Fini néni is elolvasta a levelet, elolvasta kétszer is, és kedvetlenül
rázta fehér fejét.
– Mi az Fini tante, nem jól írtam, nem vagy megelégedve?
– Nem fiam. Nagyon hideg ez a levél, az ember máskép beszél a
szerelmével.
– Ő nem szeret engem – mondta szomorúan Hardenegg.
– Nem szeret? Eredj fiam, hát lehet téged nem szeretni?
Rudolf gróf szemében fény gyúlt:
– Talán majd fog.
Az öreg hölgy összehajtotta a levelet, aztán két kezébe fogva kedves
legyezőjét, fáradt szívéhez szorította, és gyengédséggel teli hangon,
mint szent fogadást rebegte:
– Ha szeretni fog és boldoggá tesz téged, neki adom a legyezőmet.
Hardenegg megfogta a ráncos, öreg kezet és megcsókolta sokszor az
elefántcsont kincs köré fonódó ujjakat.
– Fini néni, drága édes Fini néni.
– Melyik szobát adjuk neki, jó fiam? – kérdezte meleg hangján az öreg
hölgy.
– Melyiket? Talán az erkélyest? Vagy talán amelynek ablakára az udvarról
nyáron ráfonódik a virágzó futórózsa? Vagy talán a kék selyem szobát,
melyben a kis Mozart aludt egy éjszakán és ugyanaz a párna még az
ágyban, melyen dalokkal telt copfos gyermek feje pihent valaha régen?
Melyiket?
Franciska, Franciska, elvakult, bolondos Franciska, nem hallod a
tanácskozást, nem érzi meg szíved egy meleg dobbanásban a rád váró,
érted aggódó szeretetet? Miért nem látod a fehérhajú, letűnt idők
királynéjának öltözött, finom, öreg hölgyet, amint szép kedvence karjába
fűzve karját, szobát keresnek számodra? Hol jársz Franciska nyugtalan,
dobogó szívű, remegő leány, te? Miért nem jössz ide, miért nem teszed
kezed annak a férfinak erős kezébe, aki meghatva lépi át a neked szánt
szoba öreg küszöbét?…
– Igen, igen, ez lesz a legszebb a sárga szalon mellett, a kékfalú
hálószoba, – határozta el Fini néni. – Hát te mit gondolsz édes fiam?
Hardenegg nem felelt, csak némán bólintott, aztán megindultan tárta ki
az aranydíszes, nehéz, fehér ajtót és beléptek a Mozart-szobába.
Égszínű falak között, ezüst szálakkal átszőtt, fehér selyemmel bevont,
rokokó bútorok álltak és a mennyezetes, széles ágy fölött szárnyas
ámorok tartották a fehér csipkés, kék függönyöket.
– Tetszik? – kérdezte Fini néni.
– Nagyon – felelte Hardenegg.
– Ilyen volt a Mária Antoinette szobája a Burgban – magyarázta az öreg
grófnő. – Nagyon szerette a kék színt a szegény Tonerl.
Aranyos hárfa állt a szoba sarkában, a fiatal ember közelebb ment a régi
hangszerhez, megpendített egy húrt óvatosan, és a mély hangra megrezdült
a néma levegő. Aztán az ablakhoz lépett, kitárta egészen és fényre,
világosságra ébredtek az emlékek között álmodó, fehér bútorok.
– Majd meglátod milyen szép lesz, ha virágokat rakunk az ablakra,
apróságot az asztalokra, – szólelt meg Fini néni.
Milyen szép lesz, ha itt fog lakni ő, ha fehér keze megpihen a bútorokon
és aranyos fejét lehajtja a virágok közé, gondolta Hardenegg.
Szép lesz, nagyon szép. Minden percüknek ez volt a gondja. Fini néni
ezer, apró, leányoknak tetsző, holmival rakott meg minden sarkot. Gitárt
kötött a falra, kézimunkát tett a kis asztalra, sok-sok vázát a
polcokra, könyvet és ezer csecse-becsét.
Csak már jönne! Hardenegg számolta az órákat. Most Hainburgba ért a
hírnök, Pozsonyba, már elhagyta a Csallóközt, másnap már a Bécsi úton
lovagol, két nap alatt Óbudán lehet és ha Franciska igyekszik, már négy,
öt nap mulva megjöhet. El kell hát készülni mindennel, a cserepeket fel
kell ékesíteni, a díszes kalitkába kis kanárit kell szerezni, hogy
öröme, társa legyen az idegenben.
Gondoskodó jósággal beszéltek csak róla az öreg házban, megteltek
nevével a régi szobák és hogy sejthette volna Hardenegg, hogy mikor az
első őszirózsákal rakta tele a fiókos szekrénykén álló hatalmas vázát,
szívének szerelme fáradtan és az ő személyétől messzeszakadt reményekkel
közeledik Bécs felé.