Hiláriusz mester gyertyát gyújtott és egy sötét helyiségen át nagy
udvari szobába vezette a császárt. Hosszú asztal állt az ablak előtt,
rajta ezer kerék, rugó és mindenféle szerszám. A falak melletti polcokon
pedig sok-sok óra fogadta hangos ketyegéssel a szürkeköpenyes idegent,
kit mint uralkodó, úgy vezetett be magateremtette birodalmába Hiláriusz.
Rejtélyek, titkok pihentek a félhomályban és az órák mélyében elzárt
tündérmesék világát tárta fel vendégének a mester.
A császár nagyon érdeklődött, kisimult arcából minden ránc, világos
szemével szaporán pislogott és duzzadt ajkát úgy csucsorította, mint egy
kiváncsi gyermek. Nagy fekete ébenfa-órát állított az asztalra
Hiláriusz, öt gyertyát gyújtott köréje, aztán nyolc órára tolta a
mutatót és meghúzta a zöld selyemzsinórt. Kékre festett kis medencében,
tiszta víz csillogott az óra oszlopai között. A víz fenekén színes kövek
ragyogtak ezer színben és amint mélyen, csengőn elsőt ütött az óra, egy
ezüst hattyú úszott ki a fekete szekrény mélyéből, minden ütésre egy-egy
ezüst madár és így adta tudtul nyolc zengő hang kíséretében, nyolc
karcsú hattyú, hogy este lett.
A császárnak tetszett az óra:
– Hogy lehet, hogy ezt még senki sem vette meg öntől? – kérdezte.
– Mert nem adom el – felelte Hiláriusz.
– Miért?
– Nem adom, amint nem adom a leányomat. Van nekem pénzem, amiből éljek
és pesti műhelyemben csinálnak órákat legényeim, elárúsító helyem is van
a nagy vásártéren, ott vehet mindenki óráimból. Azokat az embereknek
készítem, ezeket magamnak, ezeket nem adom.
Kegyesen mosolygott a császár:
– Nekem sem adna el egyet?
– Nem uram, önnek sem. Ön kedves ember, önnek sok mindent adnék, csak az
óráimat és Franciskát nem. De ha akarja, mutatok ennél még szebbet is.
Ide nézzen. Csak hozzányúlnia nem szabad, álljon félrébb.
Ferenc engedelmesen helyet adott és Hiláriusz mester egy talapzaton két
faragott, zöldkoronás fát tett elébe az asztalra. A fák lombjaiban óramű
volt elhelyezve és a fák között zsinór kifeszítve, a zsinóron pedig
fejjel lefelé, rózsaszínruhás, apró baba csüngött.
Hiláriusz mester felhúzta a szerkezetet és a babát felállította a
kötélen. A pici hölgy csipkenapernyőt tartott kezében. Az óramű járni
kezdett és a baba megmozdult, szoknyácskája libbent és végigtipegett a
kötélen.
– Bravó – tapsolt a császár.
– Várjon még – mondta Hiláriusz és az apró nőcske folyton tökéletesebb
és csudálatosabb mutatványokkal bájolta el a szürke köpönyeges idegent.
Lefeküdt a kötélen, felugrott, letérdelt, megfordult maga körül sebesen,
sokszor, kecses mozdulattal kinyitotta napernyőjét, orra hegyére
helyezte, még egyszer végigszaladt a selyemzsinóron, aztán leesett a kis
csipkejószág, az óramű már nem működött és a rózsaszínű kis művésznő is
élettelenül lógott a kötélen.
– Ha ezt Ludovika láthatná – mondta a császár elragadtatva és kezébe
vette a babát.
– Gondolja, gróf úr, hogy mulattatná a császárné ő felségét? – kérdezte
az órás.
– Talán, nem tudom. Nála sohasem lehet tudni. – Ferenc sóhajtott egyet.
– De ön nagy művész, az biztos. Miért nem megy fel Bécsbe, az udvarhoz
és mért nem mutatja be ott tudományát?
Hiláriusz kicsit mosolygott, pislogott, bólintott, két ujja közé fogta
hegyes állát, aztán fölényesen, halkan beszélni kezdett:
– Nézze, uram, én magamnak dolgozom. Nekem mindegy, hogy más mit szól
hozzá, még az is mindegy, tetszik-e a császárnak, vagy nem? Önt
mulattatni akartam, ez az egész. Egyszer már volt nálam egy idegen,
régen, több mint tíz esztendeje, egy német ember, utazó, minden iránt
érdeklődött, Leyerernek hívták, könyvet is írt Pest városáról, elküldte
nekem, abban szó van rólam, leírta a műhelyemet, meg ezt a kis
kötéltáncost is. De milyen tökéletlen volt még akkor. Meg akarta venni
minden áron. Lássa, milyen jó, hogy nem adtam. Ha akkor odaadom, az
marad örökre, ami akkor volt. Kis tákolmány, semmi, én is elfeledtem
volna már régen. De így, hogy szemem előtt maradt, mint az én gyermekem,
az én teremtményem, tökéletesednie kell a kicsi nőnek mindennap. Nekem
ma sem elég ügyes, ma sem elég kecses. Sohasem találtam késznek még,
amit csináltam, mindig van módosítani való mindenen; minél jobban
tetszik nekem, annál inkább kívánok rajta javítani. Ezért nem adom el,
ami az enyém, aminek én adtam életet.
A császár egy barna oszlopokon nyugvó órára mutatott, mert észrevette a
gyertyák halavány fényében is, hogy az órának arany oroszlánkörmökkel
díszített talapzatán kis Napoleon-szobor áll. Lóháton volt az imperátor,
fehér nadrágjában, lakkcsizmában, szürke köpenyében, fején a híres
kalappal.
– Ez biztosan a Franciska kisasszony órája? – szólott méltatlankodva a
császár.
– Hiláriusz mester nevetni kezdett:
– Mulatni fog, gróf úr, ha megmutatom, mivel foglalkozik ez az óra
délben és éjfélkor. Várjon csak.
Az óra nehéz volt, vendége segítette levenni a polcról, és az asztalra
helyezték. Hiláriusz éjfélre igazította a mutatót és a vörös zsinórt a
császár kezébe adta. Ferenc meghúzta a selyemszálat és izgatott
kíváncsisággal leste, hogy mi fog történni. Merészen működött már
fantáziája, a félhomályos műhely csudái ledöntötték képzelete korlátait
és a valószínűtlent is elérhető közelbe hozták. Mintha már nem is érezné
a padlót lába alatt, megszabadult volna teste súlyától és bizonytalan
viziók felé úsznék, zöld fények között, egy álomvilágban. Amit azonban
ez az óra tudott, az fölülmult minden várakozást és diadalmasabb volt,
mint a népek csatája Lipcsénél, mert amint felhangzott a kísérteties
éjfél első ütése, kis ablak nyilt meg Napoleon feje fölött és apró
aranykalapács egyet koppintott kalapján. Tizenkettőt koppintott a
kalapács és a tizenkettedik ütésre leesett a zsarnok fejéről nevezetes
kalapja. Hangosan kacagott a császár:
– Das ist was für die Marie Luis.
Szürke szeme fénylett, ajka remegett és tapsolt, mintha színházban
lenne:
– Még egyszer!
Ilyen jól még nem mulatott. Megfeledkezett a kocsiról, meg Nepomukról és
megfeledkezett Hardeneggről is. De Hardenegg is megfeledkezett a
császárról, mert míg urát Hiláriusz óráinak varázsa tartotta fogva, őt a
mester leánya bűvölte el finom lényének bájával, szavainak zenéjével,
melyek mint ezüst hattyúk úsztak feléje, a különös est hangulatának ezer
színben csillogó tükrén.
Mikor visszajött a hírrel, hogy a hintóra várni kell, Franciska még
mindig zongorázott. Az ebédlőből látni lehetett, amint a zene hangjára
elandalodva kicsit félrehajtotta fejét. Arany haja fénylett, ujjai
lassan babráltak a billentyűkön, az est csendje beburkolta már a házat
és semmi nesz nem hívta vissza, nem gátolta őt abban, hogy elmerüljön a
vágyak világában.
Lassan, óvatosan ment az ajtóig Hardenegg, aztán megállt, lélekzetét is
visszafojtva, mint mikor a darura lesett. Egy csudamadár játszott vele
most is, és ezt nem volt szabad elriasztania.
Franciska észrevette, hogy valaki odajött melléje, de egyáltalán nem
szállt el, hanem abbahagyva a játékot, rózsás mosollyal fordult a huszár
felé:
– No jöjjön be, lássa, ez az én szobám.
Az ő szobája! Hardenegg boldogan nézett szét, aztán belépett mint egy
büszke, fiatal madár aranykalitkájába, önkéntes fogságra, örökös
rabságra.
Szép kis szobája volt Franciskának. Fehér falai között kedvesen
elrendezett, fényes, fekete, sötétlila huzatokkal borított bútorok
állottak. Ez a szín illett ide és a szobát, a bársonyos, sötétlila
violák hangulatával, illatával töltötte meg. Himzőráma volt a virágos
ablak előtt, ahhoz lépett Hardenegg:
– Mit dolgozik? – kérdezte.
– Ruhát hímezek magamnak.
– Milyen alkalomra?
– Ó, Istenem, csak úgy, mert szép.
– Sokat kell még bibelődnie vele?
– Nem, már egészen kész, ma délután fejeztem be!
Franciska kivett a fiókos-szekrényből egy meghímzett darabot és
odaterítette egy székre Hardenegg elé. Halvány rózsaszín különös kelme
volt, mintha virágszirmokból lett volna szőve és tündérujjak hímezték
volna bele a fehér selyem rózsaszirmokat, melyek ragyogtak, mint
megannyi ezüst lehellet.
A fiatal huszár megérintette óvatosan, egy ujjal:
– Én nem nagyon értek hozzá, de tudom, hogy ez gyönyörű. Mondja, minden
ruhája ilyen különös kegyednek, mint amilyet most visel és mint ez a
rózsaszín lesz?
Franciska nevetett:
– Különös, miért különös? Együtt gondoljuk ki apámmal, ő rajzolja,
szabja, én hímzem és varrom.
– De hogy tudják kitalálni, hogy jut eszükbe? Ilyet senki sem visel más
a világon.
Nagyon tetszett a dolog Franciskának, nevetett is csengőn, kedvesen:
– Hogy találjuk ki? Hát a virágok, a fák, a levelek, a madarak juttatják
eszünkbe.
– Madarak is? – mondta örömmel eltelve Hardenegg – tudja, hogy én ma
láttam egy madarat, amilyet eddig még nem látott soha senki sem? Egy
vörös darut láttunk, én és a csá… egy vörös darut. A fiatalság, a
szerelem madarát. Gyönyörű volt. Szerettük volna lelőni, hogy egy tollát
elvihessük Ludovikának, a császárné őfelségének, de nem találtuk el.
A lányt ebből csak egy érdekelte és türelmetlen kíváncsisággal kérdezte:
– Ön ismeri a császárnét? Látta? Mondja milyen? Üljön ide mellém és
meséljen róla.
Belesimult egy karosszékbe és összekulcsolt kezekkel leste a mesét.
– A császárné? – Hardenegget gyengéddé tette a reá való emlékezés. – A
császárné szép, szomorú, csendes, előkelő, finom és el fog hervadni a
bécsi udvar zajában, mint egy virág, akit idegen földbe ültetnek, ahol
nem ápolják kellő gyengédséggel.
– De hisz a császár szereti őt.
– Szereti, nagyon szereti, szerette, azért hozta el a fehér Milanóból.
De nem értik meg egymást, Bécs igen szürke és hangos a császárnénknak.
Mária Ludovika, úgy hívják most, régen Estei Beatrice volt a neve:
csendben nőtt fel, magányban, halvány keze van és súlyos nagy haja,
keskeny kis arca körül. A császár őfelsége kedveli az egyszerűen vidám
mulatságokat, Mária Terézia, boldogult uralkodónőnk illett hozzá, akkor
zajos volt a királyi palota. Minden este négy muzsikus jött a
császárhoz, azokkal zenélt késő éjszakáig. A felséges asszony pedig néha
megjelent összes udvarhölgyeivel, jelmezbe öltözve, vidáman, mulatságra
készen és a császár, a császárné, adjutánsok, udvarhölgyek, zenészek
pajzán jókedvben táncoltak, szórakoztak egymással. Így volt régen, de a
Ludovika világa más világ, az ábrándok, a csendes vágyak világa.
Esküvőjén táncolta az első menüettet. Én láttam, addig sohasem táncolt
és elbájolták mégis egész Bécset könnyű, suhanó léptei.
Franciska ragyogó szemmel, égő arccal hallgatta Hardenegget és
szenvedélyes vággyal suttogta:
– Ó, be szeretnék én is egyszer ott lenni és menüettet, meg valcert
táncolni a hercegekkel.
Hardenegg szomorúan nézett a leányra és fájdalmas sóhajjal kérdezte a
sorstól, miért nem tudja ugyanilyen sugárzó szemmel mondani: Szeretem
önt, gróf Herdenegg Rudolf!
Bánatos volt a hangja, amint megszólalt:
– Miért kívánja, Franciska kisasszony? A császárné is vágyott oda
egyszer, úgy mint most kegyed és szomorú lett, szerencsétlen. Az udvar,
Bécs, a nagyvilági élet, minden álmodozás, nyugalom és minden érzés
gyilkosa. A hiúság bilincsei tartják ott fogva az embereket, akik azt
akarják bizonyítani, hogy övék a diadal, az öröm, a siker. Higyje meg
szép, aranyhajú Franciska, sehol sem tud olyan igazán vágyó szemekkel
nézni a fájdalom, mint ott, ahol az élet zajosan ünnepel, mint a
tánczene, a pohárcsengés, a tolongás, az illatok világában.
– És én mégis oda akarok menni – mondta dacos ajakkal Franciska.
– Lehet, hiszem, de ez az akarat nem lehet olyan nagy, amilyen óriásira
nőne kívánsága, hogy néhány hónap, pár óra, vagy tán egy perc mámora
után meneküljön onnan. Ott nem lehet a virágoktól, a madaraktól lopni el
ruhájukat, ott nem szállnak csodadarvak, hogy…
– És én mégis oda megyek, mert én látni akarom, tudni akarom… Atyám
bezárva tart és én nem bírom tovább rabságomat. Élni szeretnék én is,
itt nem látok senkit, itt nem történik semmi…
Egy óra kezdett ütni a fekete fiókos szekrényen, mélyen, halkan, ezüst
csengésű lágy hangon és az óra tetején ülő aranysas minden ütésre
meglibbentette szárnyát.
Franciska felállt és az órára mutatott rajongó mosollyal:
– Lássa, ez az én órám, ez az én sasom, így vergődöm én is, mint ez a
fogoly madár, repülésre készen, leláncolva. Így szeretnék szállni én is…
én is… mint Napoleon…
– Napoleon! Kegyed úgy bámulja Napoleont, Franciska kisasszony?
– Bámulom és szeretem. Egyetlen egy nőt irígyeltem a világon, Mária
Lujzát. Mindenki sajnálta és én majdnem belepusztultam a vágyba, hogy
cserélhessek vele.
– Mária Lujza is szerencsétlen – mondta Hardenegg.
Franciskának most már lángolt a szeme:
– Szerencsétlen? Szerencsétlen, mert nem érdemelte meg boldogságát. A
férfi számára egy dolog van, hogy a világ ura legyen, egy nő számára,
hogy a világ urát szeresse.
Hardenegg szerelmes szeme gyengéd pillantással simogatta a leány haját,
égő arcát, karcsú alakját:
– Istenem, szép kisasszony, a nagyság és boldogság olyan messze járnak
egymástól.
– Az én számomra pedig boldogság csak a nagyság lehet. Az emberek ma már
nem értik meg, hogy régen a nők a harcból visszatérő győztes hadvezér
lába elé terítették hajukat a porba, de én értem és ha Napoleon
visszatérne Elba szigetéről, én szívesen adnám oda hajamat, diadalmas
lépteinek szőnyegül.
Szeme fénylett Franciskának, sötéten ívelt szemöldökét összehúzta,
tekintete a távolba veszett és Hardenegg gyönyörűséggel eltelve nézte
őt, aztán gyengéden fogta meg ökölbe szorult kezét:
– Én pedig nem engedném; a kegyed izzó aranyhaja, ragyogó haja, szebb
korona minden koronánál, nagyobb kincs a dicsőségnél, egyetlen szála
birodalmaknál többet ér, Franciska kisasszony, én…
Léptek zaja hallatszott a szomszéd szobából. Nepomuk jött, a kocsi
előállt, a mesének vége szakadt. Franciska piros arccal húzta ki kezét a
Hardenegg kezéből és ellágyulva suttogta:
– Szóljunk barátjának, apám műhelyében vannak.
Az aranykalapács még egyet koppintott a Napoleon fejére, aztán búcsúzva
álltak mindnyájan a kapualjban. Hiláriusz az egyik gyertyát tartotta,
figyelmesen világítva vendégeinek, a másik gyertya Franciska kezében
remegett, aki végtelen fájó izgalommal simult a falhoz. Meg akarta fogni
a perceket, mert úgy hitte, a mai estével szabadulásának utolsó
lehetősége múlik el életéből. Hardenegg búcsúzásra készen, szomorúan
lépett szerelme elé és akkor vonagló ajakkal suttogta Franciska:
– Elmennek, sohasem jönnek vissza és én csak itt maradok.
Két nagy, fényes könnycseppel játszott a gyertya világa és Hardenegg
reménykedve hajolt közelebb:
– Mit tehetnék kegyedért, kisasszony?
– Szabadítson ki innen.
– És mit ad érte?
– Hálás leszek.
– Egy mosolyt adjon.
– Mi értéke van az én mosolyomnak?
– Az életét adja.
– Mi értéke van az én életemnek?
– A szívét adja.
– A szívem nem az enyém.
– Ne játszunk egymással, Franciska. Szeretem. Adja nekem a kezét, mind a
két kezét és én elviszem magammal, legyen a feleségem.
Franciska egy pillanatig hallgatott, édes borzongással járta át egész
lényét az első szerelmi vallomás. Hardenegg már feléje nyújtotta kezét,
de akkor megszólalt a leány, halk, elfogult hangon:
– Nem lehet, nem adhatom oda azt, aminek nem ismerem az értékét. Én még
nem tudom, ki vagyok, nem ígérhetem, hogy a felesége leszek.
– No, lieber Graf, gyerünk, búcsúzni kell – szólalt meg a császár.
Hardenegg kezett fogott Franciskával:
– Isten önnel – mondta elfojtott hangon. – Kiszabadítom, bízzék bennem.
Semmit sem kérek. Hírt küldök magamról.
– Mikor? – suttogta Franciska.
– Hamar, nemsokára, holnap.
Hardenegg már a kapuban állt, Ferenc még egyszer kezet fogott Hiláriusz
mesterrel:
– Köszönjük a szíves vendéglátást. Ha egyszer Bécsbe jönne, látogasson
meg.
Aztán Franciskához lépett:
– Kegyed is jöjjön el szép kisasszony és ne szeresse Napoleont, nem
érdemli meg, higyje el nekem.
Kezét nyújtotta a leány felé, Franciska hirtelen el akarta rejteni
zsebkendőjét, amellyel könnyeit törülte le és akkor földre hullott a
fehér csipkejószág.
A császár lehajolt, hogy felemelje, de amint udvarias mozdulattal
átnyújtotta Franciskának, hirtelen támadt légvonat széttárta már nem jól
őrzött felöltőjét és egyszerre ott állt huszáregyenruhájában, nyakán a
vörös szalagon ragyogó aranygyapjas renddel.
Minden megváltozott ebben a pillanatban, mintha az alakját elleplező
szürke köppeny uralkodói méltóságának lett volna börtöne, úgy
egyenesedett ki a császár.
Hardenegg tisztelettel és hódolattal telt hangon rebegte:
– Felség.
Hiláriusz megdöbbenve bámult a jelenetre, szürke vendége hirtelen
végtelen nagyra nőtt előtte:
– A császár! – motyogta meglepetten, reszkető szájjal.
Nepomuk is más arccal ült egyszerre a bakon. Ferenc menekült, meg akarta
menteni az egyszerű este kedves emlékét, gyorsan szállt fel kocsijába,
kegyesen intett a bámuló órásnak és halvány leányának, Franciskának,
aztán elindult a hintó haza, a budai várba.
– Érdekes ember – szólalt meg a császár.
– Nagyon, felség – felelte Hardenegg.
– Szép a leánya.
– Gyönyörű, felség.
– Vörös a haja, különös, – mélázott a császár – a vörös daru és a vörös
leány. Az én madaram elszállt és ön… Vigyázzon, lieber Hardenegg. Csak
semmi tächtl-mächtl.
Sokáig hallgattak, már a budai Fő-utcában robogott a hintó, mikor újra
megszólalt a császár, egész más hangon, mintha régen elmult volna
mindaz, amit együtt éltek át:
– Igaz, gróf, ön jó katonának látszik, azt hiszem megérdemli bizalmamat
és azért egy üzenettel Bécsbe küldöm. Metternich herceghez megy, olyan
gyorsan, amint csak lehet. Holnap reggel jelentkezzék nálam.
Aztán halkan tette hozzá:
– Kár, hogy nem vihet magával egy vörös darutollat üdvözletül
Ludovikának.