– Igazán Auróra, ilyen jól még sohasem mulattam.
Bagration Katarina hercegnő nem bírt magához térni a nevetéstől,
remegett bele, még könnye is kicsordult és sárga fátyolszövetbe burkolt
apró alakja úgy libegett ide-oda, nagy, fényes padlójú fogadótermében,
mint az éjszakának gyertyavilágban kinyilt legszebb tearózsája.
Társalkodónője és barátnője, Marassé grófné, mosolyogva nézte a
hercegnőt:
– Ugyan Katinka csillapodjál, egészen felhevülsz és vendégeid azonnal
itt lesznek. – Aztán felvett az asztalról egy rajzlapot és kezdte
összehengeríteni.
– Ne, ne még Róra, – kérte Katarina – add ide, hogy nézzem meg még
egyszer.
– Milyen gyerek vagy, – mondta a grófné – de ha annyira érdekel, jól
nézd meg, mert még ma este visza kell küldenem.
– Kinek? – kérdezte a hercegnő és kiterítette a lapot egy asztalkára.
– Nem árulhatom el, titok.
– Ki rajzolta?
– Nem tudom.
– Különben is mindegy, elég az, hogy pompás – mondta Katarina, finom
könnyű mutatóujjával a rajzra bökve. – Nézd a cárt. Nem pompás
karrikatúra? Most már egész életemben így fogom látni a kedves
Sándorkát. Porosz királyunk talán még kitünőbb, mintha nyársat nyelt
volna. Szeretném kiszegezni a falra, a nagy tükör helyébe, hogy ma este
egyszer láthassák magukat igazán, ez olyan lenne, mintha nemcsak
külsejük, hanem minden gyengéjével eszük, belső lényük is megjelennék
előttük. Tegyük meg, Róra. – És a kis hercegnő tapsolva szaladt
barátnőjéhez.
A hervadó grófné megsimogatta nevető, égő arcát:
– Bolondos vagy, Katinka. Ilyesmi csak neked jut eszedbe, jobb lesz, ha
rendbe szeded magad, hajad már túlságosan homlokodba hull és túlságosan
piros vagy, nem illik egy hercegnőhöz – mondta intő hangon. Magamagával
már egyáltalában nem törődött, mint a vénülő szép nők, akiket, miután
túlélték ifjúságuk elmúlását, többé semmi sem zavarhat ki nyugalmukból.
A hercegnő a tükörhöz szaladt, társalkodónője pedig most már igazán
összegöngyölítette a rajzot, mely a hat Bécsben levő uralkodó képét
ábrázolta. Mindegyiket szűkszavú felírással jellemezte az ismeretlen
rajzoló: