Ferenc császár dolgozószobájában ült és fáradtan, unottan hallgatta
Sickingent, aki a napi beosztást terjesztette elő:
– Az orosz császár őfelsége és őfelsége a prusszus király lóra ülve
megnézegetik a várost, a kaszárnyát, a Nemzeti Múzeumot, a bibliotékát.
Felséged és József nádor főhercegsége a bibliotékában kegyeskednek várni
őfelségeket. Ez elvégződvén, mindnyájan kocsikon Budára méltóztatnak
menni díszebédre, felkelvén az ebédtől, a Szent Gellérthegyre
kegyeskednek elfáradni, megtekinteni az obszervatóriumot, onnan pedig…
– Szüretre, a Margitszigetre – vágott közbe a császár. – Tudom, lieber
Graf. Este bal paré, holnap díszszemle a Vérmezőn. Megöl ez a
kongresszus. Mennyi idő mulva kell most indulnom?
– Egy pár perce van még felségednek. Azalatt talán kegyeskednék
elintézni néhány fontos iratot. De a császár eltolta magától az
aktacsomót:
– Most nem irok alá semmit.
Sickingen szemrehányó pillantást vetett szeszélyes uralkodójára, aztán
szerény, de intő hangon jegyezte meg:
– Többen jelentkeztek kihallgatásra is, gróf Majláth Miklós, a
Geheimpolizei megbízottja, gróf Sándor, gróf Szapáry, a nádor őfensége
főudvarmestere, Jósika Miklós báró, akit felséged tegnap…
– Küldje hozzám a bárót azonnal – szólott a császár és arca egyszerre
felélénkült. – A többi urakat délután fogadom. Jósikával azonnal
beszélnem kell. Fontos ügyek. Államérdek – tette hozzá tréfás mosollyal,
mikor Sickingen tekintetével találkozott.
– Parancsára, felség – mondta a gróf mélyen meghajolva és kilépett a
szomszéd terembe, hol a sok fényes nagy úr várakozott.
Amint Sickingen megjelent a küszöbön, mozgolódás támadt a díszmagyarok
és tábornoki egyenruhák között, Majláth gróf egy lépést tett előre, de
megdöbbenve állt meg, amint a gróf ajkáról halkan, tartózkodva hangzott
el egy semmitmondó név:
– Báró Jósika Miklós.
Meglepődve, önkénytelenül nyitottak neki utat a jelenlevők. Ki ez a
fiatalember, akire a császári kegy gazdag sugarai hullanak? Miért
hivatja Őfelsége? Mely nagy dolgokra van kiszemelve ez a gyermekarcú kis
kapitány, aki hetyke tartással tűnt el a dolgozószoba függönyös ajtaja
mögött.
Vajjon mit szóltak volna ezek a hatalmas főurak, ha hallják, hogy egy
óbudai órásmesternél tett látogatásáról számol be Jósika? Vajjon mekkora
méltatlanság tör ki közöttük, ha tudják, hogy miért mellőzték fontos
jelentéseiket? Hátha még látták volna, hogy milyen igazán jól mulatott a
hatalmas császár!
A vitéz kis kapitány akkor még nem írt regényeket, de elmondani annál
jobban tudott és elbeszélése igen szórakoztatta a császárt.
– Szóval, nehezen adta ide az óráját? – kérdezte nevetve.
– Nagyon nehezen, felség.
– No, aztán mit gondol, kedves báró, mit adjunk neki érte?
– Előre kijelentette, hogy nem fogad el pénzt, felség.
– Ein lustiger Kerl, der Alte. Hát majd kap valami ordót – mondta a
császár.
– Ma estére becsomagolja az órát Müller Hiláriusz mester. Parancsolja
felséged, hogy elmenjek érte? – kérdezte merészen Jósika.
– Felesleges önnek fáradnia – mondta a császár. – Különben sem olyan
sürgős. Majd kiküldünk érte talán holnap. Köszönöm a szívességét. Ma
délután a margitszigeti szőlőjében szüreti mulatságot rendez az öcsém,
remélem elkísér, kedves báró?
Mit is mondott Hiláriusznak a császári kegyről?
Azt ismételte most a megdöbbent Jósika: – Felséged jósága parancs.
Aztán sokkal kevésbé biztos tartással hagyta el az uralkodó szobáját,
mint ahogy belépett volt oda. Szóval, nem küldik Óbudára és délutánja
elveszett? Hogyan mehet el most Franciskáért? A helyzet csaknem
kétségbeejtő. Valami új haditerven kell gondolkoznia. Neki el kell
jutnia Óbudára, ha törik, ha szakad. De hogy? A szerencsére bízta a
dolgot, sorsának arra a hagyományosan kegyes tündérére, ki még sohasem
hagyta cserben.
Egy szekeret fogadott mindenesetre, odarendelte Budára a
Kapucinus-térre, aztán elment, császári parancsra szüretelni.
A Gellérthegyről Pestre hajtottak az uralkodók és a Viza-tanyánál
díszes, vitorlás hajókon keltek át a Szent-Margitszigetre, ahol régi
kolostor romjaihoz támaszkodva állott József nádor nyári palotája.
Gyönyörű park volt az egész sziget, nagy hatalmas fák között
gyepszőnyegeket terített és csudálatos virágpompát teremtett a királyi
gazdagság.
A palota közelében volt a főherceg híres szőlőkertje, melyben a szüretet
tartották Sándor cár és Frigyes Vilmos porosz király tiszteletére.
Már egy órája sétáltak az uralkodók a sziget tekervényes utain és Jósika
türelmetlenül kérdeszte Blasovics Antal Cameralis Ingrossistától, aki a
szüreti délután főrendezője volt:
– Az Isten szent szerelmére, meddig fog még tartani ez a mulatság?
– Meddig fog tartani? – csudálkozott Blasovics. – Hiszen csak most
kezdődik. Eddig a természet és mesterség plántálta gyönyörű fák, az
idegen csudálatos növények látása, a klastromok, templomok düledékei
hozták bájoló andalgásba érzékeny szíveiket.
Jósika nagyot sóhajtott, a szőlőskertben pedig felhangzott a török
muzsika és gróf Szapáry, a nádor főudvarmestere, jelt adott a szüretelés
megkezdésére.
Csudálkozva bólogattak nagy fejükkel a sziget öreg fái. Már sárgult a
lombjuk, a természet olyan volt, mint egy utolsó útjára felékesített
szomorú halott és fáradt levelek halkan hullottak a császárok fejére és
a szüretelő menet tarka útjára.
Tizenhat kis leány, meg tizenhat fiúcska lépkedett legelől, világoskék
magyar ruhában, ezüst zsinórosan, gyámoltalanul bámulva a koronás
vendégekre. Gyenge, félénk éljen hangzott el ijedten mosolygó ajkukról
és Ferenc császár meghatottan intett nekik kezével:
– Die guten Kinder.
A gyerekek elvonultak és nyolc deli legény kezén nyolc hajadon lejtett
utánuk, bájos, piruló, nyolc fiatal leány, a legszebbek Pest-Budán.
– Nagyon csinosak, sőt gyönyörűek – mondta az orosz cár és elragadtatva
simogatta szemével a leányokat.
– Parasztruhába volt öltözve mind a nyolc pár, magyar, székely, tót,
horvát, rác, szász, bosnyák, oláh nemzeti viseletben lejtettek tova:
puttonnyal a legények, kosárkával karjukon a hajadonok.
Nagykalapos pásztorleányok zárták be a menetet, szalagos, virágos
díszben.
– De sok szép leány – sóhajtott Sándor cár és szemét le nem vette róluk,
míg a tarka csapat ellepte a szőlőskertet, hogy dalolva szedjék le az
érett fürtöket.
A hajadonok előbb teleszedték szalagos kosárkáikat, aztán hamvas, friss
gyümölcsöt hoztak a vendégeknek.
Egy piruló pásztorleány állt meg az orosz cár előtt és lesütött szemmel
kínálta a szőlőgerezdeket.
Sándor kivett egy fürtöt, megízlelte a gyümölcsöt, tréfálkozva
megborzongott, aztán mosolyogva mondta:
– Jaj de savanyú.
A leány felkapta ijedt pillantását és a szőke cár arcába nézett.
A minden oroszok uralkodója a kis pesti leány szemébe mélyesztette
szemét, úgy suttogta:
– Most már édes.
– Danke, mein Fräulein – mondta hidegen a porosz király, Ferenc császár
pedig atyai jósággal veregette meg a leányok arcát.
A császár mögött állt Jósika Miklós báró és türelmetlenül várta az
indulás pillanatát. Nem érdeklődött a szüreti mulatság iránt egy cseppet
sem, unottan nézte a menetet, csúnyának találta a leányokat, savanyúnak
a szőlőt, hamisnak a nótát. Parancsszóra jött el és itt volt, mert nem
tehetett másként, de lelke már Óbudán járt Franciskánál, hozzá szeretett
volna menni minél előbb. Senki sem törődött nyugtalanságával, az
uralkodóknak tetszett a mulatság, megvárták a szüreti koszorút is,
megvárták a táncot és mikor az utolsó nóta végetért, az orosz cár
magához intette Blasovicsot:
– Énekeljenek még egyet a fiatal hölgyek – mondta kegyesen.
A műkedvelő szőlőpásztor, Blasovics, egyszeriben a szüretelők között
termett és harsány hangon mondotta:
– Ifjak és leányok halljátok, őfelsége Sándor cár azt rendeli, hogy még
dudolnátok.
A nóta tovább zengett a gyorsan leszálló alkonyatban és a Jósika
keserűsége mérhetetlen nagyra nőtt.
Franciska vár, gondolta kétségbeesetten és azt, hogy Franciska vár,
mindennél fontosabbnak érezte ebben a pillanatban.
Meg kellene szöknöm innen, törte fejét tovább és amint ez eszébe jutott,
menten el is határozta, hogy megszökik. Meg ő, még ha kamarási kulcsába
és kapitányi rangjába kerülne is a fejedelmi meghívás semmibevétele.
Egyet rántott mentéjén, aztán mintha valami felsőbb megbizatásról lenne
szó, nyugodt léptekkel, büszke fejtartással, megindult a part felé. Így
ment fölényesen, méltóságosan, amíg láthatták, de alig takarta el az
első bokorcsoport, hirtelen futni kezdett és nyílsebesen szaladt a
tekervényes utakon a Dunához.
– Gyorsan át Budára – kiáltotta és beugrott az első csónakba.
Az evező loccsant, a csónakos munkához látott és Jósika boldogan gondolt
a gyönyörű viszontlátásra, míg átúszták a folyót.
A nap épen eltűnt a budai hegyek mögött, aranyosra szegve a hullámokat
és az esti szél vidáman lengette a lobogókat az uralkodók ünnepi hajóin,
melyek ott várták őket a sziget budai oldalán.
Mit bánta Jósika a díszes hajókat, mit bánta az alkonyatot, mit bánta a
világ összes uralkodóit, az ő szívében díszesebb ünnep volt, minden
ünnepnél bíborosabb türelmetlenség dobogott benne, mint az őszi alkony
pírja, hatalmasabb volt a császároknál, mert ő, a fiatalság boldog
uralkodója, szerelmes találkára sietett, hogy elraboljon egy gyönyörű
leányt, egy egész ragyogó birodalmat.
Franciska, az aranyhajú Franciska vár reá!
Franciska valóban várt, nyugtalanul várt. Egy nagy dobozba rakta báli
díszét, utazózsákba apró kincseit és szobája ablakánál állva,
türelmetlenül bámult ki az alkonyatba.
Hiláriusz mester már korán délután becsomagolta az órát, kitette a
kapualjába, ott ketyegett Napoleon szobros remekműve bezárva, egyedül
egy nagy ládában. Nem akarta látni, mikor érte jönnek, nem akarta látni,
amint elviszik. Visszahúzódott műhelyébe, árva óráit mind megállította
és ott a szokatlan mély csendben elmerült lázadó, busongó gondolataiba.
Náni is haragudott, Náni mindig haragudott, ha gazdájának bánata volt és
ő is visszavonult műhelyébe, a konyha mélyébe, hogy megsirassa a nagy,
titokzatos ládát, melyet nemsokára elvisznek tőlük örökre.
Franciska lassan türelmetlen lett, amint az alkonypir eltűnt az égről, a
reménység is tünedezett szívéből, úgy mint a rózsás fény a láthatáron.
Évek óta várt már, a világpusztító háborúk felforgattak mindent, épen
csak őt nem zavarták ki a kis ház csöndes szögletéből. Órák ketyegtek
körülötte egykedvűen, hogy színtelen járásuk jelezze sorsának mulását,
ma megálltak az órák mind, most a néma házban kellett ütnie élete nagy
pillanatának.
Ha nem jön el Jósika?
Kétségbeesetten keresett választ a kínzó kérdésre. Ha nem jön el, akkor
mindennek vége, többé sohasem lesz ereje elmenni. Még egyszer nem bírna
végigszenvedni egy olyan napot, mint a mai volt, nem tudná elviselni
újra apja kutató, szomorú pillantását, amellyel nyugtalanságának nyitját
kereste. Az óra! Ma itt volt a nagy ok, ma végighurcolta a kegyes
hazugságot, de még egyszer nem volna képes rá, nem, ezerszer nem.
A szürkület lassan beszökött az ablakon sötét ruhájában, ott ült a
karosszékben, ott hevert a pamlagon, belefeküdt fehérfüggönyös ágyába,
ellopta virágainak színét és elborította a Franciska szívét is, mint
összes reményeinek szemfedője.
Egyszerre kocsizörgés verte fel az est csendjét. Franciska szíve nagyot
dobbant.
– Most jönnek érte – gondolta keserűen Hiláriusz mester.
– A latrok, a gonoszok, elviszik legnagyobb kincsünket – sírta Náni.
Franciska pedig felkapta dobozát, meg az útizsákját, melyre már olyan
régen ráhímezte titkos várakozással: „Járj szerencsével“ és kisurrant
szobájából.
A nagy barna kapuban szemben állt Jósikával.
– Jó estét, Franciska. Bocsásson meg, hogy várattam – mondta a
fiatalember.
– Hamar az órát – suttogta a leány.
– Nem visszük el. Holnap küld érte a császár.
– Hát akkor mi lesz?
– Semmi. Kegyed azért velem jön. Siessünk, Franciska.
Gyorsan a szekérre segítette a leányt, lábához rakta a dobozt, a hímzett
zsákot, aztán felugrott maga is és néhány perc mulva vágtató lovak
vitték el Óbudáról Franciskát.
A műhely mélyében megremegett Hiláriusz mester és vörös hajába
mélyesztve ujjait, keserűen nyögte:
– Elvitték!
Náni kötényébe rejtette arcát, úgy zokogta szipogva:
– A tolvaj, a betyár, a gonosz!
– Hová megyünk? – kérdezte Jósikától Franciska.
– Pfisterer Kristóf ötvösmesterhez, nála átöltözik a bálra. Megegyeztem
vele. Ő csinálta kegyednek a vörös darut. Van két leánya is. Úgy-e, meg
van elégedve, édes Franciska?
– Köszönöm a jóságát – susogta a leány.
Jósika megfogta kezét:
– Édes szép galambom – mondta szerelmes melegséggel.
– Hagyjon, báró úr, kérem, hagyjon – könyörgött Franciska és sírásra
készen vette elő kis kendőjét.
– Mi baja, egyetlenem? – kérdezte Jósika és átölelte a leányt. Ő már
elhatározta, hogy gyönyörűen összebujva teszik meg ezt az utat és íme,
most Franciska kibontakozott karjából.
– Az apámra gondolok – mondta komoly hangon.
– Pedig most nem szabad rá gondolnia, Franciska. Most gondoljon a bálra,
gondoljon szerelmünkre, gondoljon a jövőre, a fényes, ragyogó jövőre –
biztatta Jósika, de valójában maga sem volt tisztában azzal, hogy milyen
is lesz az a jövendő.
Tizenhét éves kora óta háborúban volt mindig, huszonegy esztendős
fejével sejtelme sem volt egy komoly, mély érzelemről. Csak kalandokat
ismert, heves, gyors, muló szerelmeket, melyeket a folyton leselkedő
halál tesz édesebbé és melyekből a változékony hadi élet eleve kizárja a
hűséget. A leány azé, aki meghódítja, és övé addig, míg lehet, míg a
sors tovább nem viszi katonáját új harcokba, új veszélybe. Hány leányt
ölelt ő már; hánynak igért örök hűséget, hány után repedt meg a szíve?
Ki tudja azt! Franciska egy a sok közül, ebben a percben a legédesebb,
az egyetlen, az övé és bolond ember, ki a pillanat örömein túl is
gondolkozik.
Gyengéden kereste meg a leány kezét, kihúzta nagy, sötét gallérja alól,
megcsókolta forrón, sokszor és fülébe suttogta csábító szavait:
– Ne gondoljon az édesapjára, szerelmem. Ne gondolj rá drága galambom.
Neked el kellett hagynod őt. Te egy szép, tarka pillangó vagy, aki a
fényt keresi és ő nem engedte, hogy meglásd a világosságot. Gyönyörű
rózsa vagy és ő elrejtve tartotta ezt a pompás virágot, hogy ne érezze a
nap forró sugarait. Mit szólna a világ hozzá, ha Mozart bezárkózva, úgy
verte volna a fortepianót, hogy senki se hallja? Mi lenne, ha az írók
nem engednék, hogy olvassák, amit írtak, és az aktorok nem hagynák, hogy
lássák őket játszani? Az apád irígyen rejtette el műveit, az órákat és
irígyen rejtett el téged is. Azért a császár elvette legszebb óráját és
én elraboltam a pillangóját, elraboltalak téged, gyönyörű galambom.
Szeretsz, úgy-e, szeretsz?
– Nem tudom, – felelte Franciska – talán… majd…
– Szeretsz, szeretsz – ujjongott Jósika és ismét karjába akarta kapni.
– Ne, ne, most ne, még ne – susogta a leány.
– Jó, hát türelmes leszek, de hidd el, édes madaram, minden pillanatért
kár. Az élet gonosz, az élet csúnya, néhány hangulatos órát ad nekünk,
egy pár önfeledt percet. Azokban a percekben szemünkben a lelkünk és
ajkunkon egész szívünk, azok szépek, azokért érdemes küzdeni, lenni,
meghalni. Most olyan perceket élünk, Franciska. Az élet épen olyan vén
uzsorás, mint a te apád, angyalom, meg kell lopnunk, el kell rabolnunk
legnagyobb kincsét, a szerelmet, legszebb drágaköveit, a csókokat. Nálad
is ritka gyémántjait zárta el kis szívem, te őrzöd a legfényesebbeket,
adj nekem belőlük egyetlenem. Csókolj meg pillangóm, rózsám, madaram.
Jósika beszélt mint egy csábító regényhős és Franciska megmámorosodva
hallgatta, szívta magába az édes mérget.
– Majd később, a bál után – rebegte.
– Később? Majd? Nem, nem, most – és hosszú csókban zárta le ajkát a kis
kapitány.
A szekér rohant, az este leszállt, sötét lett körülöttük, de Franciska
folyton azt a fényességet látta, mely a sötéten, az estén túl várt reá.
– Már messze járnak – gondolta Hiláriusz, aztán odahagyta csendes
műhelyét, ahol kedvenc órájának ketyegése kísértett szomorúan.
– Franciska! – szólt és leült karosszékébe az ebédlő sarkában.
– Franciska! – ismételte hangosabban egy idő mulva. Vágyott a leánya
után, hangját akarta hallani, csengő, élő szavát, hogy elnyomja lelkében
a tompa, halott ketyegést.
– Franciska! – kiáltott ki az udvarra.
– Franciska, gyere! – és megtelt türelmetlen hangjával az egész ház.
Náni sietve jött kisírt szemmel:
– Nincs künn a kisasszony – jelentette.
– Hát hol van? – kérdezte ijedten Hiláriusz mester.
Bement a Franciska szobájába, gyertyát gyújtott és szétnézett.
Kitárta a szekrényt is, ismerte leányának minden darab ruháját, apró
szalagját, virágját. A nagy gallérja hiányzott és rózsaszín csokros
sötét kalapja nem lógott a fogason.
– Elment hazulról?
– Nem tudom – rebegte Náni.
Egy pillanatig tanácstalanul állt az órásmester, aztán mintha a szobától
várna feleletet, sorra világította meg Franciskájának kedves bútorait.
Az asztalt, a székeket, a pamlagot, az ágyat, a kis zongorát, a
himzőrámát, a fiókos szekrényt és rajta egy kis fehér papirlapot, a
papiron pedig néhány sor írást:
„Édes jó apám, elmegyek, el kell mennem. Elmegyek most, mert most
elvisznek, mert értem jönnek. Látni akarom a nagy világot, az életet,
mindent, amit te nem akartál megmutatni nekem. Bocsáss meg jó apám.
Hálás leányod Franciska.“
– Elment – nyögte Hiláriusz megkövülve a fájdalomtól.
– Ellopták tőlem – ordította aztán és kirohant a szobából, mintha utána
futhatna, mintha elérhetné.
A kapualjban hirtelen megállt, a nagy, fehér ládába ütközött, melynek
falán át hallani lehetett a Napoleon-óra ketyegését. Az óra itt maradt,
csak a leányát, csak Franciskáját vitte el tőle az a göndörhajú, szép,
fiatal betyár, az a hitvány gazember, az a… és Franciskát, az ő büszke
Franciskáját elcsábította az első hencegő katona, az első szerelmes szó.
– Átkozott, átkozott! Átkozott a csábító és átkozott Franciska is.
Átkozott az egész világ!
Vad, tomboló fájdalmában lángokban szeretett volna látni mindent és
ekkor a fehér láda mélyéből egykedvű, pontos ketyegéssel szólt hozzá
kedvenc órája.
– Hallgass, hallgass – kiabálta Hiláriusz mester, felfordította a ládát,
vad erővel a falhoz csapta, ütötte, lökte, de a deszkák nem engedtek.
Fejszéért rohant, meglóbálta feje fölött a gyilkos szerszámot és őrült
csapásokkal törte össze élte kedvenc alkotását. Csupaszon hevert előtte
az óra bús szerkezete, összezúzva a barna szekrény, az oroszlánkörmös
állvány, a Napoleon-szobor.
– Hallgatsz, úgy-e, most már hallgatsz? – kiabálta kétségbeesetten,
egyet rúgva a kerekek rejtélyes halmazán. De akkor, amint hozzáért, a
szerkezet mélyéből előnyúlt a kis arany kalapács, az óra még egyszer
szólni kezdett és a kalapács koppant, koppant egyszer, kétszer, sokszor
a levegőben… nem, az ő lelkén, a Napoleon feje helyett mestere szívére
mérte apró, csengő ütéseit.
Müller Hiláriusz állt megdermedve, fájdalma tompa kétségbeesésbe
csendesült, összetörött a csapások alatt.
– Franciska, Franciska – nyögte zokogva és odaborult kedvenc órájának
romjaira.