Alacsony ebédlőbe vezette be vendégeit Franciska. Nagy, zöld huzatos
kanapé állt a fal mellett, előtte asztal, az asztal körül zöld párnázott
székek és az asztal közepén magas talapzatú állólámpa égett.
A kanapé felett arany rámában, sárgaruhás nő képe mosolygott a
belépőkre, a kép alatt üveg falitartóban néhány őszirózsa virított.
Franciska az ajtóban elfujta gyertyáját, mellyel a sötét kapualjban és a
még sötétebb előtéren át világított, megfordult és utólérhetetlenül
bájos mozdulattal intett be a szobába:
– Parancsoljanak!
A nagy, zöld kályha mellett fekete bőrkarosszékben egy őszülő vörös fej
és egy sötét barna kabát mozdult meg. Most arra felé fordult Franciska:
– Atyám, vendégeink érkeztek – mondta.
Müller Hiláriusz mester felállt, egyet simított homlokába hulló nagy
haján, hátraszegte fejét, hogy hegyes álla merészen emelkedett ki a
magas gallérból, ragyogó, mélyen fekvő, aprólékosan vizsgálódó szemét
úgy jártatta az idegeneken, mintha valami bonyodalmas óraművek lennének,
melyeknek szerkezetét kellene egy pillantással megértenie. Végre
megszólalt halkan, óvatosan:
– Köszöntöm az urakat.
A császárnak végtelenül tetszett a helyzet és mosolyogva közeledett a
házigazdához. Ferenc különben is rendesen mosolygott, ha hű
alattvalóival beszélt, szétálló zöldesszürke szúrós szemében jóságosan,
előreálló alsó ajka körül gúnyosan. De azért ebben a fölényesnek tetsző
gúnyban is sok volt a gyámoltalanság, és duzzadt, melankólikus
Habsburg-ajka körül örökre ott révedezett valami gyerekes
bizonytalanság.
– Kaiserstein Ferenc gróf vagyok – mutatkozott be – és ez itt barátom,
Hardenegg Rudolf gróf. A császár kíséretéhez tartozunk. Vadászni jártunk
és most hazafelé menet eltörött a kocsink kereke. Míg a hibát
helyrehozzák, szeretnők igénybevenni vendégszeretetét, uram. Bájos
leánya kedvesen bebocsájtott, remélem, ön sem űz el.
Hiláriusz mester kezet fogott vendégeivel:
– Szerencsémnek tartom, ha a gróf úr és igen tisztelt barátja,
megpihennek házamban. Foglaljanak helyet.
Míg az órás megismerkedett az idegenekkel, azalatt Franciska az
ünnepélyes alkalomra való tekintettel, az olajlámpa helyett, nagy ezüst
karosgyertyatartót helyezett az asztal közepére és a gyertyák szelíd,
sárgás fényében, tágranyilt, kíváncsi szemekkel várta, hogy mit hoz még
számára a változatos este.
A vendégek leültek, a császár kényelmesen elhelyezkedett egy
karosszékben és Franciska mosolyogva kérdezte:
– A köpenyét nem veti le gróf úr?
– Nem, szép gyermekem; hűvös volt az este és kissé átfáztam, így
hamarabb átmelegszem, – és a császár védekezve vonta összébb nagy
felöltőjét.
– Akkor jól fog esni egy pohár bor az uraknak – mondta a fiatal leány és
egy üveg bort, meg poharakat vett elő a faliszekrényből.
Kecsesen mozgott, gyorsan, könnyedén. Magas, nyúlánk leány volt és
nagyon emlékeztetett az apjára. Vörös haja volt, mint neki, alacsony
homloka, különös hajlású orra, keskeny metszésű szája és szeszélyes,
egyéni oválisú arca, úgy hogy néha gyermekdeden kerek arcból bámultak
elő fényes sötét szemei, máskor egy érett nő kifejezése jelent meg
minden vonásában és türelmetlenül égő tekintetében.
Hardenegg nézte őt, sohasem látott ilyen leányt, Franciska olyan volt a
nők között, mint a darvak világában az a csudamadár, melyet épen aznap
délután hozott elébe a sors szeszélye. A vörös daru, a vörös Franciska,
mintha ifjúságának képe, vágya lenne mind a kettő.
Hiláriusz mester bort töltött vendégeinek, aztán leányának szólt:
– Vacsora kellene Franciska. Reménylem, az urak nem vetik meg szerény
estebédünket?
– Sőt, köszönettel fogadjuk, – mondta a császár. – Megéheztünk a
vadászaton és még soká tarthat, míg hazajutunk.
– Nézz hát utána gyermekem, hogy hamarosan kapjunk valami harapnivalót,
– szólt Hiláriusz.
– Igenis atyám, majd beszélek Nánival.
Franciska kilebbent a szobából és Hardenegg szentül meg volt győződve,
hogyha aranyhaja nem világít körükben, egyszerre sötétebb lesz.
Hiláriusz mester felemelte poharát:
– Az urak egészségére.
Óvatosan ivott néhány kortyot, aztán érdeklődve kérdezte:
– Tehát ő császári felségével jöttek az urak Bécsből?
– Tegnap este érkeztünk, – felelte Ferenc.
– Mondjon hát valamit a kongresszusról, perillustris domine Comes. Ennek
a gyűlésnek tárgyait, folytatását és kimenetelét tudni, a legnagyobb
boldogság a világ történetét ismerni kívánó embernek.
– Majd rendet teremtünk valahogyan – jegyezte meg a császár.
– Rendet! – Hiláriusz mester bólintott. – Jó is lesz, hogy most már sok
esztendőkig békességben éljen Európa. A status sekretariúsok és külső
dolgokra ügyelő miniszterek majd csak megegyeznek a sok rendbéli ínség
elháritásában. Ebben a gyűlésben kell a közönséges békességnek erős és
mozdíthatatlan fundamentumát megkészíteni. Kinek-kinek birodalmát úgy
intézni, hogy senkinek panaszkodásra és villongásra oka ne lehessen.
Ennél az időpontnál nevezetesebb sohasem volt a világon.
Igy beszélt Hiláriusz mester, beszélt, ahogy az óra ketyeg, kiformáltan,
egyformán, hangsúly nélkül, mintha gép beszélne, de a gondolatok,
melyeket fejtegetett, bonyolultak voltak, eszejárása komplikált, mint
egy finom szerkezet. Ha valami olyat mondott, amit különösen fontosnak
talált, akkor bólintott hozzá a tárgyhoz mérten egyszer, kétszer,
háromszor, négyszer, amint az óra üt, tizenkettőt is bólintott, de annál
többet soha.
Ferenc mosolyogva hallgatta, Hardenegg pedig szólni sem mert, remegve
leste házigazdájuk minden szavát, szerette volna tudtára adni
valahogyan, hogy úgy beszéljen ezzel a Kaiserstein gróffal, mintha
uralkodóval beszélne.
– Ej, az urak nem isznak, – szólalt meg újra Hiláriusz mester. – Na a
kongresszus jó kimenetelére – mondta és koccintott vendégeivel.
– Most nagy ünnepségek készülnek Budán is, Pesten is – jegyezte meg
Ferenc.
Az órás bólintott:
– Úgy bizony. Hallom, jő a prusszus király és Sándor, orosz császár.
Megérdemli a magyar nemzet, hogy ellátogassanak ide is. A háború alatt
sok fogyatkozást szenvedett a két magyar haza. Megvan a maga
legszerencsésebb éghajlata, kövér és gazdag földje, számos munkása és
szorgalmas népei és mégsem jutott el a boldogságnak arra az állapotjára,
amelyre különben eljutnia kellett volna… De most vidám ábrázatban tűnik
szemembe a jövendő.
A beszélgetésnek ez a hazafias fordulata már nem tetszett Ferencnek,
szigorú, idegenkedő ráncok jelentek meg homlokán és összébb húzta szürke
köpenyét.
Szerencsére belépett Franciska.
– Na, jó vacsorát kapunk? – kérdezte Hiláriusz mester.
– Remélem atyám, hogy vendégeink mindent rendben találnak.
Közelebb jött és kedvesen, kacérkodva állt meg az asztal mellett. A
császár arca újból felderült és lovagiasan jegyezte meg:
– Előre is esküszöm, hogy jó lesz a vacsora, ha kegyed főzte, szép
gyermekem…
Hiláriusz méltatlankodva vágott közbe:
– Az én leányom nem főz, az én leányomnál királykisasszonyok sem
lehetnek különbek, szebbek. Kinek van még ilyen haja a világon?
– Neked atyám – mondta Franciska.
– Vörös! – mondta Ferenc.
– Arany! – mondta Hardenegg.
Franciska édes mosolyt küldött a szép huszárnak, aztán a császárhoz
fordult:
– Vörös, bizony vörös. Úgy-e, még nem látott ilyen vörös leányt? – A
faliszekrényhez ment, tányérokat vett elő, teríteni kezdett és tovább
csacsogott: – Tudom, csúnya, tudom azt is, hogy szégyen. Más leány is
születik vörös hajjal, de az anyjuk addig keni dióolajjal, míg
megbarnul. Nekem senki sem kente, nincs anyám és apámnak tetszett, mert
olyan, mint az övé.
Hiláriusz gyönyörködve nézte, hallgatta leányát, az ő szemében a
teremtés remeke volt Franciska és az övé, csak az övé. Úgy nevelte fel a
kis óbudai házban, mint egy nagyúri kisasszonyt. Maga tanította, maga
ápolta, ha beteg volt, maga választotta ki ruháit, maga szabta és együtt
varrták hosszú téli estéken, napos nyári délutánokon.
Most barna selyemszoknya volt rajta, hóna alatt megkötve, mint akkor
viselték. Hozzá piros bársony mellényke és piros cipellő könnyed lábán.
Művészi kezek tervezték a ruhát, mintha az ősz utolsó georgináit szórták
volna már barnuló lombra, mesteri kezek szabták, kicsit távol a
divattól, egy különös világ légkörében.
Franciska tányérokat tett a vendégek elé és miközben az asztal fölé
hajolt, a gyertyafény mind a hajára hullott.
Hiláriusz lányára mutatott:
– Hát nem volt igazam? – Ritkán emelte fel kezét, rendesen úgy pihent
mélyen a barna kabát ujjában, mint bársony dobozában a finom műszer.
– Szegény feleségem szőke volt, láthatják az urak, itt a képe felettünk.
Meghalt, mikor ez a gyermek született. Még látta őt, a karjában fogta,
de aztán sírva halt meg: „Egy vöröshajú leány.“ Ezek voltak utolsó
szavai, pedig el lehetett készülve rá, mikor hozzám jött feleségül, hogy
megesik vele ez a szégyen. Szégyen! – nevetett halkan, elégedetten –
nem, nem, gyönyörűség! Az én leányom nem lehetett olyan, mint más
leányok, ő egyetlen a világon, a vöröshajú Müller Franciska, az enyém
egészen és még ránézni se merjen senki.
Franciska egy-egy kis csokor őszirózsát tett minden teríték elé s aztán
megsimította az apja fejét:
– Ez a rögeszméje, nem is mehettem férjhez, vénleány vagyok, már
huszonkét éves.
Hiláriusz mester majdnem haragos lett:
– Te nem vagy sem huszonkét éves, sem tíz, sem harminc, sem fiatal, sem
vén, Franciska vagy, az én leányom.
– Ó, apám te elhiteted az urakkal, hogy valami különös kincset őrzöl
olyan nagyon és rejtegetsz a világ elől. El sem hiszik az urak, még
sohasem vitt el sehová. Azért van báli ruhám és néha esténként
fölveszem, de csak ketten vagyunk, tudok táncolni is, van egy óránk, az
muzsikál, mikor muzsikál, táncoló párok libbennek ki egy kis ajtón és
akkor én is táncolok apámmal, menuettet, meg valcert. A valcer nagyon
szép, ó, nagyon szép. Ha elfáradtam, leülünk és apám elmondja, milyen
egy bál. Mindent elmond, elmondja, hogy udvarolnak a férfiak, hogy
viselkednek a nők. Mesél, és én hallgatom… Apám azt mondja, a valóság
nem szép, csak akkor szép, ha már emlék lett. Nekem ő emlékeit adja,
mert emlékekkel kezdeni az életet, az finom, gyöngéd és sohasem éri az
embert csalódás. Apám így tanította, de én azért mégis…
– Nézz a vacsora után, Franciska – mondta Hiláriusz.
– Bolond dolog ez, – jegyezte meg Ferenc – egy szót sem értek belőle. –
Armes Kind.
Hardenegg azt hitte, hogy egy mesevilág kellős közepébe került, hol az
aranyhajú Csipkerózsika alszik, hol a zord apa tüskés sövényt font
leánya körül és ő a sors kegyeltje, ki áttörte a bozótot, hogy életre
ébressze a királykisasszonyt.
Franciska, az elvarázsolt tündér, eközben borjúsültet kínált
vendégeinek, aztán jó vaniliás borlevest, az est tiszteletére.
Mikor a tálat a borlevessel az asztalra tette, ruhája kivágásából egy
arany medaillon csúszott ki és odakoppant tányérjára. Vékony láncon
viselte nyakán. A császár kezébe vette a medaillont, enyelegve közelebb
húzta Franciskát és tréfálkozni kezdett:
– Ej, ej, talán mégsem vagyunk egészen elzárkózva, talán mégis őrzünk
már valakit kis szívünkben? Lássuk, van-e olyan szép, mint az én Rudi
barátom?
Kinyitotta óvatosan a kis ékszert, mosolyogva nézett bele, de egy
pillanatra rá már ráncba szedte magas homlokát, hátradőlt karosszékében
és sápadt mosollyal, alig hallhatóan mormogta: – Napoleon!
Franciska becsukta a medaillont, a zár csattant és ez a kis, mindent
bebörtönöző csattanás, mintha megnyugtatta volna Ferencet is. A lány
keblébe rejtette kincsét, aztán kezét szívére szorította és gyönyörűen
rajongó arccal mondta:
– Igen, Napoleon. Én imádom őt. Nem olyan szép és fiatal, mint uraságod
barátja, de a leghatalmasabb, a legvitézebb, a világ ura és az enyém.
Igen, itt ebben a kis házban nálam van, eljön Óbudára hozzám, mert senki
sem szereti úgy, mint én.
– Úgy, úgy, – szólalt meg Ferenc – ő a leghatalmasabb, a legvitézebb! És
akik legyőzték, szép kisasszony?
Franciskának piros volt az arca, odaadás csillogott szemében és
haragosan remegett a hangja:
– Nem győzték le, senki sem győzte le, mindnyájan egyesültek ellene,
hálót szőttek, úgy fogták meg, mint a sast, akit senki sem tud röptében
utólérni.
– Sehr gut! – mondta Ferenc. – Ezt is az édesapjától tanulta, kis
boszorkány?
Hiláriusz mester tiltakozott:
– Ezt már nem, én igen örülök, hogy a zsarnok végre Elba szigetén van.
Ott sétálhat szürke kabátjában, fején híres kalapjával, de a háromszínű
rózsa helyett, fehér mezőben egy kis méh ül most, Elba sziget címere.
Ezen ismét nevetett a császár:
– Szép örökség az ajacciói ügyvéd fiának.
– Azért mégis Ferenc császár veje! – Csak ennyit mondott Franciska.
Az urak ittak a győzők egészségére, Franciska pedig szobájába ment,
leült zongorája mellé és egy Mozart-menüettet kezdett játszani.
Ferenc felállt:
– Soká jön Nepomuk, – mondta.
Hardenegg buzgó szolgálatkészséggel ajánlotta, hogy a kocsi után néz.
Elsietett és Hiláriusz mester egyedül maradt a császárral. A különös
órásnak nagyon tetszett a szürke köpenyeges, magas homlokú idegen,
kegyes volt hozzá és ritka élvezetül felajánlotta, hogy megmutatja
műhelyét. A császárnak is tetszett házigazdája, ő is kegyes volt és
barátságosan egyezett bele a műhely megtekintésébe.