1814 októberében beteljesedett az ország legbuzgóbb, legfőbb óhajtása és
egy hétfői nap estéjén, I. Ferenc császár megérkezett Budára.
Másnap már reggeltől fogva audienciát tartott. Saját huszárezredének
egyenruhájában, kegyesen fogadta hű magyarjainak hódolatát. Valamennyit
elbűvölte szíves mosolyával, apró igéreteivel, elragadó kedvességével,
mindmegannyi jutalmával annak a sok-sok áldozatnak, mit a hosszú
napóleoni háborúk alatt hozott az ország vérben, pénzben.
Pest ujjongva fogadta a császárt és lelkesedve készült az orosz cár, meg
a porosz király megérkezésének ünneplésére. Másnapra várták őket,
izgatott türelmetlenségben égtek a szívek, és kis polgárasszonyok
megmámorosodva álmodtak arról, hogy holnap császárok veszik észre őket.
A sorsnak minden lehetősége ott izzott a levegőben. Napoleon Elba
szigetén van és eljött a béke. Eljött a béke, hogy ezer csudával árassza
el Európát, eljött a béke, hogy visszahozza az elvesztett vagyonokat, és
elpusztítson jogtalanul szerzett kincseket, eljött a béke, hogy
letörölje az özvegyek könnyeit és dédelgető apja legyen az árváknak.
Eljött a béke, mindent fölülmuló boldogságot igérő jóltevője a világnak,
eljött és elhozza majd biztosan minden igért kincsét Pestre is, hiszen
itt a császár, itt a magyar király és a Magyar Kurir november 1-én
megjelenő számában mindenki olvashatta széles e hazában, hogy: „Az
atyáskodó fejedelem mindjárt az első nap azzal mutatta meg kegyelmes
gondviselésének indulatját, hogy reggeltől fogva délután két óráig, a
hozzá folyamodó hív alattvalóit hallgatta“.
Zsúfolva is volt a nagy terem, hatalmasok és kicsinyek, szegények és
gazdagok lesték a pillanatot, hogy szemtől-szembe lássák a császárt és
előadhassák kéréseiket. Csataképek díszítették a palota várótermének
falát, de minden ütközetnél nagyobb ütközetet készültek vívni sorsukkal
a jelenlevők, akik izgatottan köhécselve ismételték magukban
mondanivalójukat. Nagy devócióval gyönyörködtek közben, a falmelletti
díszes asztalok üveglapján álló porcellánfigurákban, melyek ilymódon
teljesítették hivatásukat, minthogy a bécsi gyárból azért kerültek ki a
császári család apró, színes szobrocskái, hogy finoman hódoló
tiszteletet ébresszenek az alattvalók szívében.
Délután két óráig mindenki bejutott a császárhoz. Nem egy díszmagyarba
öltözött hazafi lépte át zord arccal a fogadószoba küszöbét és hagyta el
néhány perc mulva ragyogó mosollyal. Ferenc nagyon jól értette, hogyan
kell megpuhítani egyéniségének varázsával az elégedetleneket.
Az alakokkal díszített teremben, melynek falait németalföldi kárpit
borította, a vörös bársonytrón előtt, fekete karosszékben ült a császár,
kin sötétkék, zsinórozott, feszes huszárruha volt.
Hosszú, sovány, borotvált arcán kisimult minden ránc, magas, keskeny
homlokáról eltüntek a történelemben annyit emlegetett híres redők és
szétálló zöldesszürke szemébe mosoly költözött.
Az ilyen népszerű audienciákat élvezte a császár, csak az államügyeket
nem szerette, a nagy eszmék és mélységek iránti érzék hiányzott belőle.
Titkos óráiban talán egy kicsi, politikai gondolatoktól alig érintett,
német fejedelemségről álmodott, ahol mint igazi Landesvater, íróasztala
mellől, maga intézi országa ügyeit, ahol mindenről értesülhet, ami
birodalmában történik és a legutolsó asszonyi pletyka szálait is ő
gombolyítja fel fehér, karcsú, fejedelmi ujjaival. Egy ilyen országban
glóriát is font volna homloka köré népének hálája és egyenként
boldogított alattvalói sohasem egyesültek volna ordító tömeggé, hogy
jogot és alkotmányt követeljenek tőle.
Két óra felé azért nagyon elfáradt Ferenc császár. Annyi idegen arcot
látott, annyiféle panaszt hallott, hogy belekábult. Hosszú ujjú keskeny
keze vértelenül, lankadtan pihent a szék karfáján. Egy pillanatig senki
sem jelentkezett, már azt hitte, nincs is több kérelmező, midőn az ajtó
ismét megnyilt és egy nagyorrú, feketekabátos, különös fiatalember
borult lábaihoz, olyasformán, mint színpadi királyok elé, véres
drámákban a halálraítéltek.
A császár elnevette magát és az ifjú előadta kérelmét. A pesti német
színház hősszerelmese volt, az udvari színházhoz való szerződtetéséért
könyörgött és hogy bebizonyítsa művészetét: nagyon szeretett volna
valamit szavalni. Ferenc kegyes hangulatban volt és azt mondta neki,
hogy csak szavaljon.
– _Ibikus darvai_ – harsogta a színész.
Az első tizenhat sort türelmesen végig is hallgatta az uralkodó, de
aztán intett, hogy elég. Mindent megígért a fiatal nagyorrúnak és az
audienciának vége volt.
A császár átment dolgozószobájába, végigfeküdt kerevetén és lehúnyta a
szemét.
Gróf Sickingen, kedvence és belső kamarása, az ablaknál állt. Bizalmas
barátja volt a császárnak és míg a várkert októberi köntösét nézte, a
fejedelem rendes, gúnyos, száraz megjegyzéseire várt. A császár azonban
ezúttal furcsa kérdéssel lepte meg:
– Milyen az a daru?
Sickingen közelebb lépett a császárhoz:
– Hogy jut eszébe felségednek most ez az állat?
– Szóval, azt sem tudja, hogy madár? – nevetett Ferenc.
A gróf nem jött zavarba, azért is szerette őt a császár, mert igazi jó
barátja tudott lenni.
– Ha eddig nem tudtam, most már tudom és köszönöm felségednek a
tanítást. Majd megnézzük valami könyvben, hogy milyen madár. A kis
főhercegek preceptora biztosan tud róla felvilágosítást adni, mindjárt
átküldök József nádor őfenségéhez, addig kérem felségedet, kegyeskedjék
türelemmel lenni.
Sickingen ezzel kilépett a mellékszobába, melyben két fiatal
szolgálattévő kamarás unatkozott.
– No mi újság gróf, hova sietsz? – kérdezte egyik, egy fiatal
huszártiszt.
A gróf előadta a császár kívánságát és a szőke főhadnagy elnevette
magát:
– Láttam én darut eleget életemben, tudom jól, milyen. Lőttem is nem
egyet.
– Nagyszerű, pompás, akkor azonnal gyere őfelségéhez.
Most már megszeppent a szőke Hardenegg Rudolf gróf. Csendes, szerény fiú
volt, önérzetes, becsületes és érzékeny lelke került minden feltünést.
Azonban hiába szabadkozott, egy perc mulva már ott volt a császár előtt,
és merev, katonás tartásban, lángvörös arccal adta elő, amit a darvakról
tudott.
Ferencnek tetszett a világoskék dolmányos szép palatinus huszár,
tetszett előkelő tartása, nyugodt modora és talán még jobban tetszett,
hogy az izgalomtól annyira nekipirult az arca, míg császárjával beszél.
Ma fogékony volt az ilyesmi iránt. Türelmesen hallgatta végig őt, aztán
halkan nevetve jegyezte meg:
– De hiszen akkor láttam már darut, van a schönbrunni állatkertben. –
Aztán gondolkozott kissé:
– Szóval, márciusban és októberben vonulnak át az ország egyes vidékein?
– Parancsára, felség.
– Most október van, úgy-e?
– Október, felség.
– Akkor mutasson nekem egy olyan madarat.
– Istenem, felség…
– Hát erre nem vonulnak?
Hardeneggnek felderült az arca:
– Hogyne, felség, két éve egy barátommal Óbuda határában vadásztam
darura; a darvak pedig évről-évre rendesen betartják vonulásuk útját és
pihenő helyeiket.
– Októberben vadászott Óbudán?
– Október végén, felség.
A császár vidáman állt fel, ideges, vézna alakja egyszerre ismét
ruganyos lett és örömmel eltelve jelentette ki:
– Akkor gyerünk. Ön velem jön, Hardenegg. Csak ketten megyünk. Fogjanak
be. Sickingen, valamit szeretnék enni. Aztán a szürke köpenyemet. Csak a
kocsis jön velünk, der Nepomuk. Két vadászfegyvert a kocsira.
Szeszély volt, de fejedelmi szeszély, tehát teljesült és így két óra
mulva, már a bécsi-úton túl, Óbudán, a solymosi mezőknél szálltak le a
kocsiról.
Gyönyörű idő volt. A lemenő nap nyomában rózsaszínű maradt az ég és
aranyosszegélyűek a felhők, a távoli hegyek pedig sötéten rajzolódtak a
halványodó vörös fényben.
Hardenegg átvette a kocsistól a fegyvereket és indulásra készen állt a
császár előtt.
– Mehetünk – mondta Ferenc, aztán elkérte saját fegyverét. – Csak semmi
teketória. Estig nem vagyok császárja. Két egyszerű vadász, jó barátok.
Érti, lieber Hardenegg?
– Felséged nagyon kegyes – mondta a fiatal tiszt és megigazította
uralkodója vállán a fegyvert.
Nekivágtak a mezőnek. A császár óvatosan lépkedett, mindig jól megnézte,
hova teszi le keskeny fejedelmi lábát, és Hardeneggnek melege lett az
aggodalomtól. Nem könnyű mesterség vadászatra vinni egy uralkodót, mikor
az ember még azt sem tudja biztosan, hogy meg is jelenik-e majd a ritka
vad.
– Na mit gondol, szerencsések leszünk-e? – szólalt meg a császár.
– Reménylem, mert ha itt, Magyarországon, nem sikerül felségednek darut
látnia, akkor sehol. Ezt az országot nem kerülik el. Az apám birtokán,
Sopron megyében, gyakran lőttem darut. Mikor pedig Galiciában állomásozó
ezredemhez vonultam be és végig kellett utaznom az egész országon:
láttam, hogy a falvakban mindenfelé darutollat viselnek kalapjukon a
legények.
– Érdekes – mondta a császár, de látszott, hogy ezt inkább merészségnek
tartja a magyar legények részéről.
Énekelnek nótákat is a darvakról, – folytatta a gróf. – „A süvegem
darutollas, virágos…“
– Hát ön tud magyarul? – kérdezte Ferenc.
– Tudok, felség.
– Fölösleges. Ön német fiú, minek tanult meg magyarul?
Hardenegg elpirult:
– Magyarországi birtokunkat még Mária Terézia legkegyelmesebb
császárnőnktől kaptuk. Itt születtem, itt nőttem fel, felség.
– Az nem ok – jegyezte meg a császár, de aztán ismét derüs és barátságos
lett. – No, hol a daru? – kérdezte.
– Azonnal, felség, most jobbra térünk, aztán amott a két fűzfa mellett a
nádasban meghúzódunk és…
– Nem szeretem a bujkálást, nem léphetnénk föl inkább nyiltan?
– Felséged engedelmével a Geheimpolizei sem lép fel nyiltan és mégis sok
érdekes madárra tett már szert.
– Sehr gut, lieber Hardenegg – nevetett a császár – valóban, ha arra
gondolok, amiket báró Hager mesél nekem az uralkodókról… sehr gut, sehr
gut. No és a cár szerelmes levelei… Egy kis szünetet tartott, mert kissé
göröngyös volt az út, aztán bizalmaskodva folytatta:
– Azért fárasztó a kongresszus, higyje el. Ludovika azt állítja, hogy
tíz évet rabol el életéből. Bájos, mi?
A császár mindig megilletődött, ha harmadik, legkedvesebb és
legtörékenyebb feleségének csak nevét is említette.
– Fő, hogy felséged vitézsége és bölcsessége győzedelmeskedett a
franciák fölött – mondta Hardenegg.
– Ja, ja, jetzt sein’s ruhig – sóhajtotta elégedetten a császár.
– Megérkeztünk, felség – mondta a fiatalember és megállt a rét
völgyszerű mélyedésében.
Kisebb-nagyobb nádasok susogtak itt-ott az esti szélben, melyeken
sarjúkaszálás óta többször végiggázoltak a legelő nagy gulyák és
búvóhelynek való sikátoros mélyedéseket tapostak bennük. Egy ilyen
keskeny nádasban húzódtak meg a császár és kísérője.
Hardenegget elfogta lassan a vadászszenvedély, végre sikerült
megfeledkeznie a császárról és komolyan oktatgatta tapasztalatlan
társát:
– A daru nagyon félénk, mozdulnunk sem szabad, még a lélekzetvétellel is
óvatosan kell bánnunk.
Soká vártak, az őszi este már fehér ködöket telepített a rétekre, már
kezdtek meggémberedni tagjaik, mikor különös hang törte meg a csendet:
krú, krú.
A császár összerezzent, Hardenegg boldogan kapta fel fejét és az előttük
levő tisztásra mutatott. A szemben fekvő nádasból hosszúlábú, cingár
nyakú, hegyes csőrű, kecses madár lépkedett elő. Egy daru! De milyen
daru? A század faunájának eddig sohasem látott csudája. Szürke madarat
igért Hardenegg a császárnak és egy vörös daru finom formái rajzolódtak
az alkonyi égre. A fiatal darvak szárnyaszéle szokott ilyen lenni, de
ezt az egyet egész vörhenyesre csókolta az ifjúság hajnala.
Megdöbbenve, ijedten bámultak a tüneményre, azt képzelve egy pillanatig,
hogy valami csudálatos vízió, melyet földöntúli hatalom varázsolt
elébük.
A vörös daru előbb méltóságosan sétálgatott ide-oda, büszkén, magasra
tartva fejét, majd egyszerre hajtogatni kezdte nyakát, felkapott egy
kövecset, a levegőbe dobta és azon volt, hogy újra elfogja. A játék
tetszett neki, jókedvű lett, sietve szaladgált a tisztáson és…
– Lőjjük le, i’ muss ihn haben – mondta fegyveréhez kapva a császár.
A daru figyelni kezdett, megijedt és pár ugrással fölkapott a levegőbe.
Egyszerre lőttek, a császár és Hardenegg, de nem találták el.
A fegyverdördülésre egész darucsapat szállt fel a nádasból és V-betűben
rendezkedve, nyakukat, lábukat elnyújtva, erős szárnycsapásokkal, halk
kurrogással, elrepültek nyugat felé.
A császár és Hardenegg dobogó szívvel bámultak a tündérmesék madara
után. Vártak, egy percig, visszavárták a darut, aztán halkan, keserűen
kacagott a császár:
– Elment.
Szomjasan vágyó szomorúság égett fáradt szemében.
– Én megszerzem felségednek azt a madarat – mondta Hardenegg fellobbanó
önérzettel, mely a lehetetlent is könnyűnek tünteti fel az élet egy-egy
ritka pillanatában.
Ferenc halvány asszonyának, Ludovikának fáradt szépségére gondolt. Há
egyetlen ilyen vörös tollat tudna vinni neki, aki most az esti ködön át
mosolyog feléje. Csipkék reszketnek mellén, milyen csudás virág, fiatal
és ő…
– Már késő – felelte és lemondón legyintett fehér kezével.
Az éjszaka sötét madárként bontogatta felettük szárnyait.
– Menjünk – mondta a császár. Ismét a kegyesen leereszkedő, tréfálkozó
uralkodó volt, mosolygó arccal, elzárt érzelmekkel.
– A saját darujára vigyázzon, lieber Hardenegg, – mondta – az enyém már
elszállt örökre.
Szótlanul mentek vissza a kocsihoz, mintha valamit elmulasztottak volna,
mintha kincset veszítettek volna el, mely már-már az övék volt…
Hideg lett, Ferenc kabátjába burkolódzva, fázva húzódott össze a hintó
szögletében. Csalódottnak, tehetetlennek érezte magát, kicsinek és
szomorúnak.
A híres szürkék szinte repítették hazafelé, már az angyali üdvözletről
elnevezett templomhoz értek, oda, ahol a Bécsi-út balra tér, elhagyva
jobbra Óbudát, mikor a hintó egyszerre nagyot zökkent. A lovak
megálltak, Nepomuk leugrott a bakról és megdöbbenve látta, hogy kiesik
egy kerék.
A császár felriadt álmodozásából, leszállt ő is, a kocsis
szemrehányásokat várt, de a császár nem haragudott; elvesztette
fogékonyságát az apró kellemetlenségek iránt, türelmessé tette nagy
csalódása.
– Wo sama, Nepomuk? – kérdezte, aztán körülnézett.
Kis ház állt az úttól balra, valami magány után vágyó polgár lakhatott
itt egyedül, Buda és Óbuda között. Jobbra egy kocsma volt, mellette
kovácsműhely, de minden az est csendjébe burkolódzott és elhagyottnak,
kihaltnak látszott a világ.
Hardenegg épen azon törte a fejét, hogy nincs a földnek nálánál
sorsüldözöttebb teremtménye, mikor megszólalt Ferenc és rendelkezni
kezdett:
– Nepomuk, megcsináltatod a kocsit, mi addig betérünk valahova, lássuk,
mit csinálnak a jó budaiak. Hardenegg, mi a keresztneve?
– Rudolf, felség.
– Semmi felség, lieber Rudi, csak Franz, tegezni fogsz. Szigorú
inkognitó. Nepomuk, egy bécsi úr vagyok, érted?
– Ja, ja, i’ was schon. – Nepomuk már sokszor állt ilyen bizalmas lábon
uralkodójával.
A császár a rácsos ablakú kis földszintes házra mutatott:
– Oda megyünk – mondta. – Kopogj be Rudi.
Hardenegg meghúzta a barna kapu csengőjét. Kis vártatva léptek zaja
hallatszott a kapualjban, a kulcs fordult a zárban és egy karcsú leány
állott a küszöbön.
Gyertyát tartott kezében, a gyertya megvilágította sötét ruháját, fehér
vállkendőjét, vörösesszőkén ragyogó haját és fényt gyújtott szemébe,
melyet kérdőleg emelt az idegenekre.
A császár meg akarta veregetni arcát, de a leány büszkén kapta el fejét.
– Jó, jó, – nevetett Ferenc – nem bántom, ne féljen. Kis baleset érte
kocsinkat és míg elkészül, remélem itt maradhatunk. Úgy-e, bebocsájt?
Nagyon kedves volt és barátságosan karonfogva Hardenegget, bemutatta őt,
hogy saját személyéről elterelje a figyelmet:
– Barátom, Hardenegg Rudolf gróf. Kinek a háza ez?
– Müller Hiláriusz órásmesteré.
– Kegyed a leánya, szép gyermekem?
A leány illedelmesen meghajolt:
– Müller Franciska vagyok – mondta könnyedén elpirulva.