Tíz óra felé távozott Ferenc császár a bálból, de Sándor cár még ott
maradt. Szenvedélyesen szerette a táncot és a nőket, a sok szép, idegen,
sohasem látott asszonyt, leányt, kiket kedve szerint ölelhetett magához
zeneszóra.
Nagyszerű hangulatban volt, az országház termeiben pompásan lehetett
keringőzni és a karzatokon a sok ember mind abban gyönyörködött, hogy ő
mint mulat.
– Mi még maradunk – mondta adjutánsának, Wolkonskinak, úgy hogy mindenki
hallhatta. – Európának összes nemzeteit ismerem, de a magyarhoz egy sem
hasonlítható.
Mintha simogató tavaszi szél vinné, úgy járt szájról-szájra a merész
kijelentés, Sándor cár meghódított magának minden szívet.
– Jaj de szép ember. Soha ilyen deli alkatú férfit még nem láttam. Nézd
azt a gyönyörű, göndör, szőke haját. Milyen piros az arca. Hogy fénylik
a szeme. De boldog lehet, aki vele táncol.
Orczy bárónővel táncolt a cár, átfonta derekát szorosan és merészen
udvarolva suttogott ezer szépet az asszony égő fülébe. Legjobban
tetszett neki ma este ez a telt, fehérnyakú, gyémántos, hermelines,
kényes cica. Kicsit le kellett hajolnia a pici bárónőhöz, magas
termetéhez nem igen illett az apró táncosnő, de őt annál inkább
meghódította. Csupa mosoly volt a cár, szépen formált, piros ajka közül
szinte vakítón villogtak elő feltünően erős, fehér fogai, csak mélyen
fekvő, szúrós, kék szemében fénylett valami vizsgálódó keménység, az
uralkodó gyanakodó tartózkodása. Szép ember volt, de tompa, kalmük orra
kicsit ázsiai jelleget adott arcának.
A táncoló párt egy sötét magyarruhás alak követte, közelférkőzve
hozzájuk és lesve minden szót a cár ajkáról. A titkos rendőrség
megbizottja volt, Majláth Miklós gróf, kitől fontos jelentéseket várt
Bécsben báró Hager Ferenc, a rendőrfőnök. Nagy viták folynak épen a
kongresszuson, vigyázni kell az uralkodók minden mosolyára.
A cár elengedte táncosnőjét, meghajolt előtte mélyen, aztán franciául
mondta:
– Nagyon sajnálom, Madame, hogy ez alkalommal nem terhelhettük meg
lelkiismeretünket, de remélem, még kipótoljuk, ha legközelebb Bécsbe
jön.
Majláth gróf mögöttük állt, arca derűs lett, milyen öröm, hogy ezt
meghallotta, a Geheimpolizei feje az ilyeneknek is örül, mert ezekkel
mulattatja a császárt, aki a finom, pikáns történeteket szereti.
– Na lássa, Franciska, ez a bál – mondta Jósika és a dobogó szívű
leánnyal belépett a terembe.
Színes ábránd volt az egész este, az eljövetel a Pfisterer-házból és
most ez a fényes terem, a keringőző párok, a sok-sok gyertya, a
gyémántok fényétől, illatszertől, virágillattól mámoros levegő.
Omló selymek, átlátszó fátyolszövetek, halavány csipkék, nehéz
bársonyok. A hölgyek ragyogó nyaka kivirágzott színes ruháikból és
szemük fénye ékszereiknek kék, sárga, piros, zöld, violaszín
ragyogásával egyetlen hatalmas égő virágcsokorba olvadt össze.
– Oh be gyönyörű – sóhajtotta Franciska és érezte, hogy most életének
minden pillanata egy-egy valóra vált álom, vagy talán örökre eltűnő
illuzió.
– Gyere, táncoljunk mi is, szép szívem.
Jósika átfonta a leány derekát. A kis kapitány jól táncolt, vitte,
repítette aranyhajú szerelmét és Franciska nem látott, nem hallott
semmit, elkábulva suhant, repült tova, behúnyt szemmel, boldogan.
– Na jó, na szép? – kérdezte a báró.
Erre felébredt Franciska és tágranyitotta szemét. Egy pillanatig átadta
volt magát a beteljesedés boldog mámorának, most már új küzdelemre hívta
az élet. Ez a budai bál nem jelenti vágyai végcélját, neki még minden
erejével, minden szenvedélyével kell alkudnia a mai éjszakával… Hirtelen
megállt és szétnézett:
– Ki az a szőke fiatalember? – kérdezte és a cárra mutatott, aki a
délszaki növényekkel díszített, bíborszőnyeges emelvény előtt állt.
– Sándor, az orosz császár őfelsége, biztosan boldog, hogy kegyed
figyelmére méltatja, gyönyörű angyalom – felelte Jósika.
– Az orosz cár, igazán? – Franciska izgatott lett. – Hiszen azt mondta
volt, hogy az udvar már eltávozott a bálról?
– A mi felséges urunk el is ment, a porosz király is, de ő, úgy látszik,
itt maradt. Beszélik, hogy Pétervárt is mindig reggelig táncol a
bálokon, Bécsben pedig inkognitóban elmegy a polgári mulatságokra is. De
mit bánjuk mi azt? Jöjjön Franciskám, táncoljunk tovább. Az élet olyan
szép, itt tarthatom a karomban, a zene csak nekünk szól, az egész bál a
mienk. Jöjjön, szívvirágom.
Franciska nem mozdult, a cárt nézte, rajta felejtette égő, sötét
tekintetét.
– Pillantson már rám is, angyalom – hízelgett Jósika, aztán megragadta a
leányt, hogy tovakeringőzzék vele, de a zene hirtelen elhallgatott és
Cziráki Antal Mózes gróf, Ludovika császárné híres kedvence, a cár
mellől az emelvényre lépett.
Moraj zúgott végig a közönségen. Mi lesz most? Az erkélyekről kíváncsi
arcok hajoltak előre, a hölgyek szíve dobogott, csend lett a teremben és
a nagy némaságban messzire csengtek a gróf szavai:
– Sándor cár őfelsége a nemzeti táncot szeretné látni.
A szomszéd teremből előjött a mostanáig mellőzött cigánybanda, zsinóros,
dolmányos, barnaarcú, legények foglalták el a cseh muzsikusok helyét és
húzni kezdték a híres Bihari egyik nótáját.
Keveset táncoltak akkoriban magyar táncot. No most ki járja el úgy, hogy
a cárnak tessék? Hol a fiatalság? Cziráki szétnézett a teremben, ott
volt körülötte a magyar mágnások, nemesség szine-java, sorra intett
nekik:
– Esterházy rajta! Siess Vince, táncosnét neked gyorsan!
Esterházy egy pillanatig keresett csak a hölgyek között, aztán már ott
táncolt a gyönyörű Rádai Ninával.
Az ifjúság kedvet kapott, a magyar zenére megmozdultak az alvó szívek,
mint valami régi, szép emlék, gyermekkori merész ábránd magával ragadott
mindenkit. Öt pár táncolt már a cár előtt és a terem örvendve nézte
őket. Más volt, lágyabb volt, mint a keringő, tüzesebb a francia
táncoknál, jobban illett a huszárruhás, díszmagyaros ifjaknak. A leányok
hajában libegtek a pártaszalagok, kipirult az arcuk, mintha egyszerre
kényesebbek lennének, tüzesebbek, szebbek.
Jósika kézenfogta Franciskát:
– Jöjjön, Franciska, menjünk mi is. Minek nézzük, amint más táncol? Én
erdélyi fiú vagyok, jobban értem mindenkinél.
– De én? – kérdezte ijedten a leány.
– Te a legszebb vagy ma itt! – felelte nyugodtan Jósika és mintha ez
mindenre jogot adna, odavezette Franciskát a cár elé.
– Ni, ni, a kis Jósika – mondta Cziráki.
– Ki ez a fiatal hölgy? – kérdezte a cár.
– Az ifjú, felség, kivel táncol, báró Jósika Miklós. Fiatal gyerek, de
már kapitány, többször kitüntette magát a franciák elleni hadjáratokban.
– A fiatal hölgy ki?
Cziráki zavartan válaszolt:
– Nem ismerem őt, felség, de talán az urak tudják.
Cziráki tovább adta a kérdést Sándor grófnak, aztán Orczy bárónak, de ők
sem tudták, Szapáry sem tudta, senki sem tudta.
– Ki lehet ez a leány? – szájról-szájra sietett a rejtély. Mindenki
fűzött hozzá megjegyzést is: gyönyörű… Bizony nem is gyönyörű, vörös a
haja… Nem is vörös, szőke. A ruhája milyen különös.
A cár mindebből semmit sem értett, de egy rövid kijelentéssel eldöntötte
a vitát:
– Nagyon szép leány – mondta meggyőződéssel és le nem vette szemét a
táncoló párról. Egy új nő volt előtte, egy sohasem látott. Nem ismerik,
a haja arany, ruhája gyönyörű, nyaka fehér, és neki nagyon tetszik.
Mikor befejezték a táncot, a cár leszállt az emelvényről. Mindenkihez
volt egy kedves megjegyzése és utoljára maradt Franciska. Sándor
közelhajolt a leányhoz:
– Mademoiselle, kegyed a legszebb.
A Jósika szavait ismételte. Franciska arcát égő pir lepte el, nem tudott
válaszolni. A kis kapitány féltékeny dühvel, tehetetlenül harapott
ajkába. Ezalatt felhangzott újra a keringő, a cár kézenfogta Franciskát
és táncolni vitte.
Jósika egy oszlop mellől elkeseredve nézte őket, várta, hogy majd
abbahagyják a keringőzést és ő visszakapja jogos tulajdonát,
Franciskáját, akit igazán nem más számára hozott ide.
– Szeret táncolni, kisasszony? – kérdezte a cár.
– Nagyon, – mondta Franciska – és felséged?
– Én kimondhatatlanul szeretek. Már harminchét éves vagyok és még mindig
a bálok szerzik nekem a legnagyobb örömet, de csak ha szép a táncosném.
Franciska mosolyogva nézett a cárra:
– Sohasem hittem volna, hogy felséged már harminchét éves.
– Igazán? Lássa ez kedves. Elhiszem, kegyed őszintének látszik és úgy
beszél velem, mintha nem is lennék uralkodó. Na de most mondja meg végre
a nevét. Mindenkitől kérdeztem, senki sem tudta, úgy szeretném tudni.
– Titok, felség, nem mondhatom meg.
– Legalább a keresztnevét.
– Franciska.
– Franciska. Kedves neve van. De én szeretnék többet is tudni. Nekem
megmondhatja, nem árulom el senkinek, higyje el. Úgy-e egy kis hercegnő
és megszökött, hogy nyugodtan mulathasson?
Franciska nevetett:
– Hova gondol, felség? Dehogy vagyok én hercegnő, sokkal kevesebb
vagyok, mint hinné, megijedne, ha megmondanám.
– Lássa, az nekem egész mindegy. Bennem nincsenek előítéletek. Én tudom,
hogy minden fejedelem csak fejedelem, de belőlem embert csinált a
nevelőm és azért örökre hálás leszek neki. Tudja, hogy La Harpe nevelt
engem?
– A francia forradalmár?
– Ő! Kegyed tud róla? Milyen csudálatos!
– Atyámmal sokat tanultam és olvasgattam, felség – felelte egyszerűen a
leány.
– Kegyed nagyon érdekes nő, akar velem beszélgetni egy keveset?
– Parancsára, felség.
– Ne úgy mondja, az nagyon hidegen hangzik. Mondja hogy szívesen.
– Szívesen, felség.
A cár abbahagyta a táncot, Jósika elmozdult az oszlop mellől, no most
talán visszakapja Franciskáját. Utat tört magának a táncoló párok
között, hogy ott legyen a leány mellett, mihelyt az uralkodó elhagyja
őt, ne maradjon egyedül a tömegben, a férfiak bámulatának, a nők irígy
pillantásának kitéve.
Az emberek beszélgettek, de lopva Franciskát nézték, a táncoló párok
kisebbre szabták fordulójukat, hogy minél többször suhanhassanak el
mellette.
Mindenki ismerte itt egymást, az előkelőség kiváltságos világában. Ki ez
az idegen leány, több vagy kevesebb, mint ők? Most nevetve beszél a
cárral és amint megrázza fejét, hervadó fehér rózsaszirmok hullanak
ragyogó hajából, egy oda is libbent a Sándor vállára, ő elkapta és
incselkedve dobta vissza a leány hajába.
A nehéz, vörös függönyös ablak előtt állt a cár Franciskával. Jósika
közel ért hozzájuk:
Na mi lesz? gondolta türelmetlenül. Sándor meglátta őt és elnevette
magát:
– A kis táncosa van itt, kisasszony, irígyli kegyedet tőlem, úgy
látszik, de nem adom vissza. Haragszik érte?
– Nem, felség, nekem öröm és kitüntetés, ha minél tovább lehetek
felséged társaságában – mondta Franciska meghajolva.
A cárnak nem tetszett a válasz, haragosan intett kezével. Szerelemben és
politikában egyaránt, a hirtelen támadt vágyak rabja volt, melyeknek
teljesedéséhez makacsul, és minden szenvedélyével ragaszkodott. Rövid
ideig rendesen, és szenvedélyes kívánsága épen olyan hamar lecsillapult,
mint amilyen hirtelen termett nyugtalan szívében.
– Ne beszéljen velem úgy, mint egy uralkodóval – mondta határozott, de
nagyon meleg hangon. – Nem akarom kényszeríteni, hogy velem legyen, nem
szeretném, ha kellemetlenül érezné magát. Mondja, szívesebben táncolna a
kis kapitánnyal?
– Oh, sokkal szívesebben táncolok felségeddel – felelte Franciska
határozottan és ráncokba vonta majdnem összeérő, sűrű szemöldökeit.
A cár arca felderült:
– Hát nem szereti őt?
– Nem, felség.
– És ő kegyedet?
Hiszen a testvérem, akarta felelni Franciska, de aztán hirtelen undorral
fordult el a hazugságtól; a cár egész lénye őszinteségre biztatta.
Eleinte úgy tetszett Franciskának, mintha szeretetreméltósága csupán
szerep lenne, egy előre elhatározott közvetlenség végigjátszása a ma
esti bálon, de lassan eltűnt, a leereszkedésnek, feszességnek még
árnyéka is és az orosz uralkodó úgy állt előtte, mint maga a mulatni
vágyó fiatalság.
A cár közelebb lépett Franciskához:
– Nos, nem felel? Dehát minek is kérdem, természetes, hogy szereti
kegyedet. Természetes. Ha óhajtja, kisasszony, hagyjon el engem és
térjen vissza hozzá.
A leány szeme fénylett, boldog mosoly sugárzott gyerekes, puha száján:
– Elárulom felségednek a nagy titkot, ha kívánja – mondta égő arccal.
– Ha titkot akar rám bízni, kisasszony, akkor óvatosnak kell lennie, –
jegyezte meg gúnyosan a cár – mert nagyon vigyáznak itt minden szóra,
amit én mondok és amit nekem mondanak.
– Ki? – kérdezte Franciska és bámulva nézett szét.
A cár vállat vont:
– Nem tudom megmutatni, talán mindenki. Azt hiszi, holnap nem jelentik
már Ferenc császárnak, hogy én egy…
– Egy ismeretlen polgárleánnyal táncolt a bálon – egészítette ki
Franciska. – Nagyon bántja ez felségedet?
– Kisasszony, a nőnek rangja a szépsége, és kegyed a mai est királynője.
– Oh, Istenem, – nevetett Franciska – én az est királynéja? Engem Müller
Franciskának hívnak, felség és egy óbudai órásmester leánya vagyok.
– No és hogy került ide, kivel van itt?
– Ez épen a titok, felség. Jósika Miklós báró hozott el, mint nővérét.
Tegnap ismerkedtem meg vele. Nagyon szerettem volna a bált látni és ma
megszöktem hazulról, hogy eljöhessek. Még sohasem voltam bálban, felség.
De nem gondoltam volna, hogy ilyen szép.
– Jöjjön, üljünk le, kisasszony, aztán beszélgessünk tovább – mondta a
cár és egy vörösbársony, aranydíszes pamlaghoz vezette Franciskát. A
pamlag elszigetelve állt két nagy ablak között, senki sem hallhatta mit
mondanak egymásnak, látni, láthatta őket az egész terem, még a mögöttük
levő nagy tükörben is, de észrevétlenül közel menni hozzájuk lehetetlen
volt.
Majláth gróf bosszúsan húzta össze szemöldökét, de aztán
megvigasztalódva vállat vont. Ismét egy szeszély a cár részéről, semmi
több. Mit is mondhatna fontosat a leánynak? Udvarol neki, úgy mint Orczy
bárónőnek, mint Szentpétervárt a boltosné kedvesének, úgy mint
mindenfelé a világon a nőknek, válogatás nélkül, sohasem nyugvó
szenvedéllyel.
– Szóval, kegyed még sohasem volt bálban? – csudálkozott a cár.
– Soha, felség. Úgy örültem, hogy ma eljöhettem. Tegnap nálunk járt
Jósika, egy órát rendelt édes atyámnál a császár számára. Ferenc császár
tegnapelőtt nálunk vacsorált – csevegett tovább Franciska – vadászni
volt Óbuda határában és eltört a kocsija; míg elkészült, betért hozzánk.
Mi csak akkor tudtuk meg, hogy a császár, mikor már elment. Olyan kedves
volt, jó és szíves.
– Én is nagyon szeretem a Lieber Papát, tudja, úgy hívom tréfából.
Kiváló ember.
Franciska, ki Hardeneggre és Jósikára gondolt, elragadtatva folytatta:
– És olyan aranyosak azok is, akik körülveszik.
A cár arca hirtelen elkomorodott és egészen ösztönszerűen mondotta:
– Akik körülveszik? Nem, nem… azt már nem mondhatnám.
Franciska csodálkozva nézett rá, de nem mert kérdezni.
A cár azonban kéretlenül beszélt. Franciska olyan húrt érintett meg
lelkében, mely újabban, bár egészen halkan, úgyis egyre zsongott.
A cár különben is rossz diplomata volt. Nem tudott érzelmein uralkodni.
Gyorsan pergő szavakban tolultak ajkára.
– Akik körülveszik? – ismételte és tekintete merev lett, mintha önmagába
nézne. Metternich? Hamis ember…
Mikor Franciska a Metternich nevet hallotta, összerezzent. Szemében
lángok gyúltak ki. Az a sok szín és ragyogás kápráztatta meg, melyet a
bécsi udvari élet sugárzott ki messzire. Felsóhajtott:
– Szeretném látni.
A cár megdöbbenve nézett rá:
– A herceget? Ah, kegyedet is megbűvölte…
– Nem, nem, – mondotta Franciska hirtelen, mert érezte, hogy a cár
tekintete hidegedik. – Nem a herceg érdekel, hanem az élet, melynek
központja Bécs…
– Szeretne Bécsben lenni?
– Nagyon szeretnék… ott van minden, amiről annyi éven át álmodtam…
Ebben a pillanatban elsétált előttük Jósika, nem nézett oda, dacos
fejtartással, nyugodt léptekkel ment, mint a megtestesült szemrehányás.
Későre járt az idő. A gyertyák fáradtan lobogtak a luszterekben, már
nagyobbik részük leégett, elhullatott virágok hevertek szanaszét és a
viaszgyertyákról nagy, fehér foltok csepegtek a padlóra. Fáradtság volt
a levegőben, a mulatság holtpontra jutott, most már csak valami vad
tombolásban élénkülhetett volna bele a hangulat, de a cár jelenléte
mégis zavart.
Jósika végigment a termen, aztán ismét visszatért, a tánc épen szünetelt
és így még feltünőbb lett őrjárata. A cár nevetve fordult Franciskához:
– Lássa, mennyi embernek szerez alkalmatlanságot, ha én egyszer mulatok.
A kegyed kapitánya türelmetlen, haragos, azoknak, akiknek engem meg kell
figyelniök, ellopom az éjszakájukat és még adatokat sem szolgáltatok.
Szegény Wolkonsky, az adjutánsom, nézze ott az oszlop mellett, – Sándor
egy magas, szőke gárdatisztre mutatott, – milyen szörnyen unatkozik. De
én annál jobban érzem magamat. Mondja, mikor láthatom újra?
– Nem tudom, felség.
– Hát hol lakik?
– Sehol, felség.
– Sehol? De hát valahova csak megy innen?
– Még nem tudom hova. Atyám házába többé vissza sohasem térhetek. Nagyon
különös ember.
A cár haragos lett:
– Csak nem akar ezzel a kis kapitánnyal elmenni?
– Azt hiszem, felség, nincs más mód. Ő megigérte, hogy elvisz Bécsbe és
én oda vágyom egész lelkemmel.
A cár mereven nézett Franciska arcára. Látszott, hogy valami gondolat
érik lelkében. Ajkára halk mosoly suhant, mintha gyönyörködnék a
kivirágzó és gyorsan fejlődő ötletnek.
– Bécsbe vágyik? – szólalt meg hirtelen. – Értem. Én is nagyon szeretem
Bécset. Sehol sem lehet olyan finoman mulatni. Mennyi szép nő. De a
legszebb hiányzik még: Kegyed!
Franciska szeme kerekre nyilt. Mintha tekintetével is magába akarta
volna szívni a cár szavait, ki hirtelen közel hajolt hozzá:
– Tudja, édes Franciska, lát bennem egyebet is, mint az uralkodót, kit
türelemmel illik meghalgatnia? Kiérzi belőlem az embert is? És ezt az
embert közelebb érzi szívéhez, mint a többi ezret?
Franciska hallgatott. De a lágy mosoly, mely halk fényként rezdült meg
ajakán, átterjedt egész arcára. Sugárzott a homloka, a szeme.
És ez a cárnak többet mondott minden szónál.
Pedig Franciska nem a nagy úrra mosolygott, hanem a felé az álomvilág
felé, melynek ajtait mind szélesebbre tárták fel előtte a cár szavai, ki
izgatottan folytatta:
– Tudna értem tenni is valamit, ha ez nekem örömet szerezne?
Franciska halkan bólintott.
– Metternichet…
A cár egy pillanatra elhallgatott, mint a mámoros ember, akin, mikor
szívének legrejtettebb titkait tárja fel, a józanságnak egy hűs
fuvallata suhan át. De Franciska szemének mélységéből valami titokzatos
sötétség áradt, mely eltakarta a megfontolások hideg világosságát és a
cár újra megszólalt:
– Úgy beszélek kegyeddel, mint legmeghittebb emberemmel, legjobb
barátommal… Metternichet gyűlölöm…
Franciska megértően bólintott.
A cár fürkészőn vizsgálta arcát, aztán folytatta:
– Metternichet gyűlölöm… de a császárt szeretem…
A lány egy pillanatig zavartan bámult maga elé, de azán villám lövelt
elő szemének mélységéből. megértette: a cár semmi olyast nem kíván tőle,
amievl a császár ellen vétene. A cár csak Metternich ellen tervez
valamit, személyes ellensége ellen akarja valamire felhasználni.
A zene újra felhangzott, táncolni kezdtek körülöttük, a cár felállt,
gyengéden fogta meg a leány kezét:
– Táncoljunk mi is egy búcsúfordulót.
Franciska sóhajtott egyet és még a szeme is könnyes lett.
Szóval elmult, a bálnak vége. Istenem, mi lesz most?
Az Ezeregy éjszaka tündérmeséje az elmulás felé közeledik, jön már a
hajnal, az ébredés. Rózsaszirmos ruhában, ezüstös díszben, az orosz
cárral táncolt egy selymes, bársonyos, csillogó teremben. Még egy
forduló, az álom eltűnik és rászakad a szürke, kijózanító reggel minden
keserűsége. Tekintete egy pillanatra találkozott Jósika hivogató
pillantásával, mire szomorúan hajtotta le szép fejét.
A cár nem szólt, mert a cár gondolkozott. Mindig azzal dicsekedett, hogy
magánügyeit, valamint Oroszország sorsát, teljes önállósággal intézi,
ura és minisztere saját személyének, valamint birodalmának. Feltétlenül
bízott ítéletében, a hirtelen döntések embere volt, utólag ugyan
rendesen megbánta gyors elhatározását, de a megbánásban számára nem
termett keserűség, mert amint az önvád jelentkezett, azonnal fejedelmi
könnyedséggel törölte ki emlékéből a ránézve kellemetlen ügynek minden
nyomát.
Az élet állandóan szállította merész tettvágya számára az áldozatokat,
most Franciskát sodorta útjába az októberi szél. Mit csináljak ezzel a
leánnyal? – törte fejét őfelsége. – Nem szolgáltathatom ki ennek a kis
kapitánynak, az lehetetlen, nem engedi a lovagiasság. Azonkívül nekem is
tetszik és ha már valakié úgy is lesz, legyen inkább az enyém. De hogy?
Bécsbe kellene vinni valamiképen. Egy kis polgárleányt nem fog keresni
senki sem. Mindenesetre nagyon szép, különös és érdekes, mint egy ritka
drágakő. Megszerzem magamnak. Aztán, ha Metternich herceg meglátja…
talán épen ezt a leányt szemelte ki a sors arra, hogy szépsége
hatalmával megszerezzem magamnak Lengyelországot. Egy imádott nőnek még
sohasem bírt ellenállni a herceg. Kitünő gondolat. Napoleont is én
győztem le, én győzöm le Metternichet is. Szegény Metternich! Ez a szép
gyermek valódi kincs…
Elragadtatásában úgy magához szorította Franciskát, hogy a leány ijedten
kapta fel fejét.
– Ne féljen, Mademoiselle, – szólalt meg a cár, kedves, behizelgő, mély
hangján, – hallgasson rám, szeretem kegyedet, igazán nagyon szeretem.
Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ne lássam többé. Jó volna gyakran
beszélgetni kegyeddel és ha igazán szeretne Bécsbe jönni, én elvinném
magammal.
Úgy adnak kézről-kézre, mint egy labdát, gondolta Franciska és szomorúan
sóhajtotta:
– Istenem, felség.
A cár gyengéd pillantással simogatta fehérvállú zsákmányát:
– Szegény kis madár, – mondta szeretettel – hogy remeg! No ne, ne… Nem
kell félnie. Nem akarok semmi rosszat. Jót, csak jót, higyje el. Bécsbe
küldöm a barátnőmhöz, Bagration hercegnőhöz. Nagyon kedves hölgy, ő is
haragszik Metternich hercegre, már nem is hívja meg estélyeire, de most
majd még egyszer meg kell hívnia. Minél előbb. Én holnapután indulok
innen, kegyed pedig most hajnalban és egy levelet visz a barátnőmnek, ő
azonnal meghívót küld Metternichnek 29-én estére, addig én is Bécsben
leszek és akkor majd elintézzük a nagy miniszter ügyeit. A herceg szíve
most szabad, úgy tudom és a hercegnek vége… én mondom. Kegyed nem is
tudja milyen szép. Kezünkben tartjuk Metternichet, ütött a végórája.
Komoly dolog, Mademoiselle. Napoleonra is én mondtam ki a halálos
ítéletet és amint legyőztem a császárt, legyőzöm a herceget is. Nos
Mademoiselle, elmegy Bécsbe?
Franciska elhalványult attól, amit most hallott, az ajka félénken
remegett, az arca színtelen volt, de sötét szemében nagy elhatározás
égett és kemény pillantással mondta:
– Elmegyek, felség.
– Na lássa, kegyed derék kis leány. Aztán vallja be őszintén, kegyednek
sem könnyű elválni tőlem. Milyen kedvesen elpirul… Sajnálom, hogy nem
vihetem magammal, de az lehetetlen. Ma este mint egyszerű szerelmes
ember táncoltam kegyeddel, de az úton uralkodó leszek a nép örömére. A
nép örömét is szem előtt kell tartanunk. Szóval kegyed észrevétlenül
távozik innen az adjutánsommal, Wolkonskyval. Férfi-ruhában fog utazni,
hogy feltűnést ne keltsen. Egy hű emberem majd elkíséri. Wolkonsky
szerez kegyednek az ordonánc tisztemtől egyenruhát és az én levelemet
viszi magával, mint személyes küldöncöm. A hercegnő a Schenkenstrasse
54. szám alatt lakik, egy kis palotában, egyenesen hozzá megy és a
többit aztán bízza rá.
– Értem, felség – mondta Franciska.
– Igaz, igaz, hol fog kegyed felkészülni az útra?
– A szállásomon, felség, ahol a bálra is öltöztem, Budán, egy
polgárcsaládnál. Ott van néhány apróságom is, amit magamhoz vennék.
– Rendben van. Akkor most hívom Wolkonskyt, – mondta a cár és intett
adjutánsának, ki azonnal nagy örömmel hagyta el unalmas őrhelyét a fehér
oszlop mellett. Sándor gyorsan és halkan közölte vele parancsait, aztán
karját nyújtva Franciskának, mindhárman elhagyták a báltermet.
Az ajtóban állt Jósika és könyörögve suttogta:
– Franciskám.
A leány összerezzent, de úgy tett, mintha nem hallotta volna. Neki most
ezer kérdés, kétely gyötörte a lelkét és lesütött szemmel ment el a kis
kapitány mellett.
– Szeretem – súgta fülébe a cár – és tudom, hogy kegyed is szeret.
Nem várt rá választ, diadalmasan nézett le a leány ragyogó pártás fejére
és a magáénak érezte már. Meg volt győződve róla, hogy minden nő, kire
ráveti fejedelmi pillantását, vad szenvedéllyel ragaszkodik hozzá
halálig. Mert mérhetetlen volt a tömjénezés, mellyel körülvették mint
uralkodót és mint férfiszépséget. Ő pedig eltűrte a hízelgésből a
legnagyobb, legszemérmetlenebb adagot is, de ennek nem ostobasága, hanem
szerencsés természete volt az oka. Sándor tudta, hogy hízelegnek neki,
de tudta, érezte, hogy a tömjénezés a méznél is édesebb, azért szerette
és hitte mindazt, amivel a hódoló szívek felékesítették.
A szomszéd terem zsúfolva volt, épen frissítőket szolgáltak fel. Mikor a
cár megjelent a küszöbön, önkénytelenül utat nyitottak neki, de mögöttük
összecsaptak ismét a hullámok és mint egy nagy tengerben, úgy tűnt el
Franciskával együtt a csillogó tömegben.
Jósika utánuk rohant, de mire áttörte a válaszfalat, a cár egyedül állt
néhány főúr között és búcsúzott.
Majláth gróf megkönnyebbülve sóhajtott fel. A cár szeszélye nagyon
megrövidítette éjszakáját és sovány zsákmányul a rendőrség számára végül
is csak annyit jegyezhetett fel titkos irataiba, hogy a cár hajnalig
mulatott egy ismeretlen leánnyal a pesti bálon.
Mihelyt az uralkodó távozott, a társaság is oszladozni kezdett. A fehér
vállak gyors egymásutánban tűntek el a hermelines, cobolyprémes
bundácskákban, sarkantyúpengéstől lett hangos az előcsarnok és kincseket
érő selymes, bársonyos, csipkés, drága uszályok seperték le a lépcsőről
a hervadt virágokat, elvesztett hajtűket, leszakadt díszeket.
Aztán csendes lett az országház környéke, kialudtak az ünnepi fények és
Jósika egyedül ballagott hazafelé a kihalt utcán, szomorúan, árván,
kifosztva.