Franciskához, halk nyomatékkal kérdezte:
– Mit kíván tőlem, kisasszony?
Franciska összerezzent, ajkába harapott és nem felelt.
A herceg hozzáhajolt és mosolyogva folytatta:
– Orosz tiszti ruhában még sohasem igyekeztek bejutni hozzám a hölgyek,
az eset valóban érdekes, de, sajnos, kalandok számára nincs időm.
Gúnyosan mondta, síma lénye csupa lenézés volt, udvariassága mosolygó
megvetés és félig lehúnyt szeméből várakozón leste, hogyan semmisül meg
teljesen a leány.
Franciskának arcát lángaborította a haragos szégyen, megértette a
herceget és büszkén kapta fel fejét:
– Ismétlem, fontos híreket hoztam és ha meghallgat hercegséged, saját
érdekében teszi. Legjobban szeretném, ha elfeledné, hogy nő vagyok.
A kancellár megdöbbent, két ujja közé fogta símára borotvált állát és
csak annyit mondott:
– Ah úgy – aztán ajtót nyitva, bebocsájtotta Franciskát a
dolgozószobájába.
– Foglaljon helyet, kisasszony.
Franciska riadtan nézett szét a nehéz függönyös szobában, most már
legjobban szeretett volna elszaladni. Síma, fekete empire-bútorok között
állt, milyeneket eddig még nem is látott, mert Franciaországból hozta
őket a divat szeszélye nemrégiben. Arany veretek díszítették az
íróasztalt és a székeket. Zöld bársonyüléses alacsony kerevetek álltak a
fekete faoszlopos ablakok között és körül a szobában mindenfelé. A fal
sötétzöld selyemmel volt bevonva és ebből a nehéz, mély, egységes
színfelületből élesen vált ki a kancellár szép, kemény, arcéle.
– No üljön le, – bíztatta Metternich a leányt – ne féljen tőlem, igen
kíváncsi vagyok a személyemet illető, fontos hírekre.
A herceg hangja még mindig gúnyos volt, de épen bántó kételkedése adta
vissza Franciska teljes bátorságát.
– Budáról jöttem – kezdte magyarázni összevont szemöldökkel és most már
nyugodt hangon. – Müller Franciskának hívnak, most mellékes, mi módon,
eljutottam az országházba, a nagy bálra, ott őfelsége, az orosz cár soká
táncolt és hosszan beszélgetett velem. Hercegségedről is szó volt.
– Nem sok jót hallhatott rólam – jegyezte meg Metternich.
Franciska elmosolyodott:
– Valóban nem, sőt őfelsége olyanforma kijelentéseket tett, melyek
gondolkozóba ejtettek, megijesztettek. Felszólított, hogy egy levelet
hozzak el Bécsbe, Bagration hercegnőnek. Az úton sokáig töprengtem és
végre az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy mint uralkodómnak hű
alattvalója, csak akkor teljesítem kötelességemet, ha ezt a levelet
hercegségednek adom át. Ezzel kivette belső zsebéből a cár levelét és
átnyújtotta Metternichnek. A herceg elkomolyodott egy pillanatra, egész
sereg megjegyzés tódult ajkára, de mint az önfegyelmezés nagy mestere:
hallgatott. Percekig forgatta ujjai között a fejedelmi levelet, nem
sietett elolvasásával és hosszas gondolkozás után csak annyit jegyzett
meg:
– Kegyed valóban bátor hölgy, kisasszony. Kérem, nem ismételné, amiket a
cár mondott kegyednek?
Franciska kicsit zavarba jött:
– Igazán elmondjam? – kérdezte.
A kancellár szája köré mély vágásokat rajzolt a fölényes gúny:
– Nem személyemre vonatkozó véleményére vagyok kíváncsi, azt úgyis
tudom, gonosz vagyok, ravasz, rosszindulatú, és ő gyűlöl. Őfelsége
nagyon naív, már sok szép hölggyel adatta tudtomra, hogy mit gondol
felőlem. Csak újabb terveire volnék kíváncsi, kisaszony.
– Azt hiszem, a levélből értesülni fog hercegséged, nekem őfelsége
semmit sem árult el, annyit mondott csupán, hogy ha le tudta győzni
Napoleont, le fogja győzni Metternichet is.
A kancellár hangosan kacagott egyet:
– Hát nem naív? Istenem, ha nem lenne olyan kedves, az ember még
bosszankodhatnék is. Engedelmével, kisasszony, most elolvasom a levelet.
A hercegen nyoma sem látszott az idegességnek, korlátlanul tudott
uralkodni magán, a „nagy ámító“ egész valójában állt ott Franciska
előtt, de az ő asszonyszeme elsősorban azt látta, hogy a hatalmas
diplomata milyen csinos férfi.
Határozottan olaszos volt az arcéle, végén meggörbült orra, kicsit
kiugró, hegyes álla Dél-Itália fiaira emlékeztetett, de világos arcszíne
letompította ezt a benyomást. Milyen jól illett csontos, ideges kezébe a
cári levél, milyen egykedvű vonás játszott ajka körül, míg olvasta.
Keményvonalú szája is volt talán a legegyénibb arcában; lenéző, gúnyosan
vibráló mosolya: a hatalom, mellyel megadásra bírta a nőket.
Amint a levél végére ért, néhány pillanatig figyelmesen nézte
Franciskát, mintha keresne valamit, de nincs kiábrándítóbb a
szerelemben, mint az előre feltett szándék és senki sem abba szeret
bele, akire rámutatnak: ő fog tetszeni neked. Nem is volt ma igazán szép
Franciska, csak sötét parókát kaphatott hirtelenében és az alá kellett
rejtenie aranyos haját.
Metternich fejét rázta vizsgálódására válaszul, aztán halkan, ridegen
mondta:
– Tehát kegyednek kellett volna hatalmába kerítenie engem? Érdekes.
Bocsánat, de azt hiszem, a cár túlbecsülte kisasszony és kegyed is
nagyobbnak látta az engem fenyegető veszélyt, mint amilyen.
– Nem értem – felelte Franciska.
– Mindegy, nem fontos, kegyed szolgálatot akart tenni nekem, és én hálás
vagyok érte, a többi mellékes.
Franciska felállt, a herceg gúnyolódása bántotta és határozottan
jelentette ki:
– Én tudni szeretném, hogy mi van a levélben.
Metternich kiterítette a császári kéziratot az asztalra és míg
nesztelenül simogatta, nyugodtan jegyezte meg:
– Nem kell haragudnia, a levél rendelkezésére áll, kegyedet illeti, de
én épen a kegyed érdekében szerettem volna eltitkolni tartalmát. Ha
azonban kívánja… Parancsoljon, kisasszony – és átnyújtotta az írást
Franciskának.
Néhány sor volt csupán, egy pillanat alatt végigfutott rajta Franciska,
aztán keze ökölbe szorult, szemét pedig tehetetlen haragjában könnyek
lepték el és szaggatott mondatokban tört magának utat méltatlankodása:
– Hogy én meghódítsam hercegségedet?… A cár terveit szolgáljam… nagyon
szégyenlem a dolgot… esküszöm, nem tudtam miről van szó… őfelsége
kijelentette, hogy hercegségednek vége, hogy még 29-én este vége… közben
ismételte, hogy szép vagyok, de már többször mondta azon az estén… nem
értettem az összefüggést, azt hittem, fontos híreket hozok, de hogy én…
hogy így…
– Úgy-e mondtam, kisasszony, hogy ne olvassa el a levelet? – mosolygott
a herceg.
Franciska arca lángban égett:
– Istenem, jobb ha tudom, mégis jobb, a cár…
Metternich szavába vágott:
– Ne szidja a cárt, semmi rosszat egy uralkodóról itt nálam, az én
házamban. Különben is higyje el, kisasszony, a cár elragadó férfiú,
mindenki rabja lesz varázsának, aki közelébe kerül, csak valami hiányzik
nála, valami, nem tudom megmondani mi és talán bajos is lenne
meghatározni. De hagyjuk ezt, kisasszony, kegyed nekem szolgálatot akart
tenni, mindenesetre tett is, kiszolgáltatta nekem őfelségét és egy apró
diadalhoz juttatott. Köszönöm kegyednek, jó volt hozzám és önfeláldozó,
mondja meg, mit tehetek kegyedért cserében azért, amit értem tett?
Franciskát a herceg önelégült, fölényes szavai bántották, közelebb
lépett hozzá és ráemelve nagy, sötét szemét, dacosan felelte:
– Amit tettem, nem hercegségedért tettem, a közügyért és magamért
tettem. A cár kitüntetett kegyeivel és Bécsbe küldött, én pedig jöttem,
mert szabadulni akartam Óbudáról, ahol elzárva éltem atyámmal. Látni
kívántam a nagy világot. Ferenc császár multkor nálunk vacsorált…
Metternich meglepetten szólt közbe:
– Hardenegg gróf említette. Hát kegyed az órás leánya?
– Én vagyok – felelte Franciska.
A herceg elgondolkozott, hosszú, sovány ujjaival dobolt az asztalon, hol
a leányt nézte, hol a cár levelét és ezer tervet forgatott fejében, míg
egyszerűen kérdezte:
– Nos és most mi a további terve, kisasszony?
– Nem tudom, egyedül állok a világon, senkim sincs.
– Persze, a cár kegyeit most már eljátszotta, – gúnyolódott Metternich –
pedig nagyon tetszett őfelségének.
– Már többek kegyét eljátszottam néhány nap alatt – mondta derüsen
Franciska.
– És miért tette azt?
– Mert nem bíztam azokban, akik elhalmoztak jóságukkal.
– Hát bennem meg tudna bízni, mit gondol?
– Föltétlenül.
– Köszönöm, de miért érdemeltem meg ezt a kegyet?
– Mert nem tetszem hercegségednek.
A mindenható kancellár nevetni kezdett:
– Kedves. És én méltó is leszek bizalmára, meglátja, az ellenséges orosz
táborból menekült hozzám és illő fogadtatásban fog részesülni, kis
renegát! Büszke, önérzetes, bátor…
Hirtelen elhallgatott, a többit csak hozzágondolta, aztán csengetett a
komornyiknak.
A bizalmi férfi rendes, semmitmondó arcával jelent meg a küszöbön, de
belsejét égette a kíváncsiság, a beszélgetés hosszú volt, titokzatos és
alig várta, hogy fellebbenjen számára legalább valamicskét a rejtélyek
függönye.
– Johann, – rendelkezett a herceg – a rózsaszín vendégszobát hozasd
rendbe a kisasszony számára, és kéretem Mária hercegnőt, hogy fáradjon
ide.
Johann meghajolt és teljesen belekábulva a bonyodalmakba, sietett
teljesíteni a herceg parancsát.
Metternich egész közel lépett Franciskához és most hódító, hízelgő
jósággal volt tele világoskék szeme, amint megfogta a leány kezét:
– Ideje, hogy kezet szorítsunk; a leányom, Mária, gondoskodni fog
kegyedről, nekem mennem kell az udvarhoz és most még csak egy kérésem
van – mondta hirtelen melegséggel a hangjában, még mindig fogva tartva a
leány kezét. – A cár a haját említette mint csudahálót, melyben
menthetetlenül fogva tart majd engem örökre. Nem mutatná meg az igazi
haját, kisasszony?
Franciska megrettenve húzta ki kezét a gyengéd szorításból és zavarában
parókájához kapott:
– Nem, nem, most nem…
A herceg kiegyenesedett, melegsége eltűnt és gúnyosan jegyezte meg:
– Igaza van, kisasszony, rejtegesse csak szépségét, túlságos diadal is
volna a cárnak, ha mégis igaza találna lenni.