– Jaj, mamikám, elég szép lesz-e így a bárókisasszonynak? – kérdezte
anyjától a szöszke Pfisterer Fáni és egy fehér kendőcskét terített a
fésülködőasztalra.
– Eridj már te kis bornyú, egész megbomlottál azzal a bárókisasszonnyal,
azért csak olyan az, mint te vagy, annak is enni kell, hogy éljen, jobb
lenne a vacsora után nézni – mondta Pfisterer Kristófné.
Nagy, deli asszonyság volt, szélesvállú, tekintélyes személy. Magyar,
falusi házból ment férjhez a szepességi német származású ötvösmesterhez.
Nem tudott egy szót se németül, a férje tanult meg kedvéért nagy
kínnal-bajjal magyarul, hogy legalább valamit megértsen abból a rengeteg
sok mindenből, amit felesége mond neki.
Fáni megigazította bodros vállkendőjét, egyet kacsintott a tükörbe,
tetszett neki magának is kék szeme, szőke haja.
Ingerkedőn kihívó volt egész apró lénye. Pisze orrának rózsás orrlyukai
és keskeny, erősen piros szája, élénk foltok voltak másként kicsit
szobaszínű, halvány arcában.
– Borcsa kinn van, elég az – felelte félvállról.
– Persze Borcsa, mindent Borcsa csinál, te csak cifrálkodol.
– Jaj, mamika, – beszélt tovább a leány – milyen nagyon szeretném már
látni a bárókisasszonyt. Vajjon szép-e? A báró nagyon csinos ember, kis,
barna bajusza van…
A fehérneműs szekrény előtt guggolt Pfisterer mama és haragosan csapta
széles térdére a tiszta abroszt, úgy vágott megbotránkozva leánya
szavába:
– Honnan tudod?
– Ne haragudjál, mamikám lelkem. Ma délelőtt láttam, mikor atyusnál
járt, véletlenül kinéztem épen az ablakon.
– Kinéztél az ablakon? Véletlenül néztél ki? Hát láttál te már
tisztességes hajadont délelőtt kinézni az ablakon? Fáni, Fáni, rossz
vége lesz ennek, sírba viszel te engemet. Várj csak, mert úgy forrázom
ki a szemedet, ha még egyszer kinézel az utcára!
Nagyon haragudott a mama, a mester is meghallotta hangját a műhelyben és
bejött csitítani:
– Miért vagysz te megint haragos, Anikó?
– Még maga kérdi, maga az oka mindennek. Maga pártolta mindig ezt a
galád leányt, egy pár pofli hiányzik neki, de még kipótolom, még
megkapja a nyakleveseket, csak sokat hencegjen.
Úgy tett erre a kis Pfisterer Kristóf, mintha roppant megijedt volna és
alázatosan veregette meg felesége kövér karját:
– Ugyan, ugyan, Anikó, ma csinálod a skandált, mikor mi vendégeket
kapjuk?
Erre még jobban megharagudott a mama:
– A vendégeket is maga hívta. Mi a csudának hozza ide az a figura báró a
testvérét? Nem jóban járnak, az már biztos. Aztán ez a haszontalan leány
még csak jobban megbolondul.
– Ha te azt nem akarsz, Anikó, én fogom nekik mondani, hogy ők ne
jöjjenek, én fogok őket megvárni a ház előtt.
– Azt már nem lehet tenni – mondta lecsendesülve Pfistererné. – Mit
szólnának? Már csak jöjjenek. Vegye fel a jó kabátját, atyus. Fáni ne
bámészkodj, láss a dolgod után. Teríteni, egy-kettő.
Fáni hozzálátott a terítéshez és amint a mama kiment a konyhába, dalolni
kezdett. Mindig dalolt, tele volt hangjával az egész ház és a műhelyben
a legények jobban, szebben dolgoztak, ha kihallatszott a nótája.
Nem vette szívére, ha az anyja zsörtölődött, olyan volt az mint a nyári
zápor, hirtelen jött nagy erővel, elöntött mindent, de jóságának napja
felszárította hamar az áradatot.
Ide, az ötvösmester házához hozta Jósika Franciskát, hogy átöltözzék a
bálra. Azt mondta, hogy a nővére, a bálra jött fel, Pest mellett laknak
és nincs rokonuk, kihez szállhatnának. Ha mese kellett, azt tudott
kitalálni Jósika és előadni is olyan kedvesen tudta, hogy mindenki
szívesen hitt neki.
Nagy esemény volt ez Pfistereréknél, izgalomba ejtette az egész házat,
de milyen izgalomba. Mikor a szekér megállt a ház előtt, olyan
szaladgálás lett egyszerre, mint egy hangyabolyban.
– Jönnek… itt vannak… Gyorsan, gyorsan… Borcsa, mosd meg a kezedet…
Rendben van a hajam?… Atyus, menjen már elébük.
Pfisterer Kristóf vasárnapi kabátjában a ház előtt fogadta vendégeit.
Soványan lötyögött vékony teste az ünneplő gúnyában, minden kedélyes ség
eltűnt arcáról a nagy izgalomban, nyelve, ajaka, fogai szünetlenül
munkában voltak, kétségbeesve keresve a megszokott szopókát, mert a
mamika még pipáját is kivette szájából az utolsó percben, pedig anélkül
nem is volt ember.
– Franciskám, azt mondtam nekik, hogy a nővérem, vigyázzon – súgta
Jósika a leány fülébe, míg lesegítette a szekérről.
– Hazudjunk? Az nagyon csúnya.
– Nincs más mód – felelte a báró és odavezette Franciskát az
ötvösmesterhez:
– Kedves kis hugom, Jósika Franciska, szíves jóindulatába ajánlom, uram.
– Isten hozta nálunk. Nagy szerencse érte szerény hajlékomat, hogy
megtisztelni kegyesked… te… nem kegyeskedje…
Mamika tanította meg férjét a mondanivalókra és atyus nagyon szépen meg
is jegyezte magának, csak a végét zavarta össze. Biztosan a pipa
hiányzott, az volt a baj.
– Mindegy az Pfisterer bátyám, fő a szíveslátás – nevetett Jósika.
– Én is aztat mondok – jegyezte meg az öreg és bevezette Franciskát a
házba.
Kis földszintes budai ház volt. Először jött a műhely, utcára nyíló
szárnyas ajtajához néhány lépcső vezetett fel. Onnan üveges ajtón át
lehetett bejutni a benyiló első szobába, ez volt a látogató, ebédlő és
az úr, meg az asszony hálószobája. Ebből nyílott a leányok szobája,
melyet egy kis kamraforma választott el a konyhától, ahol ragyogott a
sok fényes cintál és tányér, a rengeteg szépen súrolt lábos, a falon
függő tömérdek sok réz kaszrol és formácska. Csillogott az egész ház a
tisztaságtól, csillogtak a tányérok és csillogott a háziasszony is,
olyan volt az arca, mint egy fényesre súrolt rézlábos, piros, kerek,
mosolygós és ha nevetett, különösen rándult meg gömbben végződő pisze
orra. Most is rándult egyet, míg apró fényes szeme szíves mosollyal
nyugodott a Franciska finom alakján:
– Köszöntöm a kisasszonyt.
Franciska megcsókolta a leányokat, a kövérkés, vöröskezű Borcsát és az
apró, vékony Fánit.
– Jaj de boldog vagyok, jaj de boldog – ujjongott a kis leány.
– Ugyan Fáni, már megint nem férsz a bőrödbe – intette a mama.
– Hagyja, Pfistererné asszony, hiszen olyan mint egy kis pacsirta –
udvarolt Jósika.
Fáni huncut, kacér pillantást vetett a kis báróra, mire a ház asszonya
komolyan szólott:
– Vezessétek szobátokba a kisasszonyt.
Amint a leányok elmentek, Jósikához fordult:
– Jaj kérem, sok bajom van ezzel a leánnyal, a nagyobbik szelíd, derék
teremtés, de ez olyan, mint az apja.
– Ugyan Anikó – csitította Pfisterer.
– De bizony úgy van, – erősítette a felesége – nincs azon semmi
szégyenleni való, atyus. Nagy selyma volt maga mindig és ilyen lett
szegény Fánim is. Nem jár az becsületesen a földön, csak repül, mint a
szélhajtó förgeteg. Nem akar dolgozni sem, az utcán szeret ácsorogni és
nézni, hogy rakják az emberek a lábukat, mert hát mit is nézhetne, ha…
– Hagyjál már békén a szegényt, mamika – szólt közbe Pfisterer. –
Nézzél, még le se ültettél a báró urat.
– Jaj, igaz bizony. Na tessék helyet foglalni. De hát azért csak
elmondhatom a dolgot. Ami igaz, az igaz. Szeretem én őt azért, csak
féltem. Édes gyermekem nekem, csak úgy, mint Borcsa, de Borcsa másforma
leány, hiába. Ő egy grófi szakácstól tanult főzni is, mindenféle cukros
tortákat, süteményeket, fagylaltokat, ízletes halakat. Szép munkákat is
tud, de Fáni fejfájást kap a konyhán és elgörbül a háta a himzőráma
mellett. Hitvány jószág, nem bírom felhízlalni, még ha mogyoróval etetem
sem, pedig mondják, hogy bő konyhán élünk, no majd meglátja a báró úr.
Borcsa főzte a vacsorát.
– Köszönöm a jóságát, Pfistererné asszonyom, de nem maradhatok itt,
szolgálattevő kamarás vagyok Őfelsége mellett, majd eljövök Franciskáért
később. Addig gondjaira bízom hugocskámat.
– Kár, nagy kár – sopánkodott Pfistererné. – Majd készítünk valami
hideget, mire vissza tetszik jönni… Ne féltse a testvérkéjét, vigyázunk
mi rá.
Sietve ment el Jósika és félve, nagyon félve, hogy észrevették délutáni
szökését. Neki az udvarral kellett a bálba mennie és csak azután
jöhetett el Franciskáért. Az egész életét csupa remegéssé, csupa
hazugsággá tette az édes szerelem. No de majd a bál után! Milyen szép
lesz akkor, de arról még sejtelme sem volt, hogy hova viszi onnan
Franciskát és hol és hogyan is lesz olyan nagyon szép.
Franciska ezalatt az ágyra terítette báli díszét, az ezüstleveles,
rózsaszínű csuda selyemruhát, a magyaros, zöld bársony mellénykét, ezüst
zsinórral átfűzött, rózsaszínű selyem topánkáját és pillangókkal
kihímezett, fehér atlasz lengyelkéjét. Aranypapirba volt becsomagolva
minden darab és amint sorra bontogatta, édes várakozásban gyult ki
lassan szép, fehér arca.
A kis Fáni be nem tudott telni a sok pompával, tapogatta, cirógatta, úgy
ujjongott:
– Oh be szép, oh be nagyon, nagyon gyönyörű. Ilyet csak a teátrumban
láttam, olyan lesz a kisasszony, mint Matild a Templáriusokban. Roppant
gonosz nő. Látta a kisasszony?
– Én még sohasem voltam teátrumban – felelte mosolyogva Franciska.
– Nem volt? Jaj az kár. Én bizony megyek, ha csak négy garasos helyre
is. A magyar játékszínt jobban szeretem, ott játszanak a magyarok a
Rondellában a Dunaparton, úgy hívják tréfából: bagolyodú. Déryné a
legkedvesebb, láttam a „Két róká“-ban meg „Az első hajós“ nevű énekes
játékban, a kis vadleányt játssza, Melidát. Gyönyörű az „Arany idő“ vagy
„Inkle és Járikó“ című darab is. Hamlet is szép, Hamlet királyfi Kőszegi
Laci, gyönyörű ifjú, deli termetű. Jaj, de szeretek én a teátrumba
menni, de oda még jobban szeretnék menni, ahol játszanak, nemcsak oda,
ahol fizetnek. Aztán én volnék Matild a Templáriusokban, felvenném azt a
gyönyörű chamoisszín atlasz ruhát, zöld zsenilinnel kihímezve és
mondanám Kőszegi Lacinak: „Imádlak! Fogadd el szerelmemet Molai“.
– Az istenért, Fáni – Borcsa majdnem sikított és lángvörös lett kerek
arca. – Ne tessék ráhallgatni, kisasszony. Mindig ilyeneket beszél,
pedig csak azért akarna ő játszani, hogy szép ruhákat vegyen fel, meg
hogy lássa azt a Kőszegit. Egész meg van háborodva.
– Nahát jobban is tetszik nekem, mint a patikőr, akihez mamika akar
férjhez adni.
– Pedig derék ifjú, higyje el, kisasszony – magyarázta Borcsa, miközben
orra hegye épen úgy rándult meg mint az anyjáé. Patikus. Fáni mindig
patikőrnek nevezi, pedig mamika megtiltotta. Még télen is a legszebb
csokor virágokat hozza a porcellánpohárba. Tíz pengő is van egy olyan
szépen összeválogatott virágcsokor.
– Bánom is én – nevetett Fáni. – Ki nem állhatom, sohse is állhattam,
mondtam már százszor, hogy nem szeretem.
Franciska hallgatta őket elámulva. Neki nem voltak leánypajtásai,
sohasem hallott ilyeneket, élemény volt számára minden szó. Ott állt
forró titkokkal teli szívével hidegen, magasan a két beszédes, egyszerű
teremtés szobájában. Mint egy szép, idegen, néma hattyú a csiripelő
verebek között. Nagyon messziről jött és még messzebbre akart menni, fel
a magasba, ahol legszebb, ahol legnagyobb, legragyogóbb az élet.
Pfisterer mama jött be, hívta őket vacsorálni.
Fáni felkapta az ágyról a bársony mellénykét:
– Mamika gyere, mamika nézd meg, milyen gyönyörű.
A mama megnézte jobbról, balról:
– Bizony pompás – mondta. – És echt bársony. Hiába, a gyapot
megismerszik, más a hajlása.
– Jaj de szeretnék én egy ilyen köntöst – sóhajtotta Fáni.
– Nem hallgatsz mindjárt. Ez csak bárókisasszonynak való. Már az összes
szép holmimat odaadogattam neki, tudja kisasszony. Voltak olyan finom
batisztperkál, térdig stikkelt ingeim, azokból is feláldoztam hármat,
egyet meg is festettem vadsáfránnyal, szép virító sárgára, hogy ne
legyen mind egyszínű. Akkor aztán sál is kellett volna, mert hogy az a
divat. Volt egy igen szép levantin vörös selyemkendőm, egy tenyérnyi
szélességű fehér atlasz széllel, még staffirungban kaptam, de sohasem
volt szívem viselni. Ennek a hálátlan békának azt is kétfelé hasítottam
és összevarrtam középütt, sálnak. Nem használt az semmit, másnap már…
Jaj, de tessék jönni, elhűl a vacsora.
Leültek szépen az asztal köré. Ez hát egy polgárcsalád háza? gondolta
Franciska. Így élnek a rendes emberek, ilyen egy közönséges mesterember,
mint Pfisterer Kristóf, ilyenek a mesterleányok, mint Borcsa, és ha
kicsit ki szeretnének rúgni a hámból, olyanok, mint Fáni. Majd azt is
megtöri az élet, ha férjhez megy a patikőrhöz. Milyen más őnáluk otthon,
milyen ember az ő apja, milyen csendes álomvilág volt az ő világa.
Pfisterer mester késével egy falatot szelt kenyeréből, szájába gyűrte és
teli pofával dünnyögte:
– Jaj te Anikó, én úgy szeretném enni egy kis vizaikra, délben
megterheltem az én gyomrom, sokat ettem. Az csinálja megint jó étvágyat.
– Van a speizban – mondta Pfisterer mama. – Hozd be Fánni és hozz
ecetet, olajat és hagymát is. Érted?
– Értem, mamika.
Míg a ház ura helyreállította étvágyát a kaviárral, Borcsa roppant nagy
tálon behozta a pampuskát. Letette az asztal közepére és az atyus nagy,
kék üveg cukorszelencéből evőkanállal szórta rá a cukrot, hogy úgy
fehérlett, mintha havas volna.
– Jó forrón tessék enni, kisasszony, – bíztatta Franciskát Pfisterer
mama – majd iszik utána egy korty ürmöst, akkor nem árt meg.
A pampuska után jött a töltöttkáposzta, utána pecsenye, aztán a torták.
Igazi nagy vacsora volt, és vacsora után gyűszűnyi ezüst pohárkákban
hozták a finom rózsalikőrt. Franciska csudálkozva bámulta meg a Borcsa
kezében.
– Finom erdélyi szokás ez – magyarázta büszkén Pfistererné. – Ott látta
az édesapám, Isten nyugosztalja, megtanulta a készítési módját is. Úgy
hívják ott rozsólis. Igazi török rózsaolaj kell hozzá, de olyan illatos
is lesz tőle a szája, hogy mind elkábulnak az ifjak a bálon.
Atyus nagy tetszéssel szörpölte a finom italt:
– Csak nagy ünnepen adja elő a mamika – jegyezte meg. – De ma ünnep is
vanja. A vacsora utánna meg is nézegetünk a kivilágítás, leányok.
Fáni az apja nyakába borult:
– Köszönöm, köszönöm, felveszem a sárga ruhámat, meg a szép sálomat.
– Abból ugyan semmi sem lesz, majd még összegyűrik a tolongásban. Nem
elég, hogy tegnap rajtad volt? – pattogott a mama.
– Hát tegnap hol tetszett lenni? – kérdezte udvariasan Franciska.
– Mamika és Borcsa nem voltak, csak én mentem el atyussal a teátrumba –
magyarázta Fáni. – A német teátrumba, mert ott volt a nagy ünnepi játék.
Gyönyörű új épület a német színház és tegnap a tornáca háromsoros
lámpákkal volt kivilágosítva, a nézőtér pedig viaszgyertyákkal. A játék
énekes játék volt: „Aschenbrödel“. Mesterséges táncok is voltak
beleelegyítve. A főszemély Cibulkáné volt, meg Campiné. A játék már
megkezdődött, mikor belépett a császári lozsiba az orosz császár, jaj de
szép ember, aztán a mi felséges urunk, utóljára a prusszus király.
Mennyi éljent kiabáltak, mert Ferenc császár magyar huszárruhában volt
és úgy integetett kezével, mintha egy atyus volna és születésnapját
ünnepelnék. Sohasem felejtem el. A magyar teátrumi társaság is előadta
az óteátrumban „A süketnéma“ című vígjátékot, aztán a játék végén a
társaság kiállott az áldozattűz köré és énekelt is. Rothkrepf Nelli
mesélte, ő ott volt, de azért oda csak az ment, aki a német teátrumba
nem juthatott be.
– Nagyon szép lehetett – mondta Franciska. Aztán arra gondolt, hogy
mindezt meglátja ma ő is, az ünneplést, a pompát, a császárokat és ennek
az ünneplésnek egy kis fénysugára bizonyosan éri majd őt is, egész
bizonyosan.
Alig várta, hogy Pfisterer és leányai elmenjenek, de sokáig tartott. A
mamika otthon maradt, előbb át kellett hívni hozzá Rothkrepfnét, hogy ne
legyen egyedül. Aztán a leányok lelkére kötötték Franciskának, hogy
felkeltse őket biztosan, ha hazajön. Az ágy megvetve fogja várni, majd
Fáni és Borcsa együtt alszanak.
– Vagy talán – könyörgött Fáni – a kisasszony nem utálja és velem
alszik, olyan szép lenne.
Végre elmentek. Pfistererné a külső szobában a drágaságról beszélgetett
Rothkrepfnéval és Franciska öltözködött a leányok fehérfüggönyös tükre
előtt, melynek asztalán porcellánpohárban állottak a patikőr virágai.
Ünneplőbe öltözködött Franciska és ünneplőbe öltözködött a város is,
Pest-Budának minden ablakában csillogó fényt gyújtott a lelkesedés. A
Szentjánoshegyen tündérkastélyt formáltak az örömtüzek, és sohasem
látott világosságot loptak az öreg budai erdők sötét fái közé.
Az obszervatórium a Gellérthegyen mintha lángban állna, úgy ragyogott,
egy-egy sistergő rakétát küldve a magasba, az ég felé.
Franciska feltűzte haját, dús fürtökben rendezte el homloka körül, magas
kontyba simította, aztán rátűzte a kis magyaros pártát, melyről
rózsaszín selyemszalag csüngött szoknyája széléig. Most valami még
kellene… valami dísz a kontya mellé. Mit tűzzön oda? Erre nem gondolt.
Maga elé nézett, a tükörtől kért tanácsot és akkor észrevette a patikőr
virágait.
Egy fehér rózsa virított az őszies csokorban, a nyár végső könnyű
lehellete, és ő kivette a pohárból a budai patikus szerelmi küldöncét,
hogy felékesítse magát vele a császárok báljára.
A fejedelmek a bál előtt körülhajtattak Pesten, hogy megnézzék az
illuminációt és útjukban mindenütt tomboló lelkesedés ünnepelte őket.
Olyan rég nem örült már az ország és a magyarnak úgy kell a fény, a zaj,
a ragyogás… Legnagyobb volt a tolongás a hajóhíd pesti oldalán, óriási
néptömeg várta az udvari hintókat. Mindenki látni akarta, amint
visszatérnek Budára. De ott is volt a legszebb. Szemben a királyi vár,
minden ablakában világosság égett, a rendesen elhagyott, sötét, halott
épület, végre felnyitotta sok-sok ragyogó szemét, hogy biztató mosolyt
küldjön a városnak, az örvendő embereknek, öregeknek, ifjaknak,
mindenkinek, aki most kendőlobogtatva üdvözli uralkodóját.
– Éljen a király!… Vivat Franciscus!… Vivat Sanctissima Majestas!
– Mein lieber Papa, amint látom, felségedet nemcsak a bécsiek, hanem a
magyarok is szeretik – mondta Ferenc császárnak az orosz cár és hintóik
átrobogtak a tündöklő diadalkapun.
A híd karfáján nyilt üveggolyóbisokban viaszgyertyák égtek, sűrűn egymás
mellett, mint hosszú gyöngysorok.
Amint a fejedelmek a hídra értek, a Dunán úszó díszes ladikokon,
kivilágított betűkben jelent meg a felírás: „Vivant pro salute populorum
suorum“.
Alig hagyták el a kocsik a híd közepét, a gyorsan másként rendezkedő
ladikokon is új felírás hirdette messzire tündöklő betűkben: „Vivat
Franciscus, vivat Alexander, vivat Fridericus Vilhelmus“.
Ki látott ennél szebbet? Ki hitte, hogy a hosszú háborúk után jön még
egy ilyen nap is?
A várhegy oldala olyan volt, mintha tündérek ültették volna tele
tündöklő tulipántokkal, mert József nádor kertjének minden útját, minden
ágyasát lámpásokkal rakatta körül. Égő fények szegélyezték a hegy
lábához vezető lépcsőket is, úgy hogy leomló, lángoló tüzeknek
látszottak.
Ezalatt Franciska is felöltözött. Gondosan, félve húzta fel fehér
selyemharisnyáját, rózsaszínű atlasztopánkáit, bokája felett magasan
keresztezve az ezüstzsinórokat. Felvette könnyű szoknyáját és a
belehímzett rózsalevelek lágyan csillogtak a két szegényes faggyúgyertya
világában. Zöld mellénykéje szépen simult termetére és a sötét bársony
még fehérebbé tette fehér nyakát.
Utoljára kötötte fel a kis csipke köténykéjét, egy székre helyezte a
fehér selyem, pillangós lengyelkét, ő már elkészült életének nagy
ünnepére.
A templomórák kilencet ütöttek, az uralkodók beléptek a bálterembe és
Franciska a faggyúgyertyák szomorú világánál várta Jósikát.
Ismét várt, de most utoljára várt, most már nemsokára felgördül a
jövendő függönye és megkezdődik életének tündérmeséje. Csak a bálba
vigye el a báró, mert aztán… aztán nagy dolgok fognak történni. Ma este
Jósika Franciska bárónő lesz, és ő a szép diadalmas Jósika Franciska
akart lenni.
Ez töltötte be minden gondolatát, megfeledkezett arról, ami eddig volt
és ami ezután érheti, mert most kezdődik tulajdonképen az élete. A sok
elzártan töltött esztendő után, hőstettnek érezte, hogy most cselekedni
birt. Szép ruhájának selymes ráncai körülsímogatták, arcának pírja
igéret volt, szemének fénye mint reménység világított és nem zavarta meg
fájdalmas emlékezés örömének tiszta ragyogását.
Milyen este, milyen tüneményes este! Világos tündérpaloták, égő utak,
izzó remények és a Tabán kis piacán egy magas obeliszkus tetején
kibontott szárnyaival lebegett a békesség angyala.