Hardenegg Rudolf gróf a nagynénjének zöld selyemfalú szobájában, a kis
aranyozott íróasztal előtt ült és levelet írt Franciskának.
Amint elvégezte a császári megbizatást, rohant egyetlen rokonához,
Jozefin nénihez, az apja testvéréhez, a régi világból ittfelejtett öreg
kisasszonyhoz. Hardenegg árva fiú volt, Fini nénire bízta az apja a
halálos ágyán és Fini tanti nagyon szerette a szép, fiatal Rudolf
grófot.
Hardenegg Jozefina grófnő Mária Terézia udvarhölgye volt, az maradt
haláláig és hűségesen őrzött egy rég letűnt világot, széles, abroncsos
szoknyájával, hófehér fürtös fejével, öreg szobáiban, a Grabenen.
Hatalmas kovácsolt vasrácsok domborodtak az egyemeletes palota ablakai
előtt, erkélyét meggörbült hátú Atlaszok tartották vállaikon és kődíszes
kapuja felett egy kopott címer szomorkodott.
Hidegen, gőgösen húzódott meg a régi főúri ház új szomszédai között,
azok éltek, beszéltek, ő hallgatott és emlékezett. Itt felejtette az
élet, a magas, szimmetrikus, dísztelen, fiatal épületek között, melyeket
hirtelen rótt össze könnyű anyagból a nyereségvágy. Alacsony, széles
teteje alatt, nagy, szellős termekben lakott fehér wuklis úrnője, míg
körülötte az új házakban, melyek két emelettel feje fölé nőttek, aprók
voltak a szobák, egymáshoz ragasztva sűrűn, szűk folyosók között, hogy
háromszoros bért hozzon minden terület a tulajdonosuknak. Változott a
világ, szűkek lettek a lakások, kicsinyek az emberi szívek és a súlyos
kődíszes, szürke palota épen úgy élt itt, elfeledve a zajos, épülő Bécs
közepén, mint Jozefina kisasszony széles szoknyájában, fürtös fejével, a
tapadó ruhás, magas kontyú, simára fésült asszonyok között.
Fini tante úgy tűzte fel haját ma is, mint régen fésülte imádott
úrnőjét, ruhái az ő ruhájának szabása után készültek, ugyanazt a bogozó
kézimunkát csinálta, mellyel Mária Terézia űzte el üres óráinak unalmát,
íróasztala mellett az uralkodónő képe lógott, álma felett az ő mosolya
őrködött és mindig előtte volt, üvegtetejű, aranyzáras dobozban, a
császárnétól kapott, fehér elefántcsontdíszes legyező. Néha kivette
halaványkék bársony ágyából a könnyű kis jószágot, és mialatt öreg
kezével ide-oda mozgatta a selyemre festett pásztorleánykákat, a
gitározó udvaroncot, a libbenő ámorkákat, mosolyok szálltak feléje, rég
hallott szavak, egy hamvadó uralkodónő mindent megaranyozó jósága és
Hardenegg Jozefin öreg arca a boldogságtól sugárzott, míg emlékeivel
legyezte magát, sárga selymes, puha karszékében, a rácsos ablakok
mögött.
Sokszor találta őt így Rudolf gróf, olyankor aztán csendesen ült le
melléje és az öreg hölgy mesélni kezdett az ő világáról, arról a
harmincnégy év óta meghalt és számára még ma is egyedül élő világról.
Mária Terézia felkelt sírjából, ő újra öltöztette, újra felolvasott
neki, újra hallgatta bölcs és kedélyes mondásait, újra megcsókolhatta
hálás szeretettel azt az önző fejedelmi kezet, amely távoltartotta őt az
élet boldogságától.
Mária Terézia miatt nem ment férjhez, nem akart megválni tőle, amíg élt,
és nem tudott megválni, mikor már meghalt. Alig mult el akkor még
harminc éves, és ha az ember olyan gazdag és előkelő, mint ő volt, talál
még imádót, nem egyet, hervadó szépsége számára, de Jozefinának senki
sem kellett. Visszavonult öreg palotájának szürke falai közé és
bezárkózott emlékeivel a vasrácsos ablakok mögött.
A fiatal Rudolf gróf nagyon szerette hallgatni a Fini tante meséit, de
Fini néni nem volt vele megelégedve, mert ő cserében szép, szerelmes
történeteket várt unokaöccsétől.
Kalandokat, csókos találkákat, mindazt, amit neki nem adott az élet, de
Rudija sorsában sem akart semmi ilyesmi előfordulni és Fini néni nagyon
csalódottnak érezte magát.
Végre ezen az októberi napon azzal toppant be váratlanul szőke kedvence:
– Fini néni, szerelmes vagyok.
Az öreg hölgy lehúnyta szemét, mintha első imádója vallomását várná és
halkan suttogta:
– Kibe? – nem volt türelmetlenség a hangjában, sem kíváncsiság, csak
boldogság, fiatal odaadás, szelid lágyság.
Rudolf gróf pedig mesélni kezdett, ajándékba adva öreg, kedves Fini
nénjének hirtelen ébredt, végtelen szerelmének minden szépségét. Az öreg
hölgy hitt neki, elhitte, hogy a vörös daru a sors küldötte volt, a
csudamadár, mely egy leány felé vezette, babonás dícsfényt vonva feje
körül rozsdásan égő tollaival, elhitte, hogy Franciska szebb,
különösebb, mint a többi nők, mosolya édesebb, tekintete mélyebb és
mikor Hardenegg arra kérte, hogy fogadja be házába a leányt, mert Bécsbe
vágyik, mert itt szeretne élni, Fini néni megsimogatta fejét és
egyszerűen mondta:
– Örvendek fiam, ha eljön hozzám, mert a te szerelmed az én szerelmem és
akit te szeretsz, azt szeretem én is.
Remegett a hangja, könnyes lett a szeme, de bizalommal volt tele a
lelke, mert akit a Rudija szeret, az megérdemli, hogy feléje tárja
remegő két karját ő is, itt nincs ok több kérdésre, kutatásra, szégyen
volna a kételkedés.
Az új házakban kicsinyek a szobák, szűk falak között alszanak az emberi
szívek és nehezen nyílnak meg egy új lakó számára, de a Fini néni szíve
nyilt volt és világos, mint szürke palotájában a fehér mennyezetes,
tágas termek.
Rudolf gróf megcsókolta az öreg hölgyet:
– Köszönöm, Fini tante. Érte küldök még ma. Lovas hírnök viszi levelemet
és kíséri őt hozzánk. Ha váltott lovakkal jön, egy hét mulva már itt
lehet, – és leült a kis íróasztal mellé, hogy megírja levelét
Franciskának.
Fini néni nézte őt, tekintetével simogatta szép, fiatal fejét, magas
homlokát, dacos sűrű szemöldökét, puha vágású száját, amely körül
majdnem leányos mosoly játszott és ő mégis tudta, hogyha megmozdulnak
ezek a lágyan ívelt ajkak, hogy kimondják: most örökre szeretek,
mindenkinek hinni kell, hogy igazat szólnak.
Az öreg hölgy sóhajtva vette elő selyem legyezőjét és az enyhe szellő,
mely most nyomában támadt, mint fiatal, boldog szerelem simogatta ráncos
arcát.
– Tisztelt Franciska kisasszony, – írta Hardenegg. – Megigértem, hogy
kiszabadítom és megtartom szavamat. Semmit sem kérek cserébe érte, ne
féljen szép kisasszony. Egy nagynéném él itt Bécsben, a kedves Fini
tante szívesen látja házában és szeretni fogja, mert megkértem rá, hogy
nagyon jó legyen kegyedhez. Jöjjön hát hamar, induljon minél előbb, a
hírnök, ki levelemet viszi, elintéz mndent, megbízhatik benne, jó
emberem. Semmitől se tartson, bátran útra kelhet, szívem egész
melegségével fogok őrködni élete felett. Várom kegyedet, gyönyörű
Franciska, és várja Fini néni nagy szeretetével, sok meséjével, öreg
házában, a Grabenen. Majd meglátja a kedves, szürke palotát, a nagy
szobákat, a sok fehér függönyt, meglátja Bécset, az ünneplő utcákat, és
én igérem, nem zavarom soha, csak akkor, ha hív, ha egy jó barátra
szüksége van.